A ​Moszkva tér gyermekei 78 csillagozás

Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

A fiatal társadalomkutató, Pőcze Flóra Magyarországon elsőként vállalkozott arra, hogy ne kívülállóként tanulmányozza a hajléktalan létet: 2009 nyarát a Moszkva téren töltötte az ottani közösség részeként. Könyve a galeri tagjainak életeseményeit, mindennapjait mutatja be; többek között megtudhatjuk belőle, hogy milyen hierarchia-rendszer és csoportnorma alapján épül fel a kommuna, hogyan lett hajléktalan a volt kosarasból, az állami gondozottból, vagy az unatkozó mezőgazdasági munkásból, aki csak telente csatlakozik a társasághoz. Az egyedülálló kötetet szociofotók és szlengszótár teszi teljesebbé.

Eredeti megjelenés éve: 2013

>!
Libri, Budapest, 2014
182 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633104323
>!
Libri, Budapest, 2014
136 oldal · ISBN: 9789633104927
>!
142 oldal · ISBN: 9786155009761

Enciklopédia 8

Helyszínek népszerűség szerint

Moszkva tér


Kedvencelte 3

Most olvassa 5

Várólistára tette 71

Kívánságlistára tette 67

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

n P>!
Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

Itt is van Moszkva tér…
A minap olvastam egy cikket a helyi kanászkürtben (beol.hu, most éppen nem találtam meg), de az volt a lényeg, hogy egy hölgy panaszkodott a hajléknélküli emberekre. Büdösek, koszosak, hangosak, kéregetnek, stb. Metropoliszunk közepéről van szó, ott a színház, a meki, meg a szökőkutak, egyéb helyi érdekesség. A Szilasi könyv és a cikk kapcsán jutottam el oda, hogy ezt a könyvet is elolvassam. Iványiét már olvastam és egy időben „munkakapcsolatban” is voltunk, ő erről nem tudott, de nem is voltunk világmegváltók az étel és teaosztásban. Tehát, könyvet én nem tudnék írni róluk, a szenvedélybetegekről inkább (drogos, játékgépes), de mivel a pálya az ő esetükben is meredek, lefelé csúszós, ezért lenne megemlíthető a hasonlóság. Utalok most erre is (amiről már régebben írtam: http://moly.hu/ertekelesek/866248 ). Én most erről a könyvről nem írok, de megosztom egy „élményemet”, ami májusban történt. Vonaton utaztam a főváros felé és a sínek mellett egy ember feküdt, nyakig bezsákolva (értsd hálózsák, fólia, paplan, egyéb, a hajléktalansághoz szükséges kellékek, sátor nem volt), ott feküdt, hanyatt, mozdulatlanul. Csak egy pillanatra láttam, igaz a vonat nem sietett, pedig késésben volt. Mit lehet tenni ilyenkor? Azt sem tudtam, pontosan hol vagyunk. Ez a kép az óta is bevillan, mert másnap, ugyanott, ugyanezt láttam. Egy helyi szociálismunkást megkérdeztem, mi a teendő ilyenkor. Azt mondta: biztos tudnak róla az ottani segítők, hajléktalanszállón dolgozók. Nem nyugodtam meg. Visszatérve a helyi problémára, ez egy „kisváros”, abból a szempontból, hogy akár ismerheted is a nincstelent, aki büdös, koszos hangos és kéreget. Aztán egyszer csak hónapokig nem látod és megkérdezed a boltban az ablaknál ülő pénztárost, látta-e mostanában, összejött-e a pénz, amit gyűjtött a műlábára? És várod a választ. Hogy mégis szépen fejezzem be: Van olyan is, hogy egy úttesten fekvő (hajléktalannak tűnő) emberhez mész oda és segítenél, de mosolyogva megköszöni, mert ő csak a csillagokat nézi, hát te is felnézel és igaza van.

pável>!
Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

(szociológia / szociográfia (?) / Budapest / hajléktalanok / ezredforduló / memoár)

Hát mostantól mindenképpen másképp járom a teret (jobban összehúzom magam? tudom, hová ürítkeznek, mostantól nem lépek bele? tudom, ki érdemel aprót, és ki nem? s tudom azt is, hogy én milyen lehetek én az ő szemükben – fura mód, talán éppen erről mond a legtöbbet kötet…)

A „résztvevő megfigyelés” ideje az úr 2009. esztendejére datálódik – amúgy ki tudja, a „Moszkván” miféle időszámítás dívik, régebbi lehet, mint a hébereké vagy Óegyiptomé, legalábbis a kula és a guanó évgyűrűiből ítélve –, hogy aztán sokáig hol hevert a kézirat, talán a Princess pékség tetején a galeri többi kincse közt? Hogy évekig hol pihent? Vagy csak évekkel később írta meg? Ez esetben az eltelt évek sokat levonnak a „résztvevő megfigyelés” értékéből, ahogy az is biztosan levon, hogy igaz ugyan, hogy az ország valóban csak most ismerkedik ezzel a szociológusi műfajjal, de a jelek szerint maga a szerző is: ennyire naív(á)ra hangolt szocio-riporttal még nem, találkoztam. Az utószó azét helyre teszi az egészet (értékesebb szövegnek tűnik az egész kötetkénél.)

Lehetne persze csócsálgatni magát a lényeget, a szerencsétlen sorsú (Sorstalanság sokadik verzió) utcalakókat, hajlék nélkülieket – ez a magyar kifejezés azt hiszem az egyik legprecízebb megfogalmazása ennek a mély nyomornak, számkivetettségnek, hogy egy másik gyilkosan precíz szót találjak rá. Amit nem lehet elmesélni, mi csak mindig körbeírhatjuk.

Annyit még: a kis kötet nem a Moszka tér teljes „alulnézete”, mint elsőre gondolnánk, csak egyetlen „galeri”, laza szerkezetű hajléktalan-csapat testközeli mélyinterjúja, a tér komplex szociológiai leírásának ez csupán egy vékony kis szelete lehetne.

Talán éppúgy elmesélhetetlenek ezek a történtek, ahogy az sem reális, hogy naponta magunkkal visszük egyiküket, megvacsoráltatjuk, lefürdetjük, majd visszaküldjük az utcára.
Lehetne még demszkyzni meg tarlósozni is, de minek.
Ahogy Erdős Virág reppeli: „mindörökké-Moszkva-Moszkva tér”

(még 2013-ból)

3 hozzászólás
vargarockzsolt>!
Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

„Az a közeg határozza meg, hogy mit tartasz követendőnek, mit tűrsz el, és hogyan ítélkezel mások felett, amelyben létezel.” – írja Pőcze Flóra (147. o.), és ebben nincs igaza. Ez a rabszolgaerkölcs, amely nem sokkal jobb rabszolgatartó erkölcsénél.*

A kulturális antropológiában, a részvevő megfigyelés során, a megfigyelő persze nem tehet mást, mint maximálisan alkalmazkodni a befogadó közeghez, ha azt akarja, hogy elfogadják. De ha véget ért az akció, akkor már vissza lehet térni a saját értékrendhez, és meg lehet fogalmazni akár morális ítéletet is.
Tehát, szerintem, Pőcze Flóra ezt rosszul látja, de ettől eltekintve nagyon tetszett a könyve. Olyan közelre ment, ahonnan már látszanak az emberek a hajléktalan címke mögött, egyedi sorsaikkal, és képes volt az így szerzett tudását könnyen befogadható, érdekes szövegben átadni nekem.

Nemrég olvastam Udvarhelyi Éva Tessza Az igazság az utcán hever című, a doktori disszertációja alapján készült, tudományos igényű munkáját a hajléktalanságról**, a téma múltjáról, jogszabályi környezetéről, a lehetséges problémamegoldó módszerekről, stb.. A szerző A város mindenkié hajléktalansegítő aktivista csoport alapító tagja és tevékeny résztvevője talán már 10 éve is, tehát az elmélet és a gyakorlati tapasztalat egyaránt megjelenik a könyvében. Ezzel összehasonlítva A Moszkva tér gyermekei periférikus, esetleges, hiszen csupán egy szűk – és talán nem is túl jellemző – csoportot mutat be, de mégis sokkal jobb könyv, mert képes lehet sok emberhez eljutva felhívni a hajléktalanok sorsára a figyelmet.

*Ha valaki nem ért egyet velem, az írja meg bátran, kíváncsi vagyok az érveire, és szívesen vitatkozom vele.
**A hajléktalanságról a legjobb könyv, amit eddig olvastam Iványi Gábor Hajléktalanok című szociográfiája volt, de ez sajnos már kissé elavult, és csak azoknak ajánlott, akik a téma történeti múltja iránt is érdeklődnek.

1 hozzászólás
Kuszma>!
Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

Van ez a Moszkva tér*, ahol az emberek többsége úgy szalad át nap mint nap, hogy véletlenül se pillantson oda, ahol azok a gyanús figurák vannak. Igazából igyekszünk nem létezőnek tekinteni őket, Pőcze Flóra erre fogja magát, és szépen közel hozza a világukat. Könyvének legnagyobb tanulsága számomra az, hogy akiket semmittevőnek (pozitívabb meghatározásban: totálisan szabadnak) gondolunk, valójában a legnagyobb determináltságban vannak: szinte kőkorszaki szinten határozza meg őket egyszerű szükségleteik azonnali kielégítésének vágya, az éjszakai szállás gondja vagy épp a primitív territoriális viselkedés. És ezzel együtt mégis olyanok, mint mi. (Ami külön megfogott: a borzasztó viselkedési formák mellett a szolidaritás olyan szintjei is többször megjelennek, amik a civil társadalomban alig.)

Én nem vártam szakmai elemzést. Ezt a feladatot nem egy egyetemi hallgatónak kell elvégezni, hanem egy társadalomtudósnak. Pőcze Flóra célja az, hogy megmutassa, mennyire emberiek, szerethetőek ők, behozza őket a szobába, és ennek a célnak tökéletesen meg is felel. Azok a személyes üzenetek, amikben (az egyébként többnyire tárgyszerű szöveget megtörve) megszólítja a srácokat, először megütközést keltettek bennem, de mégis: ezt így kellett. Mert Pőcze Flóra nem is regényt írt, és e könyv keretein belül csak így tudta kifejezni, milyen közel került a „vizsgálat alanyaihoz”. Stílusa egyébként pontos és általában tömör, jól olvasható. Persze hogy nem Esterházy vagy Krasznahorkai, de az említett írók épp nem értek rá két hónapig a hajléktalanok közt élni. (Ami hihetetlenül, elképesztően bátor dolog egyébként.) Középiskolai kötelezőként is megfontolnám, a Kőszívű embernél lényegesen több releváns információval bír a XXI. századról.

* persze most már Széll Kálmán, hurrá, egy átnevezéssel már minden meg is van oldva.

7 hozzászólás
morin5>!
Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

Ítélet helyett.
Két hónapos önként vállalt hajléktalanság a téma testközeli megismerésére. A társadalom peremére sodródás okai, sorsok, tartás és betartás, alkoholizmus, drog, vegetálás, küzdés, ellehetetlenülés – tapintatos és érzékeny női szemmel.
Ezt azért nem sokan csinálnák a szerző után. Minden tiszteletem.

Gyula_Böszörményi IP>!
Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

Ajvé. Nem tudom, hogy is állok igazán ezzel a könyvvel. Egyrészt felfaltam, behabzsoltam és tetszett. Másrészt nagy hiányérzeteim maradtak, kérdéseim volnának és nem értem sem a csövik, sem az író motivációját. Persze az előbbiekét nehéz is: miért jó, miért érdemes teljes nihilben élni? A könyv egyébként nem klasszikus hajléktalanokról, inkább punkokról, fiatal és középkorú csövikről szól – amilyenek a Hair hippijei: még Rasztást is be lehet azonosítani a musicalben. Csak épp a valóság nem olyan kedvesen, vagányul idilli, mint ott. A könyvben kicsit néhol már zavart Flórácska – így hívom, mert a téren is így hívják, ez nem lekezelés – szinte szerelmes rajongása a galeri tagjaiért. Értem, hogy megszerette őket, ám a nihilizmusukat, életük választott ürességét és önpusztításukat nem lehet szeretni: pedig ezek a tulajdonságuk épp ők! Alkotó emberként felfoghatatlan számomra ez a „semmibe élés”. Fiatal férfiak és nők, akik a napi létfenntartáson és önpusztításon kívül semmi mással nem törődnek – Davát nem számítva, mert ő szimplán pszichopata. Végül egyetlen, de annál erőteljesebb érzésem támadt, ami mellett ki is tartok: a Moszkván – sosem lesz Széll Kálmán, nekem tuti nem – téren élő csövik azok a szelídek, akikről a Biblia szól, és akiké a mennyek országa lesz. Hogy mivel érdemlik ki? Semmivel. Nekik alanyi jogon jár, mert a teremtésüket odafönn cseszték el, és ezért képtelenek bármit is kezdeni a kapott élettel. Alaposan ki lett velük szúrva, mert úgy tűnik – a könyv erről hallgat, tehát így lehet – még álmaik sincsenek, amiket elérni szeretnének. Flórácska meg a legbátrabb antropológus, aki e légypötty hazában él.

Algernon P>!
Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

Kicsit hiányérzetem volt. Ott ültem én is a Moszkván, az árnyékban, és valahogy olyan kurtán-furán vége lett itt mindennek. Tényleg egy pillanatképet kapunk a galeri életéről, egy kósza helyzetképet, és már megyünk is tovább. Mi is, és a téren élő hajléktalanok is.
Hiánypótló mű, azonban sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, ugyanakkor jelentős megállapítások, és súlyos kijelentések is elbújnak a sorok között. Érdemes elolvasni.

Huntress>!
Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

Érdekes olyan szociográfiát olvasni, ami ennyire megérinti az embert. Szociológus hallgatóként nyilván más szemmel követtem ezeknek az embereknek az életét,de köszönettel tartozom Flórának.
Megírta azt, amit soha senki. Volt annyira bátor és nyitott szívű és elméjű,hogy oda költözött ezekhez az emberekhez.
Ha nem beszélünk valamiről, az nem jelenti azt, hogy nincs. Illúziókat teremtünk magunknak a társadalomról, amiben élünk,mert kényelmesebb így,miközben talán ezzel ártunk a legtöbbet.
Tüsi ne aggódj, a bomberedre rendesen vigyáztak.

Marée_Noire>!
Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, hiszen olyan életeket mutat meg, amilyen helyzetbe remélhetőleg sosem kerülök, így más lehetőségem nincs, hogy belepillantsak. Részben pont erre számítottam, részben pedig csalódtam, mert bár nyilván tisztában voltam vele, hogy nem csupa móka és kacagás ez az élet, ám ahogy Flóra majdnemhogy leigazolta a soraival a lopásokat és a bántalmazásokat a könyvben, azt az én gyomrom nem veszi be így… Eddig is fontosnak tartottam, hogy ne menjek el szó nélkül senki mellett, adjam meg mindenkinek a tiszteletet, hogy nem nézem levegőnek (még ha épp esetleg segíteni nem is fogok vagy tudok), ám nem is idealizálom túl az embereket – a hajléktalan embereket sem –, hiszen az alapvető jellemem része, hogy mindenkit egyénenként, a tettei alapján „ítélek meg”, részemről semmi más nem számíthat, csakis az, mit tesz és hogyan. Ha lehetőségem van rá, akár minden nap szívesen megreggeliztetlek, ám amint meglopsz vagy bármit is teszel ellenem (vagy akár más ellen), sosem nézek rád többet, ilyen vagyok én, a tetteid számítanak, és csak azok.
Valószínűleg eddig a némileg torzított képet láthattam, mert nem a fővárosban, hanem egy vidéki városban élek, ahol a legtöbb hajlék nélküli ember, akivel találkoztam, még megtartotta a tenni akarását és az alapvető udvariasságot magában. Amíg könyvesboltban dolgoztam, minden reggel kávét és reggelit (és néha felest is, igen) vittem a bolt előtti padon pihenő-élő férfinak, akivel beszélgettünk, amíg megkínáltam egy cigivel, és kivette a kezemből a seprűt, amikor felsöpörni készültem nyitáskor. Akinek máig hálás vagyok, amiért félretolt és elvette a kezemből a rongyot, mikor öklendezve kezdtem neki a kirakattakarításnak egy bulis éjszaka után… Pedig az én dolgom lett volna.
Aztán ott volt az az idősebb úr, aki úgy nézte át a konténereinket, hogy nála akkurátusabb és rendszeretőbb embert máig nem ismerek, nagyobb rendet hagyott maga után, mint amilyen előtte volt; hónapokig gyűjtöttük neki kollektíve a fémdobozokat és mindent, amit csak bírtunk és kért; máig aggódok, hova tűnt, miért nem csengetett fel többet…
Ahányszor Csepelre indultam a mamámhoz, egy szatyornyi kajával, cigivel és némi itallal készültem, mert a Boráros téren élt egy halkszavú, kedves úr, aki éhesen várt, és mégis megosztotta a többiekkel, bármit tudtam épp vinni.
Kezdem érezni, hogy eddig el voltam kényeztetve e téren, és az élet „naposabb” oldalát láttam csak.
Egyetértek Böszörményi Gyulával, nem értem ezt a sodródást és ezt a céltalan semmittevést, amiben élnek. Félreértés ne essék, teljesen értem, miért isznak, és a könyv egyik legértékesebb gondolata számomra az, amit eddig is tudtam, de nem tudtam ilyen jól megfogalmazni: nagyobb részben nem feltétlenül az ital miatt kerültek oda, ahol vannak, hanem a helyzetük következménye az ivás. Viszont egyáltalán nem tudom elfogadni azt, hogy a helyzetük leigazolhatná azt, hogy más tulajdonát ilyen lazán elvegyék, és még bizonygassák is, hogy a másiknak úgysem kell annyira, mint a tolvajnak… Nagyon drasztikus leszek: bármire is kellett a pénz, megkerestem rá magamnak, ha így sem telt valamire, nem vettem meg, de nem is loptam el, hogy akkor is kell. Engem nem érdekel, kinek mije van, sosem irigyeltem el a másét, pedig volt olyan, hogy alig volt mit ennünk; viszont épp ezért megbecsülöm a magamét, mert sosem hullott az ölembe semmi, senki sem állt mögöttem, hogy feljebb toljon.
Tétlenül elütni az időt nap mint nap mindenféle produktív tett nélkül nem az én formám, és nem is értem, ha valaki így él. A pusztító függőséget pedig, amelyik tönkreteszi a körülötted élők életét is, abszolút gyengeségnek tartom. Nem azt, hogy belecsúsztál, az bárkivel előfordulhat; hanem azt, hogy ki se akarj mászni belőle, és lopj, hazudj, bármi drasztikusat tégy emiatt, körül sem nézve, eltaposva bárkit.
Nyilván tisztában vagyok vele, hogy innen, a meleg lakásból könnyű osztani az észt, és hogy valami bizonyára eltörik az emberben, ha ilyen helyzetbe kerül, ám láttam azt is, hogy lehet ezt másképp is csinálni azok segítségével, akik nem fordítják el a fejüket, így nem, nem tudom megérteni azokat, akik hagyják elúszni a lehetőségeiket…

1 hozzászólás
lenne P>!
Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

A mai prédikációban több jó gondolat is volt és az egyik passzol nagyon ehhez a könyvhöz: „olyan szegény még sose voltam, hogy valamit ne tudtam volna adni”.
Ebben az a szép, hogy ezt bármelyikünk elmondhatja magáról.


Népszerű idézetek

Algernon P>!

Egy dologban azonban egyetértettek: senki sem próbálkozott az egy helyben üléssel, aktívan járkáltak emberről emberre, és megszólták azokat, akik gyógyszerre gyűjtök táblákkal a nyakukban kéregettek a lépcsőnél, aztán, ha összegyűlt a lóvé, elsétáltak a feles körtéért. Úgy gondolták, ha már úgy állunk, hogy tarhálni kell, az őszinteség a legegyszerűbb. Sosem felejtem el Sanyi szövegét: „Bocsi, ne haragudj, kannás borra gyűjtök, mert szőlőérzékeny vagyok”.

37. oldal

Kapcsolódó szócikkek: kannás bor · tarhálás
3 hozzászólás
pali>!

Mégis a legfontosabbnak azt tartottam, hogy elmondjam, te mutattad meg nekem, mennyire relatív a jó és a rossz. Az a közeg határozza meg, hogy mit tartasz követendőnek, mit tűrsz el, és hogyan ítélkezel mások felett, amelyben létezel. Amikor a Moszkva tér értékrendje szerint kezdtelek nézni, megkedveltek. Rájöttem, hogy egyértelmű ítéletet soha senkiről nem mondhatunk, mert minden pusztán nézőpont kérdése.

147. oldal, Kera (Libri, 2014)

Kapcsolódó szócikkek: Moszkva tér
Kuszma>!

A hajléktalanná válásnak rengeteg oka lehet (gyermekkori traumák, társadalmi izoláció, drogfüggőség, alkoholizmus, elmebetegség, stb.), de az okok mögött egyéni életutak állnak. Ha megkérdezel az utcán egy csövest, hogyan került oda, valószínűleg nem azt fogja válaszolni, hogy „testvérem, társadalmilag izolálódtam”, hanem a múltjáról fog mesélni.

49. oldal, Roki

1 hozzászólás
pali>!

Megállapodik a szemem Tüsi cipőjén, amelyet összekötött fűzőkkel dobtatok át egy vezetéken még évezredekkel ezelőtt a melegszendvicses gomba fölött. Egy halott foszló lábbelije a legmaradandóbb azon a téren, amelyről azt hittem, változatlan maradhat.

164-165. oldal, Széll Kálmán Moszkva tér (Libri, 2014)

lenne P>!

Egyik este befordult a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon, vagy hogy megmossa a kezét, de nem találta a bojlert. Ahogy belépett a szobába megkérdezni, hogy mégis, hová tűnt a bojler, a Tüsi vigyorogva kocogtatta meg a mutatóujjával a vénáját.

127. oldal, Élni fog, él, élt (Libri, 2014)

N_Judit>!

Nagyon határozott és végtelenül lelkes kezdő antropológusként úgy mentem ki a térre, hogy alapvetőnek tekintettem ezeket a szabályokat, de azzal is tisztában voltam, hogy legyenek bármilyenek is az ott lakók, ki fognak váltani belőlem érzelmeket. Pontosan tudtam, hogy lesznek olyanok, akiket szeretni fogok, és olyanok is, akiket kevésbé. Reménykedtem benne, hogy a többséget megkedvelem, a maradékkal pedig semleges viszonyt tudok majd kialakítani. Meg sem fordult a fejemben, hogy lesz, akitől rettegni fogok, viszolyogni, hogy borsózhat a hátam valakinek a hangjától. De arra az egészen sajátos állapotra sem számítottam, hogy akadnak a téren olyanok is, akiket egyik pillanatban szeretek, a másikban azonban megfojtanék egy kanál vízben.

104-105. oldal, Kera (Jószöveg Műhely, 2013)

zyzmut>!

Úgy gondolták, ha már úgy állunk, hogy tarhálni kell, az őszinteség a legegyszerűbb. Sosem felejtem el Sanyi szövegét: „Bocsi, ne haragudj, kannásborra gyűjtök, mert szőlőérzékeny vagyok.”

35. oldal

Kapcsolódó szócikkek: kannás bor · tarhálás
zyzmut>!

Látni időnként a városban olyan öreg néniket, akik az aszfaltra hasalva, kezüket imára kulcsolva teljes napokat képesek ugyanebben a pózban kéregetni. Azt hinnéd, hogy beteg öregasszonyok, igaz? Voltak páran, akiknek láttam az arcát. Nem egy esetben negyvenes férfiak öltöztek be így a több pénz reményében, a botjuk pedig azért van náluk, hogy „lerendezhessék a vitás ügyeket”. Ha hosszabban megfigyeljük őket, a környéken kiszúrhatjuk a strómant is, ő az, aki „kordában” tartja a kéregetőt, és elszámol a bevételről a „tulajdonossal”.

48. oldal

zyzmut>!

Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt – ez az alaptézis, de mi van akkor, ha már kapásból a nyomorban élsz hajléktalanként? […]
Ha a teljes napod másból sem áll, mint járkálni és tarhálni, elkerülhetetlen, hogy bizonyos százalékban visszautasítsanak. A visszautasítást mindenki nehezen tűri, arról már nem is beszélve, hogy komoly bátorság, elhatározás, a méltóság egy bizonyos részének feladása szükséges ahhoz, hogy egyáltalán odamenjünk egy random emberhez azzal, hogy „szia, bocsi, ne haragudj…”. Hát ezért iszol. A pia oldja a gátlásokat, lazulsz tőle, felszabadultabbá válsz, könnyebben tarhálsz.

57-58. oldal, Max (Jószöveg Műhely, 2013)

Kapcsolódó szócikkek: alkohol · hajléktalanság · tarhálás
lenne P>!

Érték nem nagyon volt a pecóban, a berendezés: egy franciaágy, egy jó öreg szekrénysor, pár régi könyv (szocialista ponyva és 1-2 Moldova), a konyhában hűtő, mikró (a kincs), továbbá egy gáztűzhely, ami csoda, hogy nem robbant még fel egy bánatos alkonyon.

156-157. oldal, Dava (Libri, 2014)


Hasonló könyvek címkék alapján

Kordos Szabolcs: Egy város újabb titkai
Izsó Zita: Pesti nő
Deliága Éva – Lovász Hajnalka: Mit kezdjünk az agresszióval?
Kordos Szabolcs: Restaurant, Hungary
Zombori Attila: Szexpiaci körséta
Máté Gábor – Máté Dániel: Normális vagy
Szécsi Noémi – Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete
Saly Noémi: Törzskávéházamból zenés kávéházba
Steigervald Krisztián: Generációk harca
Viczián Zsófia: Budapesti fák