A ​lélek iskolája 5 csillagozás

A filozófia eredendően életforma – állítja Hadot, és ez leginkább az ókori görög és római filozófiai iskoláknál érhető tetten. Címadó tanulmányában elsősorban az epikureus, a sztoikus és a platonikus iskolák lelkigyakorlatait mutatja be, majd ezek hatását a kereszténységre. Itt sok ókeresztény író iránt keltette fel az érdeklődésem. A kötet számomra legizgalmasabb darabja a Marcus Aureliusról szóló tanulmány, amelyben nemcsak arra derült fény, hogy a filozófuscsászár nem volt pesszimista, de arra is, hogy naplója a sztoikus életgyakorlat iskolapéldája és sokkal jobban megszerkesztett, mint azt elsőre gondolnánk. A Szókrátészről szóló darab szintén egészen meghökkentő nézőpontból (irónia, erotika) elemzi a filozófus viselkedését, amit par excellence filozófikusnak tart. A kötet emellett tartalmaz beszédeket, előszókat, melyek főleg a fenti témát járják körbe, vagyis hogy a filozófia nem más, mint a bölcsességre való törekvés gyakorlata, mely egyben terápia is a léleknek, és nem absztrakt tudomány, annak minden elemével. Érdekes volt a Foucault-val való polémia is arról, hogy az antik gyakorlatok vajon az önkultúra, önmagaság kiművelésének gyakorlatai voltak-e, vagy egy kicsit más irányú praxisnak tekinthető.
A könyv azért nem volt akkora nagy élmény, mert nagyon sok volt benne az önismétlés, ami miatt időnként untam.

Azok a jelenségek, amiknek a kritikáját nem találjuk meg Swiftnél, szellemi életünk perifériáját jelentik, gondolkodásunk sokadlagos tárgyai. A kommentátorok és teremtő magvaikat szél- meg lábjegyzetekben nemzés céljából elhintő tudományos népség, kiknek érdeme az eredeti alkotókéhoz képest legfeljebb olyan minőségben válthat ki elismerést, mint egy jól sikerült vasárnapi prédikáció, olyan elegáns hole in one-t kapnak a Gulliverben, hogy azt hinnénk, ez több századra előre elveszi a kedvét bárkinek. A tudást (melynek birtoklását a szókratészi belátást mímelő szent képmutatással ugyanakkor tagadják) persze át kell adni… De mi lehet ennek legközvetlenebb, legtisztább módja, mint maguknak az eredeti forrásoknak tanulmányozása, amit senki nem végezhet el helyettünk?
Az alcímben megjelölt, rizikómentes vezérgondolat – az ókori filozófiai iskolák módszertanának egyébként is sejthető összefüggése a lelkigyakorlatokéval – ugyan nem tett ígéretet arra, hogy kérdéseket fog megválaszolni, netán segítséget nyújtana a most emberének szellemi-lelki útkereséséhez, mégis valami effélét vártam. Aztán a jól bevált hivatkozásgyarapító tevékenységet észlelve, mellyel a szerző saját korábbi műveinek idézeteit tolja elénk kedvére (mint aki a saját viccén röhög), el is ment a kedvem az egésztől. Igaz, a Mit jelent ma filozofálni? című, meghatározhatatlan stílusú írásnál – ami úgy a könyv háromnegyedénél található – erősebbre fogtam a ceruzámat, remélve, hogy lesz mit aláhúzni és később együtt-gondolni, de a pókhálón esőcseppként lecsusszanó végkövetkeztetés lényegében bármely elismert európai filozófiaprofesszor jól párnázott mahagóni karszékében megszülethetett volna, így maga a gondolat is inkább a performatív ellentmondás példája lett, mintsem a bölcseletben valódi perspektívát nyitó cezúra.