Viszontlátásra ​odafönt 29 csillagozás

Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt

A Viszontlátásra odafönt a nagy háború utáni nemzedék nagyregénye. Monumentális tablót fest a vérfürdő utáni békeidőkről, a megcsúfolt reményekről, az államról, amely ünnepli a hadszíntéren elesetteket, de hagyja nyomorban vergődni a kiszolgált szerencsétleneket.

Az első világháború két veteránja bosszút áll testi-lelki szenvedéséért. Rájönnek, hogy a Haza nem tréfál hősi halottaival, és kihasználják a helyzetet. A szélhámosság, amit kieszelnek, erkölcsileg elítélhető ugyan, viszont rendkívül hatásos és szellemes.

Pierre Lemaitre lebilincselő, fordulatos kalandregénye, mely egyszerre idézi Balzac, Victor Hugo, Tolsztoj, García Márquez és Carson McCullers világát, lelkesedést váltott ki mind a kritikusok, mind a közönség körében. Megjelenése után szinte azonnal a sikerlisták élére került, megkapta Franciaország legrangosabb irodalmi elismerését, a Goncourt-díjat. Már készül a képregény- és a filmváltozat.

Eredeti mű: Pierre Lemaitre: Au revoir là-haut

>!
Park, Budapest, 2017
520 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633554166
>!
Park, Budapest, 2015
520 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633550861 · Fordította: Bognár Róbert
>!
Park, Budapest, 2015
520 oldal · ISBN: 9789633552247 · Fordította: Bognár Róbert

Enciklopédia 1


Kedvencelte 4

Most olvassa 4

Várólistára tette 45

Kívánságlistára tette 53

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
gesztenye63 P
Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt

Isten áldja meg a molyt, amiért ennyire félre tudja vezetni a naiv olvasót. Hetek óta vissza-visszatérek a Viszontlátásra odafönt adatlapjára, és nem értem, mi az oka, hogy én valami teljesen mást olvastam, mint azok a molyTársaim, akiknek igazán respektálom a véleményét, és úgy gondolom, hogy irodalmi ízlésünk is számtalanszor találkozik, összekacsint a literatúra kusza gócpontjain.
Miért is kalandregény a Viszontlátásra odafönt? Miért hívjuk tetemre Dumas-t, Maupassant-t, vagy más francia klasszikusokat, mintegy – a regény születése körül teoretikusan bábáskodó – szellemi atyákat? S mindezt még véletlenül sem bármiféle vita generálása céljából emlegetem fel. Csupán arra gondolok, hogy a moly sokszínűsége, sokarcúsága egyfajta izgalmas játékot is hozzátesz az olvasás élményéhez. Hiszen az olvasmányaid jelentős részét figyeltjeid véleménye alapján választod meg, és óhatatlanul gyártasz hozzá egy várakozást megalapozó, felületes prekoncepciót. Aztán van az úgy, hogy a kötet fele tájékán ki kell bújnod a lapok közül és jó magasról rátekintened az adott műre, hogy újra tudd kalibrálni a saját helyzetedet és viszonyulásodat az olvasott tartalomhoz. Így jártam Lemaitre regényével.
Való igaz, hogy rendkívül ügyes a regény dramaturgiája. Mesteri a történet két fő szálának vezetése, Lemaitre kezdetben ügyesen szövi önállóan a fonalakat, majd észrevétlenül, törés nélkül kunkorítja egymásba őket. Mindez valóban a kalandregény sajátja, egyik meghatározó eleme. Ez a technika a történet fordulatos cselekményeinek olvasása során markánsan kidomborítja az alkotás szórakoztató jellegét. Ezt csak tovább erősíti a regény – főképp másodvonalas – karaktereinek felépítése, helyük, szerepük a történetben. A szélhámos katonatiszt, a keményvonalas, zord atya, vagy a szürke, jelentéktelen házi(néni) spoiler archetípusának megformálása valóban a nagy francia romantikusokat juttatja az olvasó eszébe. Ezért is bocsátottam előre, hogy tulajdonképpen majd’ mindennel egyetértek, amelyet az előttem szólók már leírtak a könyvről. Csupán a hangsúly helyeződik nálam máshová…

Számomra a Viszontlátásra odafönt egy erkölcsi példázat, egy morális tanmese. A regény attól válik értékessé, hogy – természetesen a szórakoztatás mellett – könyékig vájkál az örök emberi dilemmában, feszegeti, bolygatja a „van-e élet a halál előtt” problematikáját, és ebből fakadóan egy merőben pacifista, végtelenül szimpatikus művé érik. Vajon Lemaitre az élet, a humán létezés értelmét keresi ebben a könyvben? Közhelyesen hangzik, de igaz lehet. Hiszen Albert és Édouard, a maguk különböző módján, két tündöklő, ifjú élek, akik élik egyszerű, vagy kevésbé egyszerű életüket a korszellem és –viszonyok adta térben és lehetőségek között. Boldogulnak, vagy küszködnek, szeretnek, vagy csak görcsösen vágyakoznak, de valahogy élnek. Nap mint nap kicsinyes, apró problémákra, vagy nagy, lélekölő gondokra ébrednek, de élnek. Addig a pillanatig élnek, amíg el nem dördül számukra az első puska-, vagy ágyúlövés, és szembe nem néznek a viszolyogtató és rémületes ismeretlennel. De ez a gondolatmenet akár azt is megengedi, hogy addig a pillanatig élnek, amíg Princip el nem süti a fegyverét Szarajevóben. Nincs szükségük bombatölcsérre, repeszgránátra, fejlövésre. Meghalnak mindezek nélkül is. Így, vagy úgy meghalnak abban a percben, amikor a háború borzalmas gépezete berántja őket a front húsdarálójába, vagy akkor, amikor a hátországban először néznek bele a harctéri sebesülésekkel megtérő obsitos kiüresedett szemébe. Túl lehet ezt ugyan élni, de még a túlélésbe is muszáj belehalni. Az első világháború legalább 15 millió ember életét követelte, de hallottam már 30 milliós számról is. Úgy vélem, hogy egy ilyen méretű világégés bizonyos mértékben magát az emberiséget is el kell, hogy pusztítsa. Ezt pedig alig több mint 30 év alatt kétszer is megtettük már. Felmerül a kérdés, hogy hány szabadjátékot dob még a gép…

Számomra Albert és Édouard kalandos, szórakoztató története ezért válik harsogó háborúellenes üvöltéssé. Máshogy, mint Bikov, Norman Mailer, vagy esetleg Uris művei. Lemaitre regénye nem kifejezetten a harctéri borzalmak és őrület plasztikus ábrázolásával akar figyelmeztetni. Csupán a maga könnyed, erősen romantikus attitűdjével, „kvázi szórakoztatva” emeli magasba a táblát: Köszönöm, nem kérek több háborút!
Tetszett, ajánlom.

>!
Kuszma P
Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt

Kicsit gondban vagyok a csillagozással. Tulajdonképpen élveztem a könyvet: Lemaitre leporolta a kalandregény félig-meddig elfeledett műfaját, amit én hőn szeretek. Jó pont nálam az is, hogy olyan gesztusokat tesz, amelyek értelmezhetőek akár főhajtásként is a nagy klasszikusok előtt: Pradelle-t, a főgonoszt a Monte Cristo grófjá-ból is szalajthatták volna, szerencsétlen Édouard figurájában pedig, ha akarom, visszaköszön Hugo nevető embere, de még inkább az operaház fantomja. A történet is erős: Lamaitre veszi az első világháborút követő évek legnagyobb botrányát, a hősi halottak emlékével való kufárkodást, és kerekít köré egy mozgalmas mesét. Nincs különösebb gondom azzal a pici tögymörgéssel sem, ami a regény közepe táján eluralkodik a szövegen (tulajdonképpen ez is védjegye a klasszikus kalandregényeknek), és a helyenkénti szájbarágások, valamint a finoman sematikus jellemek is védhetőek. Viszont.

Valószínűleg a Goncourt-díj teszi, de én azt vártam, hogy ez a regény felmossa velem a padlót – de a katarzis végül elmaradt. Határozottan úgy látom, hogy ebből sokkal, sokkal többet ki lehetett volna hozni*. Egyrészt a korszak atmoszférikus nyomását nem éreztem a tarkómon, másrészt pedig a szereplők megélhetőségével is akadt gondom, különös tekintettel a talán legfontosabb figurára, Albertre. Érteni vélem, hogy Lemaitre a tipikus antihőst akarta megformázni benne, aki se nem zseniális, se nem bátor, se nem erős, pusztán esendő, de valahogy nem működött a dolog. Albert számomra megszerethetetlen maradt, ami nem is baj, de egyben megutálhatatlan is. Ettől függetlenül nem rossz könyv ez, és akit érdekelnek a cselszövevények, vagy épp a ’20-as évek Európájának világa, biztos élvezni fogja. Talán csak a túlzott elvárások tettek csalódottá.

(U.i.: Ideje lenne továbbá szakítani azzal a nevetséges kiadói gyakorlattal, hogy a fülszövegben gátlás nélkül felsoroljuk, mely világirodalmi remekekhez köthető az adott cím. Balzac, Hugo – hát, mondjuk… McCullers… esetleg nyomelemekben. De hogy jön ide Tolsztoj és Márquez? Ott nyílt ki a világirodalmi lexikon?)

* Ilyenkor szoktam rutinosan a fordítóra kenni az egészet, de Bognár Róbertet feddhetetlen franciásnak tartom, úgyhogy erre kivételesen nem hivatkoznék.

42 hozzászólás
>!
szadrienn P
Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt

Kissé kesernyés, fájdalmasan kiábrándult életérzés lengi körül azt a kalandsorozatot és nagyszabású csínytevést, amire Pierre Lemaitre hősei vállalkoznak az első nagy világégés után. Éppenséggel mulatságosnak is találhatnánk a regény eseményeit, de nehéz mosolyra hangolódni egy borzasztó áldozatokat követelő világháború romjain, ahol a győztes államhatalom buzgón ünnepli hősi halottait, de életben maradt, testben és lélekben megrokkant katonáival már nem igazán tud mit kezdeni.
Számos illúzió összeomlásának lehetünk itt tanúi, a haza hálája helyett elmagányosodás, állásvesztés, szegénység és kiszolgáltatottság vár a hős közlegényre, és morfiumfüggőség a győzelemért súlyos fizikai károsodással fizetőre.
A háború ugyanúgy alkalmat nyújt a törtetésre és nyerészkedésre, mint a béke féktelen emlékmű emelési és újratemetési kedve, de üzletnek bizonyul a házasságkötés is, és még a művészi tehetség is bátran bevethető a jogosulatlan pénzszerzés érdekében.
Az illúzióvesztés mellett a regény másik sarkalatos pontja számomra a szépség és a rútság, a vonzerő és a taszító nyomorékká válás ellentéte is. Nem véletlen, hogy itt a legszebb férfi a leghitványabb, és csak a mindenkiben viszolygást és undort keltő, csúf és bűzös kishivatalnok tudja megdönteni hazugságokból összetákolt birodalmát. A legfájdalmasabb kérdés pedig az, hogy elviselhető-e, elhordozható-e egy életen át a torzzá válás borzasztó terhe.
A könyv végéhez érve nehéz elválni a szereplőktől, a félénk, szorongó, néha a saját árnyékától is megrettenő Albert-től, aki mégis a leghűségesebb, legodaadóbb barátnak bizonyul, és a zseniális, öntörvényű Édouard-tól. A regény Goncourt-díjas és igazán nagyszabású, de nem adja magát könnyen az olvasónak, a háborús rombolás ellen keserű kacajjal tiltakozó látásmódja viszont egészen egyedülálló és figyelemreméltó.

2 hozzászólás
>!
Ezüst P
Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt

Az a bizonyos Nagy Háború, benne két ember – két porszem –, akik valószínűleg rendes körülmények között az életben nem találkoznának össze, de aztán egy lófej meg egy kósza repesz örökre összeköti őket…

Kérem, ez a regény működik. Elsősorban persze a főszereplők, Albert és Édouard miatt. Mindkettőnek kijárna a terapeuta (és ezt a legnagyobb rokonszenvvel írom): az előbbi elképesztő önértékelési zavarokkal küzd, utóbbi pedig, nyomasztó teherként cipelve az apjával való tisztázatlan kapcsolatát, folyamatos magamutogatással és a szabályok vég nélküli megszegésével igyekszik kompenzálni. A fiúknak akkor is lenne rendesen munkájuk önmagukkal, ha épp viszonylag szélcsendes korba születnek, de ha nem volna elég az, amit már korábban is magukkal hurcoltak, a történelem vihara pont elkapja és úgy földhöz vágja őket, hogy utána darabonként szedhetik össze testük-lelkük. Albert és Édouard barátsága pontosan olyan, amilyenek én a barátságot képzelem: lényege nem abban áll, hogy valakit folyamatosan, kérdések és ellenvélemény vagy ellenérzés nélkül, boldogan nyáladzva szeretsz, hanem abban, hogy bár néha az agyadra megy a másik, mégis vele akarsz lenni. Ahogy haladt előre a cselekmény, egyre inkább feltolult bennem a kérdés: ha közös történetük egészét nézzük, vajon igazából ki mentett meg kit? Az első meghatározó epizódot leszámítva eleinte úgy tűnik, inkább Albert Édouard-t. De mi van, ha valójában fordítva történt az egész? Kezdve a lófejet ábrázoló maszkkal, aminek elkészítésénél nem is tudok elképzelni érzelmileg intelligensebb, szebb gesztust. Folytatva a ragyogóan kitervelt csalással, aminek kivitelezése során, bár Édouard látszólag folyton a középpontban van, mintha az idő múlásával ez az eltúlzott jelenlét nem lenne több póznál, és az igazi Édouard, aki fél lábbal már kilépni készül az ajtón, titkolt tudatossággal, egyre távolabbról, de annál inkább vigyázva figyelné Albert-t. Közben folyton majomkodik, hogy a másik ne vegye észre, ahogy szép lassan magára hagyja, persze szigorúan csak azután, hogy Albert élete – tulajdonképpen nagyrészt Édouard közvetett segítségével – rendeződik. Akárhogy legyen is, ez a két srác lelki és materiális értelemben mindenét odaadta egymásnak. Néha ugyan egy kicsit nagyvonalúan bántak jóravaló és kevésbé jóravaló polgárok pénzével, de azokban az időkben, amikor még a gyászból sem átalltak holtakat nyomorító üzletet csinálni, az angyalfiú (Édouard) és a békeidőben is folyamatos halálfélelemben élő cimborája (Albert) által elkövetett csibészség nem tűnik többnek elegáns és jogos orrkoppintásnál.

Istenigazából egy dolog zavart csak nagyon, ami talán bagatellnek tűnik, de na. Ez pedig a sok helyen túlzottan lezser szlenghasználat, mind a párbeszédek, mind a leíró részek esetében. Nem tudom, az eredeti alkotás sajátja-e, vagy a fordítás alakította így, de hátrányára válik a szövegnek. Ami a párbeszédeket illeti, nyilván akkoriban is káromkodtak, nincs is ezzel probléma. Úgy általában sem volna gond, nem vagyok ellensége a szlengnek, mert komolyabb témákról szólva tükröz egyfajta kritikus (épp ezért hiteles) hozzáállást. Itt azonban a nem túl szerencsésen megválasztott kifejezések miatt néha olyan érzésem volt, mintha épp a Blaha Lujza téren csípnék el valami zamatosat. Ami ott persze maga a valóság, és igen, ilyen is van, de nem biztos, hogy pont ebben a regényben fog jól állni.

>!
Park, Budapest, 2015
520 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633550861 · Fordította: Bognár Róbert
>!
Ákos_Tóth IMP
Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt

A 2016-os olvasás után:

Tavaly a Viszontlátásra odafönt! volt nálam az év abszolút favoritja. Lemaitre egy stílusában, mondanivalójában és eszmerendszerében is végtelenül szimpatikus művet tett le az asztalra, aminek voltak érezhető gyengepontjai, de mégis elvitte a hátán a belőle áradó pozitivizmus. Akkor nagyon sokra becsültem a regényt, így kézenfekvő volt, hogy az idei évet is vele zárjam le – nem is azért, hogy újabb rétegeket hámozzak le róla, hanem hogy még jobban összeálljon a teljes kép, több finom részletet fedezhessek fel a már ismert történetből.

A regény természetesen még mindig nagyszerű. Kegyetlen realizmusát nagyon érzékeny humorral árnyalja, karakteralkotásában érződik a klasszikus francia irodalom hatása – a szereplők egyszerre tűnnek papírmasé, sokszor karikatúraszerű alakoknak és rendkívül összetett jellemeknek, esettanulmányoknak. Régen szkeptikus voltam a Dumas-i párhuzammal kapcsolatban, de most azt mondom, Lemaitre tényleg magában hordozza ifjabb és idősebb Dumas, Mérimée és France örökségét is (Tolsztojhoz viszont továbbra sincs semmi köze, még mindig inkább Remarque és Hemingway tűnik irányadó hatásnak). A stílust nem is annyira szikárnak, mint inkább lényegre törőnek mondanám, azonban sokszor éreztem azt, hogy a cselekmény egyhelyben tötyörög – a bevezetés lényegesen hosszabbnak hat a kelleténél, később pedig olyan eseményeken időzünk el, amiknek nincs is kimondott hatása a történetszálak alakulására, mégis szükség van rájuk, hogy teljes legyen az élmény. A Viszontlátásra odafönt! ugyanis a felszínen kalandregényes vonásokkal is felvértezett pacifista szónoklat, mélyebbre nézve viszont valóságos tabló a nagy háború utáni Franciaországról. Sokkal átfogóbb és kegyetlenebb, mint Remarque bármelyik könyve, és emiatt bátrabbnak is hat, hiába íródott majdnem száz évvel az események után. Lemaitre testileg és lelkileg megnyomorodott, a normális élettől megfosztott hősei a maguk esetlen módján az egész országon, a nemzeten, a háborúba sodródó Európán állnak bosszút, és hiába mezei tolvajlás, amit tesznek, egy pillanatig sem érez velük kapcsolatban megvetést az olvasó. Szerintem nem sokat kellene változnia a világnak ahhoz, hogy a regényt esetleg károsnak titulálják, vagy tiltólistára tegyék bizonyos fórumokon…

De ha csak egy egyszerű könyvként is nézek rá, ami néhány napra kiragad a valóságból és ad valamilyen új élményt, a Viszontlátásra odafönt! továbbra is etalon. Szereplői végtelenül szerethetőek, az olvasó mélyen a szívébe zárja Albert-t és Édouard-t, Louise-t és Pauline-t, bizonyos pontokon pedig még a megtestesült gonosz Henri sorsáért is aggódni kezdünk. A legnagyobb formának most mégis Merlin urat tartom, aki tényleg olyan, mint a Köpönyeg Akakij Akakijevicsének, egy képregényhősnek, meg egy drámai jellemfejlődés alanyának egyfajta keveréke – bár epizódszerepe van csak, hozzá köthető a regény néhány súlyos pillanata. Azt is zseniálisnak tartom, hogy a két legfontosabb történetszál között gyakorlatilag nincs összefüggés – néhány közös szereplőn túl kizárólag a nagy háborúból ocsúdni még nem tudó Franciaország köti őket össze. Így hát a nagy mű egyszerre az ország, két szerethető nyomorult, egy nemesi család, meg a háború regénye – és így együttesen is kegyetlenül szórakoztató és lebilincselő. Lehet felette könnyeket nyelkedni, meg vigyorogni is… ez igen fontos ismérve a jó könyveknek.

A 2015-ös olvasás után:

Mindenekelőtt azt tartom fontosnak leírni, hogy számomra ez a könyv volt a legjobb, a legkedvesebb, az egyik legfontosabb, amit ebben az évben olvastam. Ennek dacára is érteni vélem, miért vált ki sokakból ambivalens érzéseket a kötet, és úgy érzem, igen jó pillanatban kell olvasni ahhoz, hogy igazán közel kerüljön hozzá az ember.

Egyrészről ez a regény afféle modern felfogású, a mai irodalmi trendeknek megfelelő Remarque homage lehetne – témájában, hangvételében, pacifizmusában is tökéletesen párhuzamba állítható A fekete obeliszkkel, vagy a Győztesek és legyőzöttekkel, és itt van még a Dumas-féle francia kalandregényes íz is. A kiadó által felsorolt irodalmi párhuzamok viszont elég nehezen állják meg a helyüket: igen, a könyv nagyon olvastatja magát, de ettől még nem fog Márquez nyomdokain járni (bár hatásként maga Lemaitre hivatkozik rá), és ugyanígy rendkívül légből kapott a tolsztoji hasonlat is – akkor már inkább Hemingway, ha nagyon kellett valami figyelemfelkeltő név, vagy kapásból Ilf és Petrov.

A leggyakoribb kritika, mely szerint a szereplők semlegesek és kedvelhetetlenek az olvasók számára, nálam fel sem merült: azzal a csodával, ahogyan Édouard és Albert sorsa összeforrt, számomra mindketten fontossá és elfogadottá váltak, nem zavart, hogy esetlenségükön, nyilvánvaló hibáikon, fogyatékosságaikon és egy-két pozitív jellemzőjükön kívül szinte alig tudtam meg valamit róluk. Főleg azért nem, mert a tragédia mindent felülírt, régi életük nem csak fizikai, de lelki síkon is megszűnt létezni, és az új kezdettől számolva minden tökéletesen érthető és logikus volt a szememben. Egyébként éppen itt jön képbe a kalandregényes vonatkozás, mivel a legtöbb szereplő kimondottan egydimenziós személyiségnek tűnik, ugyanakkor a cselekmény folyásával meglepően mélyre merülünk bennük, és rengeteg jellemfejlődés megy végbe még az amúgy perifériára szoruló epizodistákban is.

A könyv által festett miliő olykor furcsa érzéseket kelt az emberben: akárcsak a háborúban, úgy itt is egyfajta humorral, szatirikus felfogással, elbagatellizálással siklunk el nyomasztó, tragikus, az olvasó lelkivilágát megviselő események felett. Ezzel olvasmányossá és gördülékennyé válik mindaz, amin szörnyülködnünk kellene, és ami miatt egy dokumentarista felfogású könyvet inkább félretennénk egy időre. A súly tehát csökken a vállunkon, mégsem fogjuk felüdítőnek, könnyednek érezni a történteket – a háborún nyerészkedő politikusok, ügyeskedők, a tábornokok, a büszke tisztek, egyáltalán, a háborús hiénákkal szembeni ellenszenv és az áldozatokkal való megértő rokonszenvezés, együttérzés tökéletesen megmarad. Én igen sokra tudtam értékelni ezt a fajta stilisztikai bravúrt.

A kiadót egyébként a furcsa fülszövegeken kívül csak dicséret illetheti: a bevarrt könyvjelzőt régóta hiányolom a friss kiadványokból, a borító és a védőborító együtt pont jól passzol az egész könyvhöz, nagyon ötletes, és a tördelés is olvasóbarát – nagyon szép kiadvány, méltó egy erőteljes és szerethető, potenciálisan rongyosra olvasható könyvhöz. Nagyon megkedveltem, és biztosan fogom még forgatni a jövőben is, addig is a Remarque kötetek mellett lesz a méltó helye.

>!
Park, Budapest, 2015
520 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633550861 · Fordította: Bognár Róbert
2 hozzászólás
>!
Barbár 
Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt

Több, mint kalandregény.
Meglepetés, hogy egy francia így ír a számukra dicsőségesen végződő első világháborúról, és az ezt követő néhány évről. Humorral, távolságtartással, reálisan. Az emlékmű-szélhámosság briliáns ötlete és a háborúban elesettek exhumálása körüli botrány beemelése a regénybe valószínűleg sok büszke hazafi számára sértő lehet. Ez a két momentum meghatározó a regényben, de a közegnek az ábrázolása, amiben ezek megtörténhettek, egészen élethű.
Megható a harctéri bajtársiasság továbbélése a háború utáni években is, és megmosolyogtató a harácsolási kedv továbbélése, sőt fokozódása.
Albert és Édouard története felejthetetlen marad számunkra.

>!
Hiranneth
Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt

Az elején igen csak bajban voltam a könyvvel, mert a szereplők nagy részét nem tudtam igazán megkedvelni. Persze olyan rögtön akadt, akit tiszta szívből utáltam, és végig drukkoltam, hogy megkapja, amit megérdemel. Talán azért volt nehéz a többieket elhelyezni magamban, mert egyikük sem az a tipikus hős alak. Mindnek vannak elég súlyos negatív tulajdonságai, amit ráadásul ez a világ még inkább ki is hoz belőlük. Bár megértettem őket, nem kerültek a kedvenc alakjaim közé.
Ennek ellenére a történet nagyon olvastatta magát, és sajnálatos módon simán eltudom képzelni, hogy így zajlottak a dolgok. Az emberi kapzsiság, hatalomvágy nem ismer határokat.
Szóval akár azt is mondhatom, hogy ez a könyv görbe tükröt tart elénk, megmutatva milyenek is vagyunk mi.

>!
Carol_Souya 
Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt

Régen olvastam ennyire magával ragadó könyvet, írója rafináltan és elegánsan ötvözi a tragikumot a komikummal. Az élmény teljességéhez kellett a magyar fordítás bravúros ügyessége. Ezt az érdekességet találtam ezzel kapcsolatban:
„Még egyszerűbb, ha személyes kapcsolatban van az íróval a fordító. Ez történt nemrégiben. Életemben először megtárgyalhattam egy szerzővel, ha valami szerintem nem stimmelt, vagy ha segítség kellett egy-egy mondat értelmezéséhez. Pierre Lemaitre, a 2013-as Goncourt-díjas nagyregény, a Viszontlátásra odafönt (Park Könyvkiadó) ünnepelt írója keresett meg, hogy – mint minden fordítójával – személyes kapcsolatot létesítsen velem, és hogy buzdítson: ne habozzak közölni, ha észreveszek valami tárgyi tévedést vagy bármi más kivetnivalót. Az első e-mailjéhez mellé­kelt többoldalas hibalista és a javítások bizonyították, mennyire komolyan veszi a fordítók megjegyzéseit. Nekem is azonnal válaszolt, ha kérdeztem valamit, és készséggel (majdnem azt mondtam, örömmel) elfogadta, megköszönte, ha hibát találtam.” Bognár Róbert (Magyar Narancs)

>!
szilviakalmar
Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt

Lebilincselő és nagyon szórakoztató regény. Komoly irodalom, mely gondolatokkal és kiváló jellemrajzokkal, és mégis könnyű “koszt”.


Népszerű idézetek

>!
gesztenye63 P

Akik azt hitték, hogy hamar vége lesz a háborúnak, már rég halottak voltak.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: első világháború
>!
Hanayome P

Alapjában véve Albert egy stendhali háborúba jelentkezett, és egy prózai barbár öldöklésben találta magát, amelynek napi ezer halálos áldozata volt kerek ötven hónapon át.

24

>!
Barbár

A fejesek területet akarnak nyerni, a lehető legtöbbet, hogy az erő pozíciójából tárgyalhassanak az ellenséggel. Talán még az is kitelne tőlük, hogy megpróbálják bemagyarázni: harmincméternyi hódítás megváltoztathatja egy fegyveres konfliktus kimenetelét, és hasznosabb ma meghalni, mint holnapig várni vele.

12. oldal

>!
Barbár

Parancs jött föntről, hogy tessék felderíteni, nem mesterkednek-e valamiben a németek. Pedig nem kellett tábornoknak lenni hozzá, hogy valaki kifürkéssze: ugyanazt csinálják, mint a franciák, vagyis várják, hogy vége legyen az egésznek. De parancs jött, úgyhogy muszáj volt utánanézni. Utóbb aztán senki nem tudta rekonstruálni a történtek láncolatát.
Pradelle főhadnagy Louis Thérieux-t és Gaston Grisonnier-t választotta ki felderítőnek, bajos volt megmondani, hogy miért, egyik fiatal, másik öreg, talán erő és tapasztalat egyesítve. Amúgy ezen erények fölöslegesnek bizonyultak, mert szűk fél óra alatt befejezték földi pályafutásukat.

14. oldal

>!
Barbár

Labourdin egy ökör volt, a butasága tette naggyá. A butasága a rendíthetetlenség látszatát keltette, ami kétségkívül nagy erény a politikában, bár megjegyzendő, hogy ő, képzelőerő híján, képtelen is lett volna véleményt változtatni, egyszóval úgy volt következetes, mint az ökör. Az ostobasága hasznosnak volt elkönyvelve. Labourdin mindenben gyatra volt, sokszor tette nevetségessé magát, de bárhová rakták, buzgón szolgált, húzott, mint a barom, bármire kapható volt. Csak gondolkoznia ne kelljen! – ez is mellette szólt.

148. oldal

>!
Barbár

– Több mint csodálatos, elnök úr, ez egyenesen példaértékű.
Hogy mit jelent ez a verbális licit? Ki tudja? Labourdin szavakból fércelte össze a mondatait, gondolat soha nem suhant át az agyán. Egyébként Péricourt úr nem töprengett a megfejtésen: ez a Labourdin egy körkörös idióta, bármely nézetből egyformán ostoba, nincs mit érteni rajta, nincs mit várni tőle.

406. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Patrick Modiano: Sötét Boltok utcája
Timothée de Fombelle: Ágról szakadt Tóbiás – A számkivetett
Guillaume Musso: Holnap
Carole Martinez: Összevarrt szívek
Juliette Benzoni: A farkasok ura
Virginie Despentes: Apokalipszis bébi
Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok
Rick Riordan: Athéné jele
J. Goldenlane: Csillagok szikrái
J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly