Értékelések 16

Noro>!
Piers Anthony: Khton

A könyv, amiről először azt hiszed, hogy értetted, pedig nem. Egyedi stílusa valahol a görög tragédia és a new wave sci-fi között helyezkedik el félúton. Súlyos témák, durva jelenetek, és egy összetett főhős, aki a történet nagy részében egy erkölcsi roncs. Akár előre halad a cselekmény, akár éppen visszafelé (ez is gyakran megesik), egyre mélyebbre látszik süllyedni, és ezért aligha a „pokolbolygó” viszonyai voltak a felelősek. Szimpátiát így nemigen tud ébreszteni, kíváncsiságot annál inkább, mert egyre jobban érdekelt, mi a fene is forgatja a fogaskerekeket a fickó fejében…
Bár a szerző humoros fantasy sorozatával e regény nem sok hasonlóságot mutat, érdemes lehet rámutatni, hogy mindkettő főhőse erőteljesen nőgyűlölő. Akár azért, mert Anthony túlságosan is azonosul fiatal olvasóival*, akár más okból, de visszatérő témája, hogy a női nem egy idegen létforma, amelyet nem lehet megérteni. A Khton főhőse esetében ezt szó szerint kell vennünk. Mivel a gyerekkorában egy génmódosított nő volt rá a legnagyobb hatással, aki számára a szeretet volt a fájdalom, a fájdalom pedig a szeretet, Aton képtelenné vált arra, hogy normális kapcsolatba kerüljön a másik nemmel.

A regény szokatlan felépítése szó szerint a Khton börtönét állítja a középpontba. A történet itt kezdődik és itt ér véget, miközben egyes szálai a múltba vagy a jövőbe ágaznak. Ezzel is azt sugallva, hogy a főhős életének itt a középpontja. Ez a szerkezet egyébként nagyon profi megoldás – pláne egy elsőkönyves szerzőtől. Bár eleinte idegesítő tud lenni, hogy mindig egy kulcsfontosságú jelenetnél ugrik meg a lemez, de az utolsó részekben meglepően sok minden kerül a helyére.
A mitológiai áthallásokról eleinte úgy éreztem, hogy nem többek puszta érdekességeknél, intellektuális játszadozásoknál. De ha nem egyesével nézzük őket (szirén, kiméra, stb), hanem az egész történetet, mint egységet próbáljuk értelmezni, akkor ez is kezd értelmet nyerni. A Khton ugyanis nem nagyon működik úgy, mint modern realista regény. Még akkor sem, ha korának sci-fi elemeit is felhasználja. Túlságosan bizarr és valószerűtlen. De ha elfogadjuk, hogy valójában egy görög tragédia átiratát olvassuk, akkor számos apróságot kell átértékelnünk benne.
Mint sci-fi, kellemes meglepetés, hogy alig érződik a regényen a kora. Ötletek bőséggel vannak benne, akár kettő könyvre is elegendő mennyiségben. A történet azonban sokáig rendkívül frusztráló, illetve erkölcsileg is eléggé vállalhatatlan. Így csak fenntartásokkal tudom ajánlani azoknak, akiket érdekel egy retró weird alkotás.

* Az 1960-as években a sci-fi olvasótábora elsöprő többségben fiatal fiúkból állt, így talán nem merész feltevés, hogy egy erősen felnőtt témákat boncolgató regény is egyes aspektusaiban hozzájuk próbált alkalmazkodni. Nem feltétlenül szerencsés eredménnyel.

11 hozzászólás
Hirdetés
Sai_home>!
Piers Anthony: Khton

Ez a könyv igazi klasszikus sci-finek van álcázva, de igazából mélyebb annál, amolyan mitológiai történet nagyon érdekes szerkezettel, megjósolhatatlan fordulatokkal. Aton életét követhetjük nyomon, előre-vissza ugrálva az idősíkon, egy kissé negatív, borongós történetben, ami lehetne akár egy romantikus mese is, de igazából nem az lett, nagyon nem.
Az érdekes szerkezet miatt viszont kicsit elvész a mondanivaló és néha nagyon megdolgoztatja az agyat, hogy akkor mit is tudunk most és minek kell még kiderülnie a múltból a következő fejezetekben. A világ, amiben játszódik egy kicsit elnagyoltnak hat, sok érdekes elem csak rövid időre kerül elő, majd teljesen elfelejtődik, szívesen olvastam volna hosszabban.

Morpheus>!
Piers Anthony: Khton

Ez meg mi a fül volt? :D Piers Anthony elolvasta a Freud összest, majd beszedett valamiféle hallucinogén drogot, erre mondanám, hogy igazi bad trip, felturbózta űrhajókkal, pár idegen létformával, és megírta ezt a könyvet:
Egy csodás bolygó, egy gyönyörű nő és egy fantasztikus szerelem kezdete, ami jobb lenne, ha nem is lenne spoiler, és egy kegyetlen börtönbolygó, ami nem is olyan kegyetlen, amíg… A főszereplőnk félig Tarzan, félig Conan, talán John Carter is, csak épp egész kifacsart módon, mert elméjét eluralja a spoiler szerelem, spoiler. Vagy mi. Minden nagyon gonosz és kifordított, de a végén győzedelmeskedik… valami. :)
Nem tetszett igazán, de az eredetiségét mindenképpen díjazom a négy ponttal.