Nem egy könnyű írás az fix. Jobban mondva, váltakozik benne a könnyedség (leginkább amikor valóban dialógusra vált) és a nehézkesség, itt a három végtelenül hosszú beszédre gondolok. Ezeket nem árt többször is átolvasni, hogy teljesen be tudja fogadni az olvasó. Abban sem vagyok biztos, hogy ezt bárki képes lenne ma már megérteni, és abban sem, hogy Szókratész nem légből kapott ökörségeket beszél, méghozzá oly módon beállítva, hogy azok alátámasszák a saját igazát.
Miről is akar szólni ez a mű? Kezdődik a szerelem vizsgálatával, és elég durván keretezi a szerelem mint fogalom és az abban résztvevők közti kapcsolatot 2500 év mélységből, de úgy, hogy ma is aktuálisak ezek az örökérvényű igazságok. Azután következik egy ellenvélemény, majd az ellenvélemény cáfolata. Amely már a lélek halhatatlanságáról beszél inkább, – ez volt Platón, vagy ha úgy vesszük Szókratész legkedvesebb axiómája.
Aztán a példák és indoklások világa már egészen más területre viszi az olvasót, méghozzá a retorika, dialektika és úgy en bloc az írott művek világába. Állítólag Szókratész az erkölcsre neveli a fiút, az meg szeretné, ha elcsábítaná, de Szókratész valójában csak plátói érzelmeket táplál az ifjú iránt. Mindenesetre én ezeket nem találtam e dialógusban, azt viszont igen, hogy ilyen szinten ritkán vesznek hülyére valakit mint Szókratész tette azt Phaidrosszal. Amikor kiderül ez az egész hadoválás a szerelemről csak előjáték volt ahhoz, hogy Szókratész teljesen megsemmisítse Lüsziaszt, méghozzá úgy, hogy ez a hülye Phaidrosz tapsikoljék hozzá, és ömaga igazolja azt, hogy amit a mű elején felolvasott az egy rakás szar.
Szókratész az ókori Columbo saját magát hülyének mutatva hálózza be a nála hatalmasabbakat, és szedi ízekre azok állításait. A Szókratész által előadott két beszéd, amiben látszólag két egymásnak ellentétes állítás hangzik el, voltaképpen kiegészíti egymást, és együttes erővel támadja Lüsziasz állításait. És miután szétszedte a tartalmát, a formáját is elítéli, miszerint hogy jön ez az ember ahhoz, hogy bármit is papírra vessen, csak azért mert ismeri a betűket?
Sőt Szókratész ennél is tovább megy, az írást mint olyat elítéli, mintegy kritikát mondva Platón teljes életművéről. Szókratész ugyanis nem írt le soha semmit, ő ezt élvezte, hogy idegesíti meg az emberek agyára megy, beleforgatja őket a saját hülyeségükbe, aztán amikor erre ráébresztette őket, megy tovább az Agorára és keres egy újabb prédát. Hát lehet csodálni, hogy egy idő után teljesen elszigetelte magát az athéni hatalmasságoktól és kivégezték?
Platón viszont mindent leírt, no most vagy Szókratész később nevetve számolt be neki erről a beszélgetésről, és újabb diadaláról, ő pedig lejegyezte, vagy Platón is ott volt az árnyas fa lombja alatt, vagy pedig az egész úgy ahogy van Platón agyából pattant ki, és mintegy szereplőjének, szócsövének megtette egykori mesterét. No de, vállalkozott volna e akkor az utolsó szekcióra, ami mintegy zárójelbe helyezi az egész beszélgetést, mármint nem azt ami akkor ott elhangzott, hanem ami annak csupán árnyéka a leírt szöveget, ami nem hogy segítette volna az emlékezést, hanem éppen ellenkezőleg elkorcsosította azt, hiszen az emberek amíg nem tudtak írni kénytelenek voltak mindent fejből felmondani, és úgy emlékezni. Vegyük csak az Íliászt, nyilván voltak emberek, akik képesek voltak arra, hogy az egészet felmondják fejből, márpedig az nem két oldal. De hogy egy közelebbi példával éljek, óhatatlanul eszembe jutott a saját mobilom, ami megjegyzi helyettem a számokat és míg nem volt mindet tudtam fejből, mert rá voltam szorulva.
Szóval lehet benne valami, hogy a leírt szöveg csupán árnyéka a zseniális retorikának. És amíg nem írtak le mindent az emberek, addig ilyen magvas és mély dolgokról elmélkedhetett egy szép nyári napon két athéni állampolgár, mi pedig csak sajnálhatjuk, hogy mindezt csupán másodkézből tapasztalhattuk meg, és nem mint ama kabócák ott fenn a fa levelei közt.