Viszontlátásra ​odafönt (Viszontlátásra odafönt 1.) 89% 71 csillagozás

Isten áldja meg a molyt, amiért ennyire félre tudja vezetni a naiv olvasót. Hetek óta vissza-visszatérek a Viszontlátásra odafönt adatlapjára, és nem értem, mi az oka, hogy én valami teljesen mást olvastam, mint azok a molyTársaim, akiknek igazán respektálom a véleményét, és úgy gondolom, hogy irodalmi ízlésünk is számtalanszor találkozik, összekacsint a literatúra kusza gócpontjain.
Miért is kalandregény a Viszontlátásra odafönt? Miért hívjuk tetemre Dumas-t, Maupassant-t, vagy más francia klasszikusokat, mintegy – a regény születése körül teoretikusan bábáskodó – szellemi atyákat? S mindezt még véletlenül sem bármiféle vita generálása céljából emlegetem fel. Csupán arra gondolok, hogy a moly sokszínűsége, sokarcúsága egyfajta izgalmas játékot is hozzátesz az olvasás élményéhez. Hiszen az olvasmányaid jelentős részét figyeltjeid véleménye alapján választod meg, és óhatatlanul gyártasz hozzá egy várakozást megalapozó, felületes prekoncepciót. Aztán van az úgy, hogy a kötet fele tájékán ki kell bújnod a lapok közül és jó magasról rátekintened az adott műre, hogy újra tudd kalibrálni a saját helyzetedet és viszonyulásodat az olvasott tartalomhoz. Így jártam Lemaitre regényével.
Való igaz, hogy rendkívül ügyes a regény dramaturgiája. Mesteri a történet két fő szálának vezetése, Lemaitre kezdetben ügyesen szövi önállóan a fonalakat, majd észrevétlenül, törés nélkül kunkorítja egymásba őket. Mindez valóban a kalandregény sajátja, egyik meghatározó eleme. Ez a technika a történet fordulatos cselekményeinek olvasása során markánsan kidomborítja az alkotás szórakoztató jellegét. Ezt csak tovább erősíti a regény – főképp másodvonalas – karaktereinek felépítése, helyük, szerepük a történetben. A szélhámos katonatiszt, a keményvonalas, zord atya, vagy a szürke, jelentéktelen házi(néni) spoiler archetípusának megformálása valóban a nagy francia romantikusokat juttatja az olvasó eszébe. Ezért is bocsátottam előre, hogy tulajdonképpen majd’ mindennel egyetértek, amelyet az előttem szólók már leírtak a könyvről. Csupán a hangsúly helyeződik nálam máshová…

Számomra a Viszontlátásra odafönt egy erkölcsi példázat, egy morális tanmese. A regény attól válik értékessé, hogy – természetesen a szórakoztatás mellett – könyékig vájkál az örök emberi dilemmában, feszegeti, bolygatja a „van-e élet a halál előtt” problematikáját, és ebből fakadóan egy merőben pacifista, végtelenül szimpatikus művé érik. Vajon Lemaitre az élet, a humán létezés értelmét keresi ebben a könyvben? Közhelyesen hangzik, de igaz lehet. Hiszen Albert és Édouard, a maguk különböző módján, két tündöklő, ifjú élek, akik élik egyszerű, vagy kevésbé egyszerű életüket a korszellem és –viszonyok adta térben és lehetőségek között. Boldogulnak, vagy küszködnek, szeretnek, vagy csak görcsösen vágyakoznak, de valahogy élnek. Nap mint nap kicsinyes, apró problémákra, vagy nagy, lélekölő gondokra ébrednek, de élnek. Addig a pillanatig élnek, amíg el nem dördül számukra az első puska-, vagy ágyúlövés, és szembe nem néznek a viszolyogtató és rémületes ismeretlennel. De ez a gondolatmenet akár azt is megengedi, hogy addig a pillanatig élnek, amíg Princip el nem süti a fegyverét Szarajevóben. Nincs szükségük bombatölcsérre, repeszgránátra, fejlövésre. Meghalnak mindezek nélkül is. Így, vagy úgy meghalnak abban a percben, amikor a háború borzalmas gépezete berántja őket a front húsdarálójába, vagy akkor, amikor a hátországban először néznek bele a harctéri sebesülésekkel megtérő obsitos kiüresedett szemébe. Túl lehet ezt ugyan élni, de még a túlélésbe is muszáj belehalni. Az első világháború legalább 15 millió ember életét követelte, de hallottam már 30 milliós számról is. Úgy vélem, hogy egy ilyen méretű világégés bizonyos mértékben magát az emberiséget is el kell, hogy pusztítsa. Ezt pedig alig több mint 30 év alatt kétszer is megtettük már. Felmerül a kérdés, hogy hány szabadjátékot dob még a gép…

Számomra Albert és Édouard kalandos, szórakoztató története ezért válik harsogó háborúellenes üvöltéssé. Máshogy, mint Bikov, Norman Mailer, vagy esetleg Uris művei. Lemaitre regénye nem kifejezetten a harctéri borzalmak és őrület plasztikus ábrázolásával akar figyelmeztetni. Csupán a maga könnyed, erősen romantikus attitűdjével, „kvázi szórakoztatva” emeli magasba a táblát: Köszönöm, nem kérek több háborút!
Tetszett, ajánlom.

Kissé kesernyés, fájdalmasan kiábrándult életérzés lengi körül azt a kalandsorozatot és nagyszabású csínytevést, amire Pierre Lemaitre hősei vállalkoznak az első nagy világégés után. Éppenséggel mulatságosnak is találhatnánk a regény eseményeit, de nehéz mosolyra hangolódni egy borzasztó áldozatokat követelő világháború romjain, ahol a győztes államhatalom buzgón ünnepli hősi halottait, de életben maradt, testben és lélekben megrokkant katonáival már nem igazán tud mit kezdeni.
Számos illúzió összeomlásának lehetünk itt tanúi, a haza hálája helyett elmagányosodás, állásvesztés, szegénység és kiszolgáltatottság vár a hős közlegényre, és morfiumfüggőség a győzelemért súlyos fizikai károsodással fizetőre.
A háború ugyanúgy alkalmat nyújt a törtetésre és nyerészkedésre, mint a béke féktelen emlékmű emelési és újratemetési kedve, de üzletnek bizonyul a házasságkötés is, és még a művészi tehetség is bátran bevethető a jogosulatlan pénzszerzés érdekében.
Az illúzióvesztés mellett a regény másik sarkalatos pontja számomra a szépség és a rútság, a vonzerő és a taszító nyomorékká válás ellentéte is. Nem véletlen, hogy itt a legszebb férfi a leghitványabb, és csak a mindenkiben viszolygást és undort keltő, csúf és bűzös kishivatalnok tudja megdönteni hazugságokból összetákolt birodalmát. A legfájdalmasabb kérdés pedig az, hogy elviselhető-e, elhordozható-e egy életen át a torzzá válás borzasztó terhe.
A könyv végéhez érve nehéz elválni a szereplőktől, a félénk, szorongó, néha a saját árnyékától is megrettenő Albert-től, aki mégis a leghűségesebb, legodaadóbb barátnak bizonyul, és a zseniális, öntörvényű Édouard-tól. A regény Goncourt-díjas és igazán nagyszabású, de nem adja magát könnyen az olvasónak, a háborús rombolás ellen keserű kacajjal tiltakozó látásmódja viszont egészen egyedülálló és figyelemreméltó.

Kicsit gondban vagyok a csillagozással. Tulajdonképpen élveztem a könyvet: Lemaitre leporolta a kalandregény félig-meddig elfeledett műfaját, amit én hőn szeretek. Jó pont nálam az is, hogy olyan gesztusokat tesz, amelyek értelmezhetőek akár főhajtásként is a nagy klasszikusok előtt: Pradelle-t, a főgonoszt a Monte Cristo grófjá-ból is szalajthatták volna, szerencsétlen Édouard figurájában pedig, ha akarom, visszaköszön Hugo nevető embere, de még inkább az operaház fantomja. A történet is erős: Lamaitre veszi az első világháborút követő évek legnagyobb botrányát, a hősi halottak emlékével való kufárkodást, és kerekít köré egy mozgalmas mesét. Nincs különösebb gondom azzal a pici tögymörgéssel sem, ami a regény közepe táján eluralkodik a szövegen (tulajdonképpen ez is védjegye a klasszikus kalandregényeknek), és a helyenkénti szájbarágások, valamint a finoman sematikus jellemek is védhetőek. Viszont.

Valószínűleg a Goncourt-díj teszi, de én azt vártam, hogy ez a regény felmossa velem a padlót – de a katarzis végül elmaradt. Határozottan úgy látom, hogy ebből sokkal, sokkal többet ki lehetett volna hozni*. Egyrészt a korszak atmoszférikus nyomását nem éreztem a tarkómon, másrészt pedig a szereplők megélhetőségével is akadt gondom, különös tekintettel a talán legfontosabb figurára, Albertre. Érteni vélem, hogy Lemaitre a tipikus antihőst akarta megformázni benne, aki se nem zseniális, se nem bátor, se nem erős, pusztán esendő, de valahogy nem működött a dolog. Albert számomra megszerethetetlen maradt, ami nem is baj, de egyben megutálhatatlan is. Ettől függetlenül nem rossz könyv ez, és akit érdekelnek a cselszövevények, vagy épp a ’20-as évek Európájának világa, biztos élvezni fogja. Talán csak a túlzott elvárások tettek csalódottá.

(U.i.: Ideje lenne továbbá szakítani azzal a nevetséges kiadói gyakorlattal, hogy a fülszövegben gátlás nélkül felsoroljuk, mely világirodalmi remekekhez köthető az adott cím. Balzac, Hugo – hát, mondjuk… McCullers… esetleg nyomelemekben. De hogy jön ide Tolsztoj és Márquez? Ott nyílt ki a világirodalmi lexikon?)

* Ilyenkor szoktam rutinosan a fordítóra kenni az egészet, de Bognár Róbertet feddhetetlen franciásnak tartom, úgyhogy erre kivételesen nem hivatkoznék.

Az a bizonyos Nagy Háború, benne két ember – két porszem –, akik valószínűleg rendes körülmények között az életben nem találkoznának össze, de aztán egy lófej meg egy kósza repesz örökre összeköti őket…

Kérem, ez a regény működik. Elsősorban persze a főszereplők, Albert és Édouard miatt. Mindkettőnek kijárna a terapeuta (és ezt a legnagyobb rokonszenvvel írom): az előbbi elképesztő önértékelési zavarokkal küzd, utóbbi pedig, nyomasztó teherként cipelve az apjával való tisztázatlan kapcsolatát, folyamatos magamutogatással és a szabályok vég nélküli megszegésével igyekszik kompenzálni. A fiúknak akkor is lenne rendesen munkájuk önmagukkal, ha épp viszonylag szélcsendes korba születnek, de ha nem volna elég az, amit már korábban is magukkal hurcoltak, a történelem vihara pont elkapja és úgy földhöz vágja őket, hogy utána darabonként szedhetik össze testük-lelkük. Albert és Édouard barátsága pontosan olyan, amilyenek én a barátságot képzelem: lényege nem abban áll, hogy valakit folyamatosan, kérdések és ellenvélemény vagy ellenérzés nélkül, boldogan nyáladzva szeretsz, hanem abban, hogy bár néha az agyadra megy a másik, mégis vele akarsz lenni. Ahogy haladt előre a cselekmény, egyre inkább feltolult bennem a kérdés: ha közös történetük egészét nézzük, vajon igazából ki mentett meg kit? Az első meghatározó epizódot leszámítva eleinte úgy tűnik, inkább Albert Édouard-t. De mi van, ha valójában fordítva történt az egész? Kezdve a lófejet ábrázoló maszkkal, aminek elkészítésénél nem is tudok elképzelni érzelmileg intelligensebb, szebb gesztust. Folytatva a ragyogóan kitervelt csalással, aminek kivitelezése során, bár Édouard látszólag folyton a középpontban van, mintha az idő múlásával ez az eltúlzott jelenlét nem lenne több póznál, és az igazi Édouard, aki fél lábbal már kilépni készül az ajtón, titkolt tudatossággal, egyre távolabbról, de annál inkább vigyázva figyelné Albert-t. Közben folyton majomkodik, hogy a másik ne vegye észre, ahogy szép lassan magára hagyja, persze szigorúan csak azután, hogy Albert élete – tulajdonképpen nagyrészt Édouard közvetett segítségével – rendeződik. Akárhogy legyen is, ez a két srác lelki és materiális értelemben mindenét odaadta egymásnak. Néha ugyan egy kicsit nagyvonalúan bántak jóravaló és kevésbé jóravaló polgárok pénzével, de azokban az időkben, amikor még a gyászból sem átalltak holtakat nyomorító üzletet csinálni, az angyalfiú (Édouard) és a békeidőben is folyamatos halálfélelemben élő cimborája (Albert) által elkövetett csibészség nem tűnik többnek elegáns és jogos orrkoppintásnál.

Istenigazából egy dolog zavart csak nagyon, ami talán bagatellnek tűnik, de na. Ez pedig a sok helyen túlzottan lezser szlenghasználat, mind a párbeszédek, mind a leíró részek esetében. Nem tudom, az eredeti alkotás sajátja-e, vagy a fordítás alakította így, de hátrányára válik a szövegnek. Ami a párbeszédeket illeti, nyilván akkoriban is káromkodtak, nincs is ezzel probléma. Úgy általában sem volna gond, nem vagyok ellensége a szlengnek, mert komolyabb témákról szólva tükröz egyfajta kritikus (épp ezért hiteles) hozzáállást. Itt azonban a nem túl szerencsésen megválasztott kifejezések miatt néha olyan érzésem volt, mintha épp a Blaha Lujza téren csípnék el valami zamatosat. Ami ott persze maga a valóság, és igen, ilyen is van, de nem biztos, hogy pont ebben a regényben fog jól állni.

     Elkezdtem olvasni a könyvet, és csupán a harmadik fejezetig jutottam el, amikor már tudtam, hogy nem egy megszokott háborús regényt tartok a kezemben. Néhány fejezet alatt megszerettem mindkét főszereplőt, és rájöttem, hogy köztük több van bajtársiasságnál, valami egészen elszakíthatatlan kötelék, valami olyan kapcsolat, amit testvérek között tudok hasonlóan feltétel nélkülinek elképzelni. Már ekkor éreztem, hogy szeretni fogom ezt a könyvet, de akkor még nem gondoltam, hogy ennyire, és fel is tettem magamnak a kérdést, miért halogattam ilyen sokáig.
     Már rögtön az elején megtapasztalható az a különös hangulat, amihez egy frontjelenet olvasásakor nem igazán szokott hozzá az ember, ami tele van szarkazmussal és cinizmussal, és ez teszi nem megszokottá. Ezáltal sokkal könnyedebb, humoros olvasmánnyá válik, ugyanakkor mégis megőrzi komoly mondanivalóját.
     A két főszereplőt, Albert-t és Édouard-t, könnyű megszeretni. Észre sem veszed, néhány oldal után már lélegzetvisszafojtva várod, mi lesz velük. Az egymás kölcsönös megsegítése a fronton erős köteléket alkot köztük, és ez még mindennek csak a kedzete. Amilyen kalamajkába keverednek később, de akkor sem tud az ember nem szurkolni nekik, még ha el is ítélendő, amit cselekednek. Már a történetnek ez a szála is olyan komoly erkölcsi dilemmákat vet fel, amik egy regényre elegendők is lennének, de emellett még ott van a másik fő szál, Pradelle ténykedése. Mennyire lehet kihasználni egy ember, egy város, egy nemzet veszteségét? Mi az, ami valóban segít a tragédia feldolgozásában? És mi az, amitől csak mélyülne a seb, hogy minden enyhítő gyógyír csak illúzió?
     Lemaitre nagyszerű mesélő, és ez egy olyan igazán mesélnivaló történet; talán valóban úgy mesél, ahogy csak azok a nagyok tudtak, akikre hivatkoznak vele kapcsolatban. Nyakig merülünk a kalandokban, a jobbnál jobban megírt karakterekben, akár szeretjük őket, akár nem, maximálisan a helyükön vannak. Az egyik legfontosabb pillanat volt számomra Louise feltűnése. És emellett még megannyi magával ragadó kis történet foszlány, amik talán elenyészőnek tűnnek, mégis annyira sokat mondanak. A maszkok, vagy mikor Albert rájön, hogy Édouard nevet. Jaj Édouard, a szívem szakad meg érted! Jaj Albert, és jaj Édouard, a szívem szakad meg miattatok.
     A borító zseniális, beszédes, történethez illő! Engem ez a szempár az első pillantás után vonzott, megragadott és még most is fogva tart. Sokkal jobban tetszik, mint az új filmes borító.
     Idén másodjára avattam kedvencet ennek a könyvnek a személyében. Ezek után a film is nagyon várós.

Szép, vaskos könyv – amely hétvégi pihenőben és a napi kétszer egyórás ingázás alatt elringatott az I. világháború végének és utóhatásainak napjaiban.
Sajnos rá kellett jönnöm ismét, hogy az I világháború történetei nem annyira tudnak behúzni – egész pontosan egy idő után elfáradok benne, a lassúságában – ahogyan egyébként a klasszikus nagyregényekkel is szokott történni (nálam) kár volt a fülszövegben Hugora, Balzacra hivatkozni :) A lassúsága, amit hátrányként említettem – éppen az erénye is, mert azért a belőle áradó emberszeretet, pacifizmus azért kellemesen nyugtató pillanatokat okozott.
A szereplők közül egyikőjük sem került a szívemhez annyira közel, de a kezdeti ellenszenvet azért sikerült folyamatosan leküzdeni velük szemben.
@Ezüst, @Ákos_Tóth és még sokan mások annyira szépen megfogalmazták a regény pro és contra dolgait, hogy nincs nagyon mit hozzá tenni.

Régen olvastam olyan könyvet, aminek ennyire lebilincselő lett volna az első pár oldala. A 20. századi pacifista írások élvonalába tartozik mindenképpen, legalábbis a könyv első fele biztosan. Az utóbbi időben tucatszámra jelennek meg könyvek, amik a második világháborúról szólnak, viszont az első nagy világégésről alig beszél valaki. Ezért is kiemelkedő szerintem a sok háborús regények halmazában.
Az első világháború sok szempontból sötétebb és kegyetlenebb volt, mint amik utána következtek, ebből olvashatunk egy hatásos leírást és a háború utáni reménytelen élethelyzetekről, amik a bakákat sújtották. Ahogy olvastam, megdöbbenve tapasztaltam, hogy ugyan eltelt száz év, de nem sokat változott a világ. Ugyanolyan ügyeskedő, kapzsi, másokat kihasználó és átverő emberek vannak mindenhol. A könyv pedig görbe tükröt mutatva vezet be minket ebbe a mocskos világba úgy, hogy nem tudjuk eldönteni kinek szurkoljunk és kinek ne.
Ha valamit fel kell róni a könyvnek, az a fordítása. Sokszor azt éreztem, hogy nem sikerült megtalálnia a fordítónak a megfelelő szavakat, így szerintem néha kicsit magyartalanok voltak a mondatok. A másik pedig, hogy talán egy kicsit túlságosan terjengős a szöveg. Néha azt éreztem a kevesebb több is lehetne.
A regény borítója azt hirdeti: "Dumas-történet Tolsztoj tollával”. Tolsztojtól még nem olvastam, de a Monte Cristo grófjával valóban fedeztem fel hasonlóságokat. Ez mondjuk nem osztott szorzott, viszont annál inkább a címlap borítója, azt nagyon eltalálták. Soha rosszabb karácsonyi ajándékot.

Régen olvastam ennyire magával ragadó könyvet, írója rafináltan és elegánsan ötvözi a tragikumot a komikummal. Az élmény teljességéhez kellett a magyar fordítás bravúros ügyessége. Ezt az érdekességet találtam ezzel kapcsolatban:
„Még egyszerűbb, ha személyes kapcsolatban van az íróval a fordító. Ez történt nemrégiben. Életemben először megtárgyalhattam egy szerzővel, ha valami szerintem nem stimmelt, vagy ha segítség kellett egy-egy mondat értelmezéséhez. Pierre Lemaitre, a 2013-as Goncourt-díjas nagyregény, a Viszontlátásra odafönt (Park Könyvkiadó) ünnepelt írója keresett meg, hogy – mint minden fordítójával – személyes kapcsolatot létesítsen velem, és hogy buzdítson: ne habozzak közölni, ha észreveszek valami tárgyi tévedést vagy bármi más kivetnivalót. Az első e-mailjéhez mellé­kelt többoldalas hibalista és a javítások bizonyították, mennyire komolyan veszi a fordítók megjegyzéseit. Nekem is azonnal válaszolt, ha kérdeztem valamit, és készséggel (majdnem azt mondtam, örömmel) elfogadta, megköszönte, ha hibát találtam.” Bognár Róbert (Magyar Narancs)

Több, mint kalandregény.
Meglepetés, hogy egy francia így ír a számukra dicsőségesen végződő első világháborúról, és az ezt követő néhány évről. Humorral, távolságtartással, reálisan. Az emlékmű-szélhámosság briliáns ötlete és a háborúban elesettek exhumálása körüli botrány beemelése a regénybe valószínűleg sok büszke hazafi számára sértő lehet. Ez a két momentum meghatározó a regényben, de a közegnek az ábrázolása, amiben ezek megtörténhettek, egészen élethű.
Megható a harctéri bajtársiasság továbbélése a háború utáni években is, és megmosolyogtató a harácsolási kedv továbbélése, sőt fokozódása.
Albert és Édouard története felejthetetlen marad számunkra.

Az elején igen csak bajban voltam a könyvvel, mert a szereplők nagy részét nem tudtam igazán megkedvelni. Persze olyan rögtön akadt, akit tiszta szívből utáltam, és végig drukkoltam, hogy megkapja, amit megérdemel. Talán azért volt nehéz a többieket elhelyezni magamban, mert egyikük sem az a tipikus hős alak. Mindnek vannak elég súlyos negatív tulajdonságai, amit ráadásul ez a világ még inkább ki is hoz belőlük. Bár megértettem őket, nem kerültek a kedvenc alakjaim közé.
Ennek ellenére a történet nagyon olvastatta magát, és sajnálatos módon simán eltudom képzelni, hogy így zajlottak a dolgok. Az emberi kapzsiság, hatalomvágy nem ismer határokat.
Szóval akár azt is mondhatom, hogy ez a könyv görbe tükröt tart elénk, megmutatva milyenek is vagyunk mi.