Szókratész ​védőbeszéde 91% 72 csillagozás

Vizsgára olvastam el. Valójában nem hittem, hogy tetszeni fog, de sok érdekes dolgot olvastam benne.

Hát ezt havonta meg fogom hallgatni, illetve olvasni, van benne egy két olyan dolog amivel lehet élni, minden szituációban. Nagyon jó, és okos, intő, és tanító szöveg.
Köszönjük Platón, és Sajnálom Szókratész.

Eleve nem semmi meggyőződésből vállalni a halált, de ő még azt is megindokolja, miért dönt helyesen, miközben neki is csak sejtései vannak arról, mi következik azután, hogy távozik a földi életből.
Bár (az én korosztályomból különösen) sokan nem mernek szembesülni az elmúlással, érdemes odafigyelni a különböző kultúrák erről vallott nézeteire, valamint keresni azokat az elméleteket (vallásoktól és filozófiai irányzatoktól független gondolatokat is), amelyek segítenek eloszlatni a bizonytalanságot.

„Én halni indulok, ti élni: de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent.”
Nagyon is elgondolkodtató, a sorok között megbújó igazságok a mai napig aktuálisak és érvényesek.
Külön élmény volt egy majd 70 éves kiadásban olvasni. A régi könyv illata, az idő és a mulandóság illata. Másodszori olvasás volt, de nem az utolsó.

Gyakrabban kellene ezeket a régi-régi bölcseket elővennem – olyan örökérvényű igazságokat mondtak ki, amelyek a mai napig érvényesek. Ezekhez a művekhez egyébként „fel kell nőni”, eléggé éretté válni a megértésükre. Boldogult ifjúkoromban, még a múlt században elsőéves egyetemistaként filozófia vizsgára el kellett olvasni. Akkor nem sokat mondott, nem igazán értettem. Most, pár évtizeddel később bizony rájöttem, mennyi értékes gondolat rejlik ebben a rövidke szövegben.
A dialógus Szókratész perét mutatja be: a vádolók álláspontját, és Szókratész vádakra adott válaszait.
A bírák azt állítják Szókratészról, hogy szónok. Szókratész kimutatja, hogy a szónok erénye az igazmondás, a bíráké a beszédmodor.
Szókratész vádlója, Melétosz a következő okirattal vádolja Szókratészt: „Vétkezik Szókratész és áthágja a törvényt, mert földalatti dolgokat és égi jelenségeket kutat, a silány ügyet jónak tünteti fel, és másokat is erre tanít”. Továbbá, második vádirat: „Vétkezik Szókratész, mert megrontja az ifjakat és nem hisz azokban az istenekben amiben a város, hanem új daimonok működésében”.
Az első vádra, Szókratész a következőket válaszolja: a bölcsesség legfőképp abban van, hogy tudom, hogy nem tudok. Aki jó valamilyen mesterségben, az nem jelenti azt, (bár ő magáról azt hiszi), hogy bölcs: „Úgy látszik hát, hogy én ezzel a kicsiséggel mégiscsak bölcsebb vagyok nála, hogy amit nem tudok, arról nem is vélem, hogy tudom”.
A második vád kapcsán Szókratész kimutatja az ellentmondást, miszerint nem hisz az istenekben, de hisz a daimonokban: a daimonok az istenek gyermekei.
Szókratész rámutat arra, hogy egész életében csak az emberek javát kereste, kerülve minden vagyon- és hírnévszerzést. Felszólítja az embereket, mint eddig is tette, hogy „Ejnye, te legderekabb ember, athéni polgár vagy, a bölcsességben és hatalomban legnagyobb város polgára; nem szégyelled magad hát, hogy mindig csak a vagyonod lehető legnagyobb gyarapítására van gondod, meg a hírnevedre, megbecsültetésedre, de a belátásról, az igazságról és arról, hogy lelkedet a lehető legjobbá tedd, nem is gondoskodol, nem is gondolkodol?”.
Ez a mű legfontosabb mondanivalója. Az ember érje be annyival, amennyi megélhetéséhez elég, és fordítsa fennmaradó idejét saját maga és a közösség tökéletesedésére. Ezt az üzenetet mondja ki a mű, sajnos kis eredménnyel.

Az esküdtszék egyhangú döntése értelmében a vádlott: nem bűnös.

Én ezt a novellát kötelezővé tenném, mert több értelmes dolgot olvastam el, és bölcs tanácsot kaptam a mű álltal, mint ez egész tanulmányaim sorát.

Platón kétségkívül nagy tisztelője volt Szókratésznek, de hogy a barátja nem volt, az biztos, mert a beszédét elmondó filozófust sikerült olyan pökhendi, önhitt fickónak beállítania, hogy nagy gondolkodó ide vagy oda, a beszéd alapján nem csodálkozom, hogy kedvezőtlen ítélet született.
Szerencsére a stílus meg a tartalom két különböző dolog.

Meglepően könnyű volt olvasni, főleg a bölcsességgel kapcsolatos gondolat volt érdekes („akkor vagy bölcs ha tudod hogy nem vagy bölcs”). Szomorú bár nem meglepő hogy azoknak akiknek szánta, nem értették meg elegen az érveket, de ha jobban belegondolunk így röpke pár ezer év múltán nem Melétosz nevére emlékszünk, a perben győztesre, hanem a legyőzöttre, Szókratészra, még akkor is ha lehet már nem is igazán tudjuk hol és miért hallottunk róla.
„Én halni indulok, ti élni; de kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent.”

Imádtam!! Tudom, kissé fura ezt írni egy több, mint 2000 éves műről, de akkor is ez az első szó, ami eszembe jutott, bár nyilván halmozottan stimulált, hiszen egyszerre olvastam és hallgattam Haumann Péter előadásában. Aki teheti, az olvassa el egyszer így. Nem fogja megbánni.
Ilyen védőbeszéd után egyértelműnek kellett volna lennie a felmentésnek. Ha az a volna ott nem volna…