Hogyan ​beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? 47 csillagozás

Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

Mit ​tegyen, aki szereti a könyveket, de éppen, mert érdeklődik irántuk, felméri, hogy minden könyvet nem lehet elolvasni, mivel az irodalom, akár a világ, végtelen? S hová forduljon az, aki megrögzött könyvmoly létére rémülten fedezi fel, hogy semmire sem emlékszik azonkívül, hogy olvasta ezt vagy azt a művet? És hogyan győzzük le a könyvundort vizsgára készülve, a sok ezer oldalas, megemészthetetlen kötelező olvasmánylisták láttán? Pierre Bayard, aki maga is nagy felejtő és buzgó nem-olvasó, megnyugtató válaszokat és okos tanácsokat ad ezekre a kínos dilemmákra, amelyekkel minden könyvbarátnak, köztük Montaigne-nek, Umberto Ecónak és David Lodge-nak is szembe kellett néznie. Valóságos olvasási stratégiákat dolgoz ki a gyakori és különösen kényes helyzetekre, amelyeket minden könyvről társalgó jól ismer, hiszen csak az kerülheti el őket, aki egyáltalán nem szokott olvasni és nincs mit elfelejtenie, vagy aki nem szeret könyvekről beszélgetni. Az olvasás és az aktív nem-olvasás… (tovább)

>!
Lazi, Szeged, 2007
188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639690561 · Fordította: Kovács Ilona, Boros Krisztina

Enciklopédia 2


Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Várólistára tette 75

Kívánságlistára tette 30

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Aigi P
Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

Körülbelül 20-25 oldal van még hátra, de nem akartam úgy írni róla, hogy elolvastam.
Gyorsan összefoglalom. Pofátlanul szellemes, okos és radikálisan demisztifikálja az olvasást. Főleg az azt körülölelő elfogult pátoszt. Félreértés ne essék, nem a nem-olvasást preferálja, hanem a béklyók és elvárások lerázását. Azt hiszem a felszabadító a legjobb szó rá. Nem is kellene befejeznem az olvasását, de azért megteszem. Vagy nem. Aztán majd beszélgetek róla olyanokkal akik olvasták vagy még inkább olyanokkal akik nem.

2 hozzászólás
>!
Solymár_András IP
Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

UTÓLAGOS ÉRTÉKELÉS

Ezt a könyvet nem fogom csillagozni, mert…minek? Sőt, tudjátok mit? Fogom. Méghozzá öt csillagosra. És tudjátok miért? Mert annak idején, amikor olvastam, félbehagytam. Azt gondoltam róla, hogy mi ez a sz*r? Úgy gondoltam, hogy ez a könyv maga a képmutatás, maga a fellengzőség és társadalmi magamutogatás.

Én, aki megrögzötten őszinte vagyok és inkább leszívok egy pofont, mintsem takargassam a valót nem tudtam tolerálni azt, hogy valaki arra buzdítja az embereket, hogy hazudjanak arról, hogy mit olvasnak és csak beszéljenek a semmiről. Miben különbözünk akkor azoktól, akik a valóságshow-k szennyét tárgyalják, vagy a legutolsó pletykákat, hazugságokat, aminek semmi gyakorlati jelentősége, mi több minimális igazságértéke?

Meg aztán mi van akkor ha elfelejtjük a könyveket? Az elmúlt két hónap nagy felismerése, hogy fogalmam sincs, mit olvastam már. Felcsaptam kisebb detektívnek, hogy kinyomozzam, életem során miket olvastam, régi lemezeken, hardokon, gyermekkori fényképeket, hol látszik a régi könyvespolcom, mert felismertem, hogy már alig tudom hogy miféle betűhalmazok peregtek le szemem előtt. De én olvastam, rengeteget olvastam – remegtem. Hova tűnt a sok könyv a fejemből?

Ám megacéloztam magam és megállapítottam, hogy kit érdekel? Mit olvastam az a részem, a gondolataim, a felfogásom terelgették a megfelelő irányba és ezért hálás vagyok.

Így jöttem rá, hogy ez a könyv nem hülyeség. Ez a könyv társadalomkritika, méghozzá a felső, sznob körök kritikája. Mert persze az átlag ember menekül a betűk elől, hacsak nincs Facebookba csomagolva, s imádja a Twittert, mert biztos lehet benne, hogy nem kell hosszút olvasnia.
De a felső körökben szégyen ha az ember nem olvasta a Fekete hattyút Tálebtől, vagy az Elveszett paradicsomot és senkit se érdekel, ha elolvastam az Oculust, vagy a legújabb Fonyódi regényt.

Igen, az irodalom végtelen és pontosan ezért értelmetlen sietni, értelmetlen haplákolni, mert az olvasás élményét elveszi a sietség, elveszi a teljesítmény-orientáltság. Az olvasás meditáció és nem lehet gyorsan és sokat meditálni.

Zseniális a könyv. Gondolkodásra serkent és arra, hogy átértékeljük azt, ahogyan az olvasásról gondolkodunk. Legalábbis gondolom, erre következtetek abból a 10 oldalból, amit egyszer átfutottam belőle….talán…vagy csak láttam valahol? Akartam olvasni? Szóval izé, nagyon jó könyv.

6 hozzászólás
>!
Teetee
Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

Rengeteget beszélgettem róla már akkor, mielőtt olvastam volna :D

Ez egy nagyon szórakoztató könyv, amely megszabadítja a mítoszaitól az olvasást, és nagyon megengedően áll a kritikához. Sosem értettem egyet az érveléssel, miszerint valamit csak akkor bírálhatsz, ha te magad annál jobbat tudnál csinálni (ugye attól, hogy nem tudsz főzni, még tudod, hogy mi a finom étel), de Bayard még ennél is messzebb megy: szerinte nem kell ismerned a könyvet ahhoz, hogy véleményt mondj róla, és nem is kell szégyenkezned amiatt, hogy így teszel. Ez tulajdonképpen felszabadító felismerés (és valahol igazolva látom ebben a saját értékeléseimet is, amelyek inkább szólnak rólam, mint a könyvről).

Nagyon tetszik a belső könyvtár, kollektív könyvtár, virtuális könyvtár hármasa, ahogy a belső könyv vagy a fantomkönyv elmélete is, elvégre tény, hogy még a legalaposabban elolvasott könyv is legfeljebb az EK (elfelejtett könyv) pozícióra pályázhat, és akkor még van egy rakat ÁK (átlapozott könyv), HK (hallomásból ismert könyv) és IK (ismeretlen könyv).

Roppant szórakoztató, ahogy Bayard + vagy – jelekkel osztályozza az IK-kat is, hiszen ha ismerjük egy könyv helyzetét a nagy egészben, vagy ismerünk róla szóló véleményeket, azzal már gyakorlatilag azt is tudjuk, milyen az a könyv, vajon ++ vagy netán –, és (ezt már csak én teszem hozzá) jó eséllyel azt is tudjuk, el akarjuk-e olvasni.

Bizonyos szempontból a Moly is egy ilyen hely, olvasom az értékeléseket, és már nemcsak azt tudom, hogy ha X-nek vagy Y-nak tetszett ez a könyv, akkor nekem is tetszeni fog, hanem azt is, hogy ha Z vagy W lehúzta és földbe döngölte, akkor én valószínűleg imádni fogom :D Hát ilyen összetett a diskurzus a könyvekről, ami mindig alkotási folyamat is.

Olvastam itt erről a könyvről olyan véleményt, hogy „elspoilerez” jó néhány művet – én azt vallom, régen rossz, ha a végkifejlet ismerete ront egy könyv élvezeti értékén, ráadásul Bayard azért rafinált és kreatív is, szóval azok a spoilerek sem biztos, hogy pontosan úgy vannak ;)

Szóval ez egy remek könyv, és az is kiderül belőle, mi történik, ha a Hamletet akarjuk megértetni egy afrikai törzzsel. Jó szívvel ajánlom minden nyitott és konzervatív olvasónak (utóbbiaknak azért, hátha nyitottabbá válnak, vagy ha nem, legalább viccesen fog vörösödni a fejük).

6 hozzászólás
>!
Aurore
Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

Tabudöntögető, szellemes és pimasz. Nekem bejött. Sőt tulajdonképpen, arra gondoltam, ezzel a könyvvel kellett volna indítaniuk a bölcsészkart. Mert – ha! – mi kis naivak azt hittük: mi majd mindent jól el fogunk olvasni. Ehhez képest nagyjából így vészeltük mindannyian át. Ugyanis lehetetlen volt. Még a legnagyobb jóindulattal is.

Csakhogy. Ez a könyv, jópár évvel azután íródott. És még nagyobb baj, hogy az én tanáraim szemenszedett hipokriták voltak, akik megsértődtek, hogy nem olvastuk a kilóméterhosszú olvasmánylista minden egyes elemét. Mire mi – legalábbis én – végig kis béna sz@rcsimbóknak éreztem magam, mintha mindez az én hibám lenne csakis. Mennyivel felszabadítóbb lett volna, ha mindezekről valami hasonló formában már akkor értesülhettem volna!

No nem baj, úgyis elfelejtem. Még azt is, hogy egyáltalán olvastam. :))

PS. Egy könyvet, amely együtt említi Umberto Ecót, David Lodge-t és Bill Murrayt, én csak imádni tudok!
PPS. A fordítótól az alábbiak fájtak: 1. Jane Austin [sic!] 2x is 2. A Groundhog Day c. film magyar címe nem „Egy végtelen nap” [sic!], hanem „Idétlen időkig”. A Wikipédia és az IMDB korában ez utóbbi baki finoman szólva is ciki.

4 hozzászólás
>!
mohapapa I
Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

Az úgy volt, hogy amikor volt valahogy, akkor Óbudán cserepedtem* fel, s volt nekem egy barátom, akinek a becsületes neve, a lakótelepi keresztségben elnyerve, Prof volt. Prof nem volt olvasott ember. Prof nem volt nagyon művelt ember. Én tizennégy-tizenöt felé jártam, ő meg három évvel volt idősebb nálam. Egy csomó zenét, filmet általa ismertem meg. Könyveket nem. De a legérdekesebb az volt, hogy amikor tizenhat éves korom táján elvesztettem a szüzességemet, nem sokkal utána Prof adott tanácsokat ahhoz, hogyan s miként lehet jobb Kamaszkorom Nagy Szerelmének. S valóban jobb lett neki! Eltelt vagy két év, mire rádöbbentem, hogy Prof úgy adott nekem tanácsokat, hogy meztelen nőt ő akkor még nem látott, gyakorlati tapasztalata nem volt. „De akkor hogy, Profka?” De ő csak röhögött a jellegzetes, Mardel-es röhögésével. „Bejött vagy nem?”

Pierre Bayard arra csábít, hogy ne olvassunk. Csak tájékozódjunk. S ezzel egy csomó időt megspórolunk. Tanácsokat ad, hogyan lehet jól tájékozódni, és egy csomó időt megspórolni, s hogyan lehet bizonyos kultúrális mítoszokkal leszámolni. Mint például: engem is szúrtak már le a Moly-on, hogy úgy írtam értékelést egy könyvről, hogy képtelen voltam végigolvasni… De magamtól jöttem rá, hogy egy vacak könyvet simán ér abbahagyni. Meg arra is, hogy egy nem vacakot is, ami nem érdekel. Vagy bármit, ami nem fog meg. Sőt, lehet vacaknak is tartani akkor is, ha egyébként mindenki csak szuperlatívuszokban szól róla.

Ültünk volt osztálytársammal, Tomával a Kis Dréherben, Palikánál**, és könyvekről beszélgettünk. Toma a legkisebb szégyenkezés és szemrebbenés nélkül mondta:
– Jó sokáig próbálkoztam a minőséginek mondott irodalommal. Művelt akartam lenni, műveltnek akartam tűnni. De annyi dögunalmas nyavalygás volt, hogy egy idő után feladtam, szarom le, ma már csak és kizárólag azt olvasom, ami tényleg érdekel. Krimit, fantasyt, ilyeneket.
Toma nem buta, nem műveletlen, nem tájékozatlan ember.
Egy jó ideje én sem töröm magamat (törés = nem gyötröm) olyan könyvekkel, amik egy kicsit is nem érdekelnek.

Bayard szellemes, röhögni kell rajta, miközben az ember bólogat neki, hogy perszenaná! De én a szkepticizmusomban odáig jutottam, hogy ha valamit nem olvastam, tök simán bevállalom, hogy nem olvastam. Vagy mert nem is érdekel, vagy mert érdekelt, de nekem unalmas, semmitmondó. Az más kérdés, ha még nem futottunk össze. S akkor nem kell olyan irdatlan köröket játszmázni, mint amikről Bayard beszél. Nem olvastam, mert nekem vacak, vagy unalmas, vagy nem érdekel a téma, oszt' csókolom.

Másfelől, amit Bayard tökre kihagy mindenből: olvasni nem azért kell, hogy kövülhessen alattunk a társadalmi státuszunk, hanem elsősorban azért, mert olvasni jó (vö.: Toma hozzáállása). Esztétika, kaland, röhögés, szex, a gyönyörű magyar nyelv, történelem ismeret, kvantumfizika, vallás, bármi, csak élvezzem!

Szóval két tanulság van:
1. Minek annyit olvasni, ha kevesebből is összeszedhető ugyanaz.
2. Olvasni az élvezetért jó, mert a többit megette a fene!

Emígyen azonban Bayard a saját dugájába dőlt nálam, mert amikor elvesztettem az érdeklődésemet az egyre unalmasabb mondanivalója iránt, szemrebbenés nélkül alkalmaztam a tanítását: ÁK ±

* Csak, hogy tanuljunk valamit Magyarország főembereitől is!
** reklám: https://www.facebook.com/pages/Kis-Dreher-S%C3%B6r%C3%B…

5 hozzászólás
>!
ppeva P
Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

Nagyon sok jó, szellemes és szemtelen felvetés van benne. De alapjában véve nem értek vele egyet – még akkor sem, ha egyre több általam olvasott, tényleg olvasott könyvről derül ki, hogy menthetetlenül elfelejtettem őket.
Belső könyve, könyvtára csak annak van, aki először felépítette azt, sok-sok olvasással. A virtuális könyvtárban elhelyezni könyveket csak akkor tudsz, ha előtte tüzetesen megismertél egy csomó könyvet, írót. Ha egy sokat olvasó ember hall egy íróról, könyvcímről, lát egy borítót, lapoz bele egy könyvbe, nagyobb eséllyel tudja elhelyezni azt a „nagy egészben”. De csak nagyobb eséllyel, biztosan nem. Azt, amit nem olvastam, csak találgatni tudom.
Naná, hogy egy analfabétának is lehet véleménye egy könyvről. De az számomra nem a könyvről szól, hanem arról, aki beszél róla. És ez korántsem ugyanaz. Én inkább olyan emberekkel beszélgetnék, akik tudják, miről beszélnek, nem mennék bele süketek párbeszédébe.
Egyébként az író is csalt. Azután buzdít nemolvasásra, miután kiolvasott egy könyvtárnyi könyvet… Ja, úgy könnyű akár nem olvasott könyvekről is beszélgetni.

4 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Aurore

Montaigne nyomán feltesszük magunknak azt a kérdést, hogy a könyv, amelyet elolvastunk és teljesen elfelejtettünk, de annyira, hogy még azt is elfelejtettük, hogy vajon olvastuk-e, vajon olyan könyv-e, amit elolvastunk?

62. oldal

11 hozzászólás
>!
encsy_eszter

Hogy valaki művelt, az nem azt jelenti, hogy olvasta ezt vagy azt a könyvet, hanem, hogy képes fogódzót találni a könyvek egészében, vagyis tudja, hogy egészet alkotnak, és ezen belül képes minden egyes elemet elhelyezni a többihez képest. A benső itt nem számít annyit, mint a külső, vagy ha tetszik, a könyv belseje egyben a külseje, mivel minden könyvnél az a fontos, hogy milyen más könyvek találhatók mellette.

28. oldal

>!
encsy_eszter

(…) a könyvekről, különösen a szívünknek kedves, egyéniségünk részévé vált könyvekről őrzött emlékeink folyton újraszerveződnek, mindenkori helyzetünknek és az abból következő rejtett összefüggéseknek megfelelően.

60. oldal

>!
encsy_eszter

(…) eltűnődhetünk, vajon ki a jobb olvasó? Az, aki mélységében olvas el egyetlenegy könyvet, és nem tudja semmilyen rendszerben elhelyezni azt, vagy az, aki egyikbe se mélyed bele, viszont valamennyiben körbejár.

46. oldal

1 hozzászólás
>!
encsy_eszter

Olyan – bár kiveszőfélben lévő – társadalomban élünk, ahol az olvasás szentségnek számít. Ez a szakralizáció különösképpen érint egy bizonyos számú, kánonnak tekintett szöveget – a szövegek listája társadalmi rétegek szerint változik –, amelyeket gyakorlatilag tilos nem olvasni, megvetés terhe mellett.

12. oldal

>!
Aurore

„A kritikusról néha azt mondják, hogy nem is olvassa végig a munkát, amelyet megbírál. Csakugyan nem olvassa végig. Legalább is kötelessége volna, hogy ne olvassa végig. Mert ha végigolvassa, egész hátralevő életére embergyűlölővé válik. […] De nem is kell, hogy végigolvassa. Hogy megtudhassuk, mit hozott a szüret, s milyen lesz a bor, nem kell kiinnunk egy egész hordóval. Egy félóra latt végérvényesen el lehet dönteni, hogy egy könyv ér-e valamit, vagy pedig nem ér semmit. Sőt tíz perc is teljesen elegendő, ha van az embernek formaérzéke. Ugyan ki fog átvergődni egy unalmas köteten? Az ember megkóstolja, és ez teljesen elég, sőt azt hiszem, több, mint elég.”
[P. Bayard Oscar Wilde: A kritikus mint művész c. művéből idézve]

166. oldal

>!
eeszter 

Az olvasás tehát mindenekelőtt nem-olvasás, méghozzá a könyvfaló olvasókra nézve is, akik egész életüket a könyveknek szentelik, hiszen amikor kézbe veszünk vagy kinyitunk egy könyvet, ez a gesztus mindig egy másikat takar el, azt az ellentétes gesztust, amely ugyanabban a pillanatban történik, és ezért elkerüli a figyelmünket, amellyel akaratlanul nem vesszük kézbe és becsukjuk az összes többi könyvet, amelyet a más berendezésű világban a boldog kiválasztott helyett előnyben részesíthettünk volna.

24. oldal

2 hozzászólás
>!
Aurore

Miközben olvasok, már kezdem is felejteni, amit az imént olvastam, és ez a folyamat megállíthatatlanul folytatódik egészen addig, amikorra minden úgy alakul, mintha soha nem olvastam volna el a könyvet, vagyis amikorra ugyanott tartok, mint az a lehetséges nem-olvasó, aki lehettem volna, ha ravaszabb vagyok.

63. oldal

3 hozzászólás
>!
eeszter 

Közhely, hogy gyerekkorunktól fogva minden érzelmi kapcsolatunkat alapvetően meghatározzák a könyvek. Eleinte úgy, hogy a regénybeli szereplők alakítják választásainkat, elérhetetlen ideálokat jelölve ki a számunkra, amelyekhez a másikat próbáljuk hozzáidomítani, legtöbbször sikertelenül. De úgy is mondhatnánk: a szívünknek kedves könyvekből kirajzolódik titkos világunk, ahová a másikat szereplőként várjuk.

108. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Anne Jamison: Fic
Fenyő D. György (szerk.): Kiből lesz az olvasó?
Jean-Claude Carrière – Umberto Eco: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől
Tokaji Zsolt: A kínai könyv története
Roderick Cave – Sara Ayad: A könyv története
Szántó Tibor: A szép magyar könyv 1473/1973
Galli Katalin: A könyv története I-II.
Kiss Judit: Bevezetés a gyermekirodalomba
Koltai András: Batthyány Ádám és könyvtára
Tom Nissley: A Reader's Book of Days