Kisbetűs ​életek 22 csillagozás

Pierre Michon: Kisbetűs életek

Mások történetein keresztül eljutni saját magunkhoz talán nem is a leghosszabb út. A Kisbetűs életek szerzője mások kitalált élettörténeteit elmesélve sajátos önarcképet vázol fel. És bár a történetek kitaláltak, a hozzájuk tartozó személyek valósak: a szerző nagyszülei, rokonai, iskolatársai és mások, akikkel, sokszor véletlenszerűen, élete során találkozott. Michon a középkori vallásos irodalomból ismert műfaj, a szentéletrajz mintájára mesél el életeket, költ legendákat jelentéktelennek tűnő, hétköznapi személyek köré, de általuk a saját történetét, íróvá válásának kálváriáját beszéli el. Aki egy életet mesél el, véli Michon, ugyanakkor egy halál krónikásává is válik. És a Kisbetűs életek aprócska hőseinek halálában az író a saját halállal való szembesülését, az efölött érzett megrendülését is megírja..

Eredeti megjelenés éve: 1984

Tartalomjegyzék

>!
Gondolat, Budapest, 2014
204 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636935351 · Fordította: Szőcs Imre

Kedvencelte 4

Most olvassa 1

Várólistára tette 38

Kívánságlistára tette 26

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

giggs85>!
Pierre Michon: Kisbetűs életek

Az utóbbi idők egyik legtöményebb, legtitokzatosabb, legnehezebb, de általam mégis nagyon szeretett olvasmánya Pierre Michon Kisbetűs életek című munkája volt, ami, nyúlfarknyi terjedelme ellenére, 1984-es első megjelenése óta hivatkozási pont és megkerülhetetlen alkotás a francia irodalomban. Ez azért is meglepő, mert ekkoriban (jó harminc évvel ezelőtt), ezen debütáló kötetének megjelenése előtt, az akkor már harminchét éves gall alkotó sem gondolta azt, hogy bármit is képes lesz elérni az irodalomban. Michonnak ugyanis, ahogy mondani szokás, kijutott a „jóból”: apa nélkül, magányosan, javarészt intézetekben nőtt fel, a szerelmi élete sem alakult úgy, ahogy szerette volna, emellett, bár mindig is írói babérokat hajszolt, egyszerűen képtelen volt bármilyen épkézláb írásművet létrehozni – és közben folyton csak teltek az évek; közel negyvenéves koráig.

A Kisbetűs életek látszólag nyolc különböző, egymást nem (vagy csak részben) ismerő ember élettörténete; ezek többnyire egyszerű, hétköznapi emberek, akik mégsem éltek egyszerű, hétköznapi életet. Éltek, múlt időben, ugyanis ezek a személyek Michon harmincas éveire már mind meghaltak, és bár életrajzokat olvasunk, mégsem az egyes emberek realista indíttatású élettörténete a fontos, hanem az, hogy rajtuk keresztül meglássuk, hogyan formálódott Pierre Michon azzá, akivé lett – vagyis hogyan vált minden gyötrelem ellenére Franciaország egyik vezető írójává.

Ezek az apró, rövidke történetek hagiográfiáknak, vagyis szentéletrajzoknak tekinthetőek, ugyanis tele vannak misztikummal és transzcendenciával, ami kiragadja ezeket az ismeretlen embereket a feledésből, és történetüket a realizmus felé emelve egyfajta (szent) példaképekként állnak az olvasóközönség elé. A Kisbetűs életek emellett egyfajta tükörregény is, lapjain egymásra tükröződve és folyton másképp jelennek meg a szereplők és maga az író, Michon is. Ezekben a szövegekben számtalan egymással szöges ellentétben álló dolog keveredik: szent és profán, misztikus és hétköznapi, szeretet és gyűlölet, feledés és emlékezés, talány és bizonyosság.

Az „André Dufourneau élete” az író nagyszülei által örökbe fogadott fiúról szól, aki helyét nem találván, maga mögött hagyta az unalmas franciaországi életet, és Afrikába ment, hogy kalandokat élhessen át; Michon pontról pontra képzeli el az ő lehetséges életeit és halálait. Az „Eugéne és Clara életé”-ben a nagyszülők ellentmondásos alakján keresztül rémlik fel az apa nélkül felnövő kis Pierre képe. Személyes kedvencem a „Bakroot testvérek élete”, ami egy fiúintézet falai közé kalauzol, ahol az író is sok időt töltött, és ahol megismerte ezt a két, egymást őrjöngve gyűlölő és szerető testvért, valamint egy öreg és bohókás tanárt, aki örökre megszerettette vele az irodalmat. A két testvér vetélkedése többek között a Don Quijotét és a Roland éneket idézheti fel.

Bár már eddig is sok olyan regényt olvastam, ami az adott szerző önmagára találásáról, íróvá válásáról szól, de ilyen tömörrel, szomorúval és keserűvel, ugyanakkor élvezhetővel és művészivel még nem igazán volt dolgom. Szerintem Pierre Michon már itt, ebben a számára első könyvben is érett alkotóként áll elénk, bravúros nyelvezettel (Szőcs Imre ragyogó munkája) és szerkesztésmóddal, kifinomult irodalmi és művészeti utalásokkal, feledhetetlen történetekkel. Szóval meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki a maradandó élményért cserébe nem sajnál befektetni némi időt és energiát.

3 hozzászólás
balagesh I>!
Pierre Michon: Kisbetűs életek

Az önmegtalálás klasszikus könyvalaptéma, pláne ha az emberré válás egyszersmind az íróvá válást is jelenti. Michonnak a könyvön látható fotója egy melegvérű, jó szívű, mesebéli ősgyíkot juttatott eszembe. Rezzenéstelen tekintettel néz rám, akárcsak a kötetben önmagára. Kegyetlen is ez a szemlélődés, a teljes megértésben némi lesajnálást is érezni. Életének alkotóelemei igazi művészi sztereotípiák: apa (sőt mindenféle férfi rokon) nélkül nőtt fel; internátusban élt és tanult; belevetette magát a züllésbe; magányosan, család és utód nélkül öregszik. Lehetne éppen patetikus vagy szánalommal teli… Íróként megszerzett józansága azonban sokat hoz számára: az egyéni sorsban összegyűlő fénysugár prizmáján családregény és korrajz bomlik szét. Mindezt a Prousténál szavaiban erősebb, mondataiban parttalanabb megfogalmazásban. Bravúros, lenyűgöző és megható könyv.

dacecc>!
Pierre Michon: Kisbetűs életek

Könyvtári könyv volt, de már megrendeltem a saját példányomat. Kisbetűs életek, jelentéktelen emberek igaz, vagy nem biztos, hogy igaz történetei, életei, halálai töltik ki ezt a szöveget, mely hosszú, hasonlatokkal teletűzdelt, mégis tűéles mondatokból álló egységet ad. Erősen Proustos volt mind a fogalmazásmódja, témája és a hangulata is, de tőle eltérően nem folyik szét az írás millió irányba, nem burjánzik a szöveg, a 200 oldal adta szűk keret miatt sokkal beláthatóbb határai vannak a világnak, amit Michon megteremt. A történet(ek) központjában a nyelv, a szavak megtalálása áll, amelyek nélkül tehetetlenek vagyunk, nem csak az írói álmokat dédelgető narrátor, hanem mi, az olvasók is. Úgy gondolom, hogy Michonnak sikerült ez az embert próbáló feladat, aminek a végeredménye egy gyönyörű, katartikus élményt hordozó könyv lett.

GTM>!
Pierre Michon: Kisbetűs életek

Nehéz nekem erről a könyvről értékelést írni. Talán csillagoznom sem kellett volna, mert ritka kincset tartottam a kezemben, de nem sikerült maradéktalanul befogadnom. Olyan volt az egész, mint a libikóka: egyszer fent, másszor lent.
Néha szárnyaltam, gyönyörködtem a mondatok szépségében: a fondorlatosan építkező, gyakran követhetetlenül bonyolult szerkezetek megadták magukat, egészen mélyen érzéseket mozdítottak meg, és eltemetett emlékképeket villantottak fel a magam kisbetűs életéből/életeiből. Szép volt, megrendítő és nagyon igaz. Aztán visszahullottam a mélybe: izzadságos munkával, sokszor nekiveselkedve próbáltam megfejteni az olvasottak értelmét, de sziszifuszi munkának bizonyult minden erőfeszítés …, mígnem egy újabb hullám átlendített ezen az állapoton, és ismét a magasba emelt.
Gyönyörködtem és szenvedtem, megrendültem és szenvedtem, míg végül föladtam, mert rájöttem, hogy erre a könyvre föl kell készülni, nem lehet csak úgy nekiesni, és felfalni ezt a mindössze kétszáz oldalt, ahogy én elképzeltem.

Egyszer azt olvastam, hogy valaki a próza ünnepének nevezett egy művet. Azt hiszem, Michon könyve is a próza ünnepe. De nem a vidám, felszabadult, pántlikás fajtából. Inkább a magasztos, fennkölt ünnepek közé tartozik. Mint egy gótikus katedrálisban celebrált mise. Michon mondatokból épít gótikus katedrálist emlékül a megtalált szavaknak és a kisbetűs életeknek. Ám egy ünnepre, ha lélekben is át akarjuk élni, fel kell készülni, ünneplőbe kell öltöztetni a lelket, különben csak külsőség marad.
Ez nálam most nagyon hiányzott. Épp ezért ez az értékelés inkább szól rólam, mint Michon könyvéről.

Mert nemcsak az írás gyötrelmes folyamat, hanem néha a befogadás is.
De tudjuk, hogy megéri. Ezért próbálkozom még később.

2 hozzászólás
Ildó>!
Pierre Michon: Kisbetűs életek

     Sejtelmes cím, Kisbetűs életek, melyek meghatároznak, körülírnak, létrehoznak valakit. Ahogy mi magunk is a saját kisbetűs életünk során rengeteg más kisbetűs élettel kerülünk kapcsolatba, amelyek valamilyen módon hatnak ránk, befolyásolnak minket, ezek által is válunk azzá, akik végül leszünk. Végigkísérnek egész életünkön a családtól kezdve az iskolán, kapcsolatokon át egészen a felnőtt élet mélypontjaiig. És minden életnek megkerülhetetlen velejárója a halál is. A halált is meg kell élni.
     Ezen életeket azonban a halál mellett még valami végigkíséri: a szavak és az írás, íróvá válás. A Bakroot testvérpár történetében megjelenik az olvasás szeretete, a gégerákos Foucault apó fejezetében pedig egy írástudatlan embert ismerhetünk meg, aki „az írás áldásától megfosztva, inkább a halált választotta”. De mit jelent egy írói álmokat dédelgetőnek az írástudatlanság? Mit kell megélnie annak érdekében, hogy íróvá válhasson? Sok kisbetűs életet.
     Egy író tehetsége pedig épp egy ilyen történet során bontakozhat ki igazán, mivel sikerül egyedivé tennie egy már szokványosnak mondható ötletet. Michon különleges mondatai nem mondhatók könnyen olvashatónak, fogékonynak kell lenni az effajta fogalmazásra, stílusra, de megéri időt szánni rá, mert felejthetetlen élményt okozhat.
     Rám legnagyobb hatással a Eugéne és Clara élete című fejezet volt, mely az író nagyszüleiről szól, a hozzájuk fűződő kapcsolatáról. Iszonyúan fájt olvasni ezt a fejezetet. Egyszerre okozott iszonyú bűntudatot, mérhetetlen szomorúságot, ugyanakkor csodálatot is az író iránt, hogy ennyi érzést tudott ily módon megragadni, és kiváltani belőlem mint olvasóból is.

somogyiréka>!
Pierre Michon: Kisbetűs életek

Szenzációs magasirodalom!

Így ír az, aki az irodalom magaslatai előtt mélységesen meghajolni képes, aki számára ez a legmagasabb művészet, aki tudja, hogy kezdetben volt az Ige, és elképzelt Istenünk szavakkal teremtett. Kimondta és lett. Minden művészet legelső alakja az irodalom, a zene is csak őt követi, a képek, a szobrok is később jelentek meg.
Épp tegnap erősített meg ebben Enyedi Ildikó, mikor azt mondta, irodalmat nem mert írni, egyedül a forgatókönyvek világáig merészkedett, hisz azoknak az a sorsa, hogy a film elkészültekor semmivé válhatnak. Talán Michon is így érez, ő is retteg, hogy nem fog sikerülni, de ő nem bújhat el a film világába bátortalansága okán, mint Ildikó, neki az a sorsa és semmi más, hogy írjon. Nem könnyű sors..Összeszedi hát bátorságát és nekikezd. Érezhetően hosszú éveket edzett e döntése előtt, hisz mire leírja az első könyve első mondatát már olyan színvonalon ír, hogy a legnagyobbjaink is megirigyelhetik..Nagyjából arról szól, miért rettenetesen nehéz írni és miért nem születik meg az a könyv, melyért született. Végül is kétszáz oldalon keresztül kifogásokat keres, melyeket különböző élettörténetekbe csomagol, melyeket két laza szál tart össze, az egyik ő, hisz mindegyiket szereplőjét közelről ismerte, a másik pedig a halál, hisz végül az összes szereplőjét pusztulásáig viszi el.
Embert próbáló olvasmány, ennyi képet, minőségi jelzőt, összetett szerkezetet, ennyi sosem hallott hasonlatot nehezen fogad be az ilyen szitaszerű agy, mint az enyém. Pár mondat után, mintha túlettem volna magam a kedvenc édességemből, túl sok, amit olvasok. Úgy védem magam, hogy elkalandozok, aztán meg sajnálom, hogy kihagytam a legszebb részeket. Majd újra elkezdem, akkor már hangosan. Ezért is tartott több, mint egy hónapig, míg elolvastam kétszáz oldalt, és ha valamit vissza kéne mondanom belőle, bizony zavarba jönnék.

A Krasznahorkai-próza jutott olykor eszembe, ő használja ugye a nyelvet talán eredeti minőségében, vagyis nála tűnik ez úgy..De Michon mellett érzem, Krasznahorkai mennyire mesterkélt, mennyire is nem őszinte, szinte már iparosként barkácsolja össze a leghosszabb mondatokat, rááll a keze, vagy mije, évek óta ugyanazzal a technikával dolgozik és bizony kiérződik belőle, hogy aligha „hal” bele egy-egy mondatba. Elnézést a Krasznahorkai rajongóktól, én is az vagyok, de Michont olvasva igenis szembetűnő a különbség. Milyen a szenvedéllyel, halálos igyekezettel, téttel megírt könyv és milyen az, amit már a profizmus ír.
Olyanoknak ajánlom, akik képesek lassan olvasni, akik nem sietnek sehova, akik előre tudják, ettől a könyvtől nem kapnak semmi használhatót erre a világra nézve. Ez a könyv már túlvilági, az eredeti beszédre készít elő, mintha a szavak mind-mind a legelső szó felé menetelnének, hogy végül ők legyenek, megfosztva különbözőségeiktől, az IGE.

Ja igen, és a fordító Szőcs Géza munkája szenzációs!!

2 hozzászólás
merzel>!
Pierre Michon: Kisbetűs életek

Időnként meg-meghaltam én is az olvasása közben. Nagyon értett ahhoz, hogy a lelkemben megforgassa a kést. A végére érve kissé untam már az íróvá válás gyötrelmeit. Ezért nem kapott tőlem öt csillagot.

Petiko>!
Pierre Michon: Kisbetűs életek

„És persze az irodalomelmélet untig szajkózta nekem, hogy az írás ott van, ahol a világ nincs; micsoda egy balek voltam: elvesztettem a világot, és az írás nem volt sehol” (135.old)
Fájdalmakkal átszőtt önarckép, mely az író életében fő- vagy mellékszerepet játszó emberek fiktív élettörténeteinek elmesélésén keresztül tárul elénk. Ezeket a kisbetűs életeket Michon prózája felemeli, jelentőséggel ruházza fel, elérve azt, hogy mi olvasók, érdeklődéssel fordulhassunk feléjük. Az író emlékei a már meghaltak újjászületései. „Hogy az én elképzelt nyaraimban az ő telük olvadozik” (202.o.)

Miközben Michon írói fantáziája kiszínezi, felemeli a kisbetűs életeket, saját sorshistóriáját, íróvá válásának rögös útját kendőzetlenül, kíméletlen őszinteséggel mutatja be. „Szavakkal akartam benépesíteni a sivatagot, aki voltam, írásból akartam magamnak lepelt szőni, hogy eltakarjam a szemüregemből áradó semmit; nem sikerült; és a papír fehérje ürességgel fertőzte a világot…” (71.o.)
Igazi magas irodalom, lenyűgöző, megrendítő, erőteljes írás, gyönyörű prózanyelv. Miért olvasták ezt ilyen kevesen?

Judit_Carsili P>!
Pierre Michon: Kisbetűs életek

Na, most megbocsátottam Michonnak. De mindent! Le a kalappal ez elött a regény (na jó, történetek) elött. Mind a gondolatok, mind a nyelvezet csodálatos. Alig fejeztem be, de már most kedvem lenne mégegyszer elolvasni. Szerintem hamarosan el is fogom…


Népszerű idézetek

Ildó>!

…az írás egy sokkal rejtélyesebb, megbabonázóbb és kiábrándítóbb kontinens, mint Afrika, az író sokkal mohóbban tör saját vesztére, mint a kalandor; és bár a homokdűnék és a vadonok helyett az emlékezet sűrűjében és a könyvtárak emlékezet-erdejében kalandozik, hogy szavakkal beborítottan térjen vissza onnan, mint amazok arannyal rakva, vagy szegényebben haljon meg, mint azelőtt, hogy belehaljon, ezek a lehetőségek nyíltak meg az íróember előtt is.

17. oldal

somogyiréka>!

Azonnal feltűnt volna, hogy az írás gyéren megtévesztő trükkje mögött tudatlanság, káosz, mélységes analfabétizmus rejlik, hogy nem vagyok más, mint egy faggyúból való jéghegy, melynek a csúcsa csupán szemkápráztató talmiság; mindez kiderült volna, és megvetés sújtotta volna a sarlatánt. Csak akkor lett volna esélyem szembeszállni Anubisszal, ha a láthatatlan részt is tökéletesen simára csiszolják a szavak, és tökéletesen keményre fagy, mint egy Enciklopédia megkarcolatlan gyémántja. De élő ember voltam; és mivel az életem szószedet, és mivel sehogy sem találtam a szavakat, melyekkel minden porcikámban eggyé válhattam volna, hazugság volt tehát írónak nevezni magam (..) Foucalt apó inkább volt író, mint én: az írás áldásától megfosztva inkább a halált választotta.

128. oldal

somogyiréka>!

Írni nem írtam, de meghalni sem volt bátorságom; a nyelv tökéletlenségében éltem; a halál tökéletességétől iszonyodtam.

128. oldal

Ildó>!

Felfedeztem a könyveket, amelyek ugyanolyan pompás rejtekhelyül szolgálnak, mint az egek dicső fellegszoknyája. Megtanultam, hogy az egek és a könyvek fájnak és elcsábítanak.

183. oldal

Ildó>!

Egy fénysugár érte el elmémet, valamilyen megmagyarázhatatlan lendület hatott át; elragadtatással nyújtottam felé kezem, és olyan szívből jövő őszinteséggel köszöntem jó reggelt nagyanyámnak, hogy megilletődtem tőle. Sok év után rájöttem, hogy abban az egyetlen, hajnali és érintetlen pillanatban vidám szeretettel szerettem őt; abba a harsány percben a maga egyszerű mivoltában jelent meg előttem, nem gyászos, kísérteties merevségében, inkább öröm és fájdalom között őrlődve, akárcsak én, akárcsak mi mindnyájan; ebben lucidus pillanatban felfüggesztettem a sértő ítéletet, amely apám hiánya által kiüresített, sanyargatott lényként láttatta őt: immár nem valamely isten hiányát közvetítő szentély volt, és nem oltár, melyen az örökkön füstölgő áldozat állandósította a hiányt, csupán egy idős nő, aki küzdött és szült, elbukott és felemelkedett; és aki szeretett engem a lehető legteljesebb természetességgel.

68-69. oldal

somogyiréka>!

Az amfetamin padlóra küldött; de ma már azt hiszem, elszoruló szívvel, és mintha egy valaha birtokolt nő végleges elvesztését fájlalnám, hogy neki köszönhetem életem legszebb perceinek tiszta, bizonyos értelemben irodalmi boldogságát. A szernek köszönhetően tökéletesen egyedül lehettem; egy szavakból álló nép királyának éreztem magam, rabszolgájuk voltam és testvérük; jelen voltam; a világ eltűnt, mindent betöltött a fogalom sötét szárnyalása….

177.

Ildó>!

Emlékszem például a tekintetére egy téli napon, a tengerparton; már kiábrándult valamelyest, de még élt benne a remény: nyilvánvalóan nem voltam művész, akinek vélt, lusta voltam és kissé hazug; sebaj, kibékült volna ezzel, megtette volna a tőle telhetőt, de az ég szerelmére, legalább könyörüljek meg rajta, és hagyjam, hogy a világban éljen, ahogy ő is hagyta nekem, hogy kívül éljek rajta: ezt mondta nekem ez a tekintet, könyörgés és könnyek nélkül, méltósággal, szerelemmel.

179. oldal

Petiko>!

[…] olyan voltam, mint a lomb, amit szél letép, megpörget, hogy beleforgassa a sárba.

140. oldal

somogyiréka>!

Vagy pedig akkor történt, amikor a derengő állatövi fény megtéveszti a kakasokat, akik elkukorékolják magukat, majd meglepődve, hogy senki sem válaszol, visszaalszanak; milyen sötét még az éjszaka. Távol a dél: Bandy abbé tökéletes hieroglifa és beteljesült forma, visszavonhatatlan életének pompájában, csendesen alszik az erdők óriási zöld miseruhájában, ahol hatalmas fiktív szarvasok szökellnek lassan, egy kereszttel ágas-bogas agancsuk között.

172. oldal

somogyiréka>!

Arcuk, említettem már, mint a mész; ezen a mállékony arcon sziklaként szökellt előre az áll; puritán sápadtságukhoz leginkább a haarlemi kálomisták magas hóhérkalapja illett volna a fejükre;alatta egy delfti, porcelánkék szem hűvős tébolya, melyből soha nem olvad ki a pokoli jég, és e jég dermeszt mindent, amire ránéz. A szőke szemöldök komisz sűrűje nem fejez ki semmit, a haraghoz túl halovány, túl konokul burjánzó a jó kedélyhez; de a vastag ajkak remegése elrejtett könnyeket sejtet.

81. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami
Philip Roth: Apai örökség
Clara Dupont-Monod: Egy közülünk
Valérie Perrin: Másodvirágzás
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?
Guillaume Musso: A brooklyni lány
Guillaume Musso: Holnap
Anne-Dauphine Julliand: Két kis lábnyom a homokban
Albert Camus: Az idegen
Guillaume Musso: Ott leszel?