Ég 78% 30 csillagozás

„Ennek a játéknak a vírusai vagyunk”

Mi történt? Hogy lett diktatúra Finnország? Hol vannak a határai? Miért nem születnek gyerekek? A tompa, fáradt lakosok a szürke közönyből az Égbe menekülnek. Már aki megteheti.
„A gép egyéni paradicsomot kínál nekik, pedig az igazi paradicsomok mindig közösek, együtt építik őket.”
Adott egy tudós, aki felébredt – köszönhetően egy szernek – és kutat, és észrevesz és vágyakozik és (azt hiszi) beleszeret. Aztán felébreszti azt, Aki igazán felébred és Tenni Akar. Egymásnak feszül újra az újjáéledő élet, és újra működnek a vágyak (de hiányzik az összhang), a célok (de szétrágja és szétköpködi a meddővé tett halottkiáltó piactéren a gyáva emberi félelem). Késő felébredni? Késő tenni? Késő embernek lenni és megváltozni és fejlődni?
„Az evolúció története tele van csodálatos állatokkal, amelyek nem tudtak alkalmazkodni. Régen azt hitték, hogy az emberek műveltsége a kulcs mindenhez, de az emberek nem művelődni akarnak, hanem jól érezni magukat.”
A válasz akkor érkezik, ha eltűnik az Ég és felébred a tapasztaló.
„Semmilyen anyag nem tud megváltoztatni bennünket. Ha meg akarunk változni, nekünk kell tennünk érte. El kell viselnünk, hogy nehéz.”
Szerettem olvasni. Tiszta, egyszerű, őszinte finn hangja nálam elérte azt, amit az író (szerintem) közölni és elérni akart.

Egy kicsit nehezebben találtunk egymásra a kelleténél, de aztán ment minden, mint a karikacsapás. Amíg olvastam nem, de miután befejeztem, Orwell 1984-e meg a Brasil c. film jutott eszembe, spoiler úgyhogy tudom ajánlani másoknak is.

Nacionalizmus, elzárkózás, virtuális cirkuszt a népnek. Ez még önmagában nem lenne újdonság a sci-fi disztópiák között, de a finn regényben mindez inkább tünet, semmit maga a probléma. A történet gyökerénél a fejlett világot népbetegség gyanánt elárasztó apátia rejlik. A XXI. század közepére a finn népet (és bár nem tudjuk biztosan, de gyaníthatóan egész Európát) már semmi nem érdekli, ami a világban zajlik, az egyes embereket pedig semmi, ami a lakásukon vagy számítógépükön kívül található. Még a fajfenntartási ösztön is kiveszett belőlük. Így nincs is szükség terrorra, fenyegetésre, vagy akár kormányzati dezinformációk terjesztésére. Az emberek önként zárkóznak be a maguk virtuális valóságába, mert ez az egyetlen, ami még értelmet ad az életüknek. A regény hősei azonban egy gyógyszerkísérlet alanyaivá válnak, amely visszaadja természetes ösztöneiket. És ahogy kilépnek, ha nem is a nagyvilágba, de legalább a helsinki utcákra, újra fel kell fedezniük az életet, miközben körülöttük tovább haldoklik a civilizáció. A történetnek ebből a szempontból már-már poszt-apokaliptikus hangulata van. Persze az érzelmek és az ösztönök visszanyerése még nem egyenlő a boldogsággal és a harmóniával, sőt. A két főszereplőnek elsősorban azzal kell megküzdenie, hogy egyéniséggé válva különbözően látják a világot, és képzelik el a jövőt. A rövid regényben nagyon sok gondolat rejlik, jelen világunk helyzetére vonatkozóan ugyanúgy, mint az emberi lelket illetően.

„Az Égben minden alkalommal azonnal megtörténik a csoda, így ma is.”

Először a könyv külsejéről. Furcsa ez a külső borító, remélem nem műanyag, gondolom az Ég kékjét hivatott megidézni, de csak a fény felé tartva kapunk egy furcsa (szürkés-zöldes) kék színt. A szélén hamar sérül, mindazonáltal ötletes.
És a könyv.
Úgy gondolom, hogy a virtuális valósággal lassan az emberiség is eljut majd egy ilyen pontra, remélem sosem jön el. Túl csábítónak tűnik egy olyan „élet”, ahol minden gyönyörű, ahol minden maga a tökély, és ahol csak „lenni kell”. Abba bele sem merek gondolni, hogy a társadalomra milyen hatása lehet. Ugye már most is, ha egy járművön végig nézünk szinte minden ember a mobilját, tabletjét bámulja, böködi. Nagyon kevés ember maradt aki csak simán utazik, vagy könyvet olvas. Szerintem ez szörnyű! Ahogyan Akseli mondja: Szerintem ebben a fajban van egy helyrehozhatatlan hiba. Nos, az látszik, hogy az írónőt a társadalom, és a mögötte húzódó politika érdekli, hogy mi történik ott, ahol senki nem látja, milyen érdekek húzódnak meg a színfalak mögött.
A történet néhol tele van furcsa, morbid gondolatokkal, néha érthetetlen és abszurd. A stílusa pedig kissé rideg. Nekem a szereplők idegenek maradtak, alaktalanok, néhol nemtelenek, de gondolom ezt az idegen nevek okozták. Azt kell mondjam, hogy disztópiának nem volt rossz.
És végül, de nem utolsósorban mint mindig meg kell említsem Patat Bence kiváló fordítását!

Nyomasztó disztópia. Nagyon remélem, hogy nem fog elérkezni ez a világ, bár sajnos vannak rá jelek, hogy közeledik.
A prózája nagyon szikár, távolságtartó, ami nem teszi könnyűvé az olvasást. Ezek felül az sem segít, hogy a főszereplőket megkedvelni, vagy velük azonosulni sem igazán lehet.
Sajnos kicsit kurtán-furcsán lett vége, emiatt hagyott némi hiányérzetet bennem.

Az alapkoncepció jó és ötletes, érdekes nézőpontot ad az apátiába süppedt ember gondolkodása is: pl. rácsodálkozik a csomagolópapír feleslegességére és egyebekre.
Akseli, az egyetemi kutató is tesz pár érdekes meglátást az emberiség működéséről és a popkultúrális összefüggésekről, de még is úgy éreztem, hogy összességében nem alkot kerek egészet a történet.
Az „Élj a valóságban, küzdelmes lesz, de megéri”, önmagában kicsit szájbarágósra sikerült, ezen kívül meg több feldobott szál csak lebeg a levegőben, nem tudjuk, mi lett a szereplőkkel vagy a világgal, nem kaptunk igazi lezárást.

Pedig még a könyv első felét egészen élveztem is, tényleg hátborzongató a disztópia és, hogy mennyire lehetségesnek látszik. Még is az volt az érzésem, hogy az írónő csak felveti ezeket a kérdéseket, lehetséges kimeneteleket, de nem próbál meg komolyan választ találni vagy koherens történetbe foglalni. Kár érte.

U.i.: Maga a borító ugyan tetszik, de nem tudom, milyen anyagból van a védőborító maga (műanyag?), mert nem túl kellemes a tapintása és konkrétan törik. Ez elég szomorú.

Finn disztópia. Elég nyomasztó, mert hát milyen is lenne. Engem az eleje valahogy kissé emlékeztetett az 1984-re spoiler, de ez nem szemrehányás, mert ki másnak is a köpönyegéből lehetne kibújni, ha a műfajról van szó. A végét viszont kicsit összecsapottnak éreztem.

Érdekes volt ezt a disztópikus finn regényt olvasni. A maga 256 oldalával egészen rövid könyv, de mégsem haladtam vele túl gyorsan, sőt. Itt-ott noszogatni is kellett magamat, hogy „hello-hello, haladjunk már!”.
A 2050-es évekbeli Helsinkiben járunk, ahol az olvasó azonnal érzi, hogy valami nagyon elfuserálódott és súlyos történhetett, mert a még létező helyi lakosok vagy koldusok, vagy nonstop a lakásukban leledzenek és az Égben (virtuális valóság) tartózkodnak. off
A könyv hangulata nagyon fejbe vert; az apátia és a depresszió kézzel fogható.
Egyébként érdekes történet volt, bár főleg a könyv második fele kapott el.
Az író stílusa eléggé távolságtartó, így a főszereplői sem kerültek túl közel hozzám. off
Elgondolkodtató problémákat boncolgat, ami sajnos nagyon is aktuális.
Nem kapunk egyértelmű választ arra, hogy mi vezetett ehhez az állapothoz és mi zajlik „odakint” a világban, de tippelni azért tudnék.

„De szép is lenne egyszer olyat aludni, amelyből egy álomvilágba ébredne az ember, és az lenne a valóság: arra nyílna a szeme, hogy friss, kipihent és maradéktalanul egészséges, az összes foga ép, a lehelete tiszta, minden ízében fiatal, és még az se baj, ha nem igaz, csak örökké tartson.” – írja Tar Sándor a Szürke galambban.

Mintha vele szállna vitába Piia Leino ezzel a regénnyel, amiben egy olyan virtuális valóságot álmodik meg, ami gyakorlatilag pont olyan, mint amiről Tar beszél, viszont az oda való rendszeres menekülés következményeként az emberek annyira közömbössé válnak a valóság iránt, hogy egy szinte katatóniába hajló apátia uralkodik el rajtuk. Gyakorlatilag ápolatlan, magukra és a környezetükre teljesen igénytelen zombikká válnak.

Más disztópia-szerzőkhöz hasonlóan Leino is ma megfigyelhető jelenségekből extrapolál, és képzel el egy olyan világot, amit ha el akarunk kerülni, akkor célszerű kordában tartanunk az eszképista hobbijainkat és minél inkább a valós világ nyújtotta örömökre koncentrálni, illetve kollektívan úgy élni, hogy ez fenntartható is legyen. Ezzel a központi üzenettel alapvetően semmi bajom, de ezt kifejthette volna az írónő valami publicisztikai műfajban (ha már újságíró) vagy egy 10 perces TED talkban is, mert mint regény, ez a szöveg szerintem gyenge.

A „posztapokaliptikus” Helsinki és a szereplők is papírmasénak érződtek számomra, az elmélyülés lehetőségét pedig tovább szabotálta a töredezett szerkezet (többnyire 1-3 oldalas, felvillanó részletek sorozatán keresztül bontakozik ki előttünk a sablonos történet.) A legjobban viszont az zavart, hogy sok helyen olyan mondatokba botlottam, amiket bizonyára költőinek és mélyenszántónak szánt az írónő, de tulajdonképpen nem azok. A pattogó ritmus miatt ezek biztos nem mindenkit zavarnak, de számomra egyre inkább aláásták a könyv hitelét. Csak egy példa a szemléltetés kedvéért (a hős és a hősnő egy régi múzeumban pihennek meg, miután megnézték a kitömött állatokat):
„Akseli nem szól semmit, csak láthatatlan szemmel mered a teremre, amelyben réges-régen kihalt állatok emlékei vándorolnak.”
Érteni vélem, mit akar kifejezni az írónő, de egyrészt ügyetlen szókapcsolat az, hogy „láthatatlan szemmel mered” (akkor már inkább „lelki szemei előtt megjelenik”), másrészt mi az, hogy a kihalt állatok emlékei vándorolnak? Azon felül, hogy nem lehet Akseli emlékeiről szó, mert a szövegből egyértelmű, hogy ő sose látott ezekből az állatokból élő példányt, emlékek amúgy sem vándorolnak (ilyen értelemben legalábbis biztos). Az meg már csak hab a képzavar tortáján, hogy vándorlás egymástól többé-kevésbé távoli helyek között szokott zajlani, nem egy termen belül.

Ezek miatt szerintem ez egy felületes, felejthető könyv, Tar Sándort biztos nem győzte volna meg. Ha lehetősége lett volna rá, szerintem ezután a regény után is olyan lendülettel vette volna be a mátrixba vezető piros pirulát, hogy azt se várja meg, hogy egy kisfröccsöt elé tegyenek hozzá.

Mindig sok lehetőséget rejt magában az, ha egy szerző a disztópiák irányába mozdul el. A sci-fi műfajnak számomra leghatásosabb verziója ez az írásmód, ahol a jelen korunk széthullása utáni negatív jövőkép az irodalmi keret, melyben a mű születik. Izgalmas kérdés, vajon hol tartunk, van-e “lehetőségünk” beteljesíteni az adott jövőt vagy sem. Piia Leino Ég című műve egyszerűen ráhúzható világunkra, ijesztő könnyedséggel juthatunk el oda az elkövetkezendő években, ahova a szerző megálmodta a világunkat.

A történet 2058. Helsinkibe küldi az olvasót, ahol egy egészen felborult világgal találjuk szembe magunkat. Itt már megtörtént a társadalmunk széthullása, az új világrend alapjait lerakták, az emberek ebben az újfajta létállapotban tengődnek: életük szürke, vágyaktól, álmoktól mentes, kiüresedett lelküket nem tölti meg semmi. Nincsenek valódi emberi kapcsolatok, nincsenek többé gyermekek, csak az egyhangú, egyenes irányú út a halálba, a szükségszerű elmúlásba.

Egyetlen dolog van csupán az embereknek, ami kizökkenti őket ebből a szürkeségből: az Ég nevű virtuális valóság, amellyel minden arra jogosult ember beléphet a régi világba, mely a technológiai fejlettségnek köszönhetően szebb és jobb is, mint a letűnt világ valaha is volt. Az ebben a világban való kóborlás teszi ki az emberek mindennapjait, egyetlen vágyuk és céljuk minél hosszabb égidőre való jogosultságot szerezni.

A történet főszereplője Akseli és Iina, akik az Égben találkozva megváltoztatják egymás sorsát és jövőjét, mely változás végül a világra is kihat majd.

Számomra nagyon erőteljes volt a regény által ábrázolt világ, az oldalakról átjött a szürkeség, a letargia, a reményeit vesztett világ sivársága. Az elbeszélésmód ennek ellenére egyáltalán nem volt szürke, teljesen befogadható írás, inkább mélyen elgondolkodtató volt néhány fejtegetés, hogy milyen is az ember valójában.

Az Ég mint virtuális valóság, mely a világunkat felforgatja, szerintem egyáltalán nem elérhetetlen valóság. Ijesztő belegondolni, mit tud tenni az emberrel a technológia, egy képzeletbeli kreálmány milyen korlátlanul képes átvenni az uralmat az ember valódi világa felett. Gondoljunk csak a közösségi média térnyerésére: számottevően kevesebb a kontakt emberek közt, rengeteg kapcsolódást felváltott az online világunk, önként és dalolva mondunk le a személyes találkozásokról. Hogy mindez majd a jövőben hova fog kifutni, rejtély. Addig is érdekes utazást biztosítanak a regények ezekbe a jövőképekbe. Ha másra nem is jók, lehet, kicsit tanulunk belőlük. Vagy nem.

Szeretném még kiemelni, mennyire gyönyörű kiadást hozott össze a Scolar Kiadó, a könyv borítója egyedülálló alkotás. A külső borító egy tapintásában is érdekes, zsírpapírszerű anyagból van, melyen átsejlik a könyv belső borítója. Amúgy ez a megoldás az eredeti regény teljes másolata. Gratulálok a készítőknek, igazán szép lett.

Én ajánlom ezt a könyvet elolvasásra, szerintem érdekes volt. Ha nem is rengeti meg az olvasó világát, de mindenképp továbbgondolásra késztet. Vágjatok bele!