Hogyan ​beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? 73% 50 csillagozás

még nem olvastam, de szeretnék beszélgetni róla

UTÓLAGOS ÉRTÉKELÉS

Ezt a könyvet nem fogom csillagozni, mert…minek? Sőt, tudjátok mit? Fogom. Méghozzá öt csillagosra. És tudjátok miért? Mert annak idején, amikor olvastam, félbehagytam. Azt gondoltam róla, hogy mi ez a sz*r? Úgy gondoltam, hogy ez a könyv maga a képmutatás, maga a fellengzőség és társadalmi magamutogatás.

Én, aki megrögzötten őszinte vagyok és inkább leszívok egy pofont, mintsem takargassam a valót nem tudtam tolerálni azt, hogy valaki arra buzdítja az embereket, hogy hazudjanak arról, hogy mit olvasnak és csak beszéljenek a semmiről. Miben különbözünk akkor azoktól, akik a valóságshow-k szennyét tárgyalják, vagy a legutolsó pletykákat, hazugságokat, aminek semmi gyakorlati jelentősége, mi több minimális igazságértéke?

Meg aztán mi van akkor ha elfelejtjük a könyveket? Az elmúlt két hónap nagy felismerése, hogy fogalmam sincs, mit olvastam már. Felcsaptam kisebb detektívnek, hogy kinyomozzam, életem során miket olvastam, régi lemezeken, hardokon, gyermekkori fényképeket, hol látszik a régi könyvespolcom, mert felismertem, hogy már alig tudom hogy miféle betűhalmazok peregtek le szemem előtt. De én olvastam, rengeteget olvastam – remegtem. Hova tűnt a sok könyv a fejemből?

Ám megacéloztam magam és megállapítottam, hogy kit érdekel? Mit olvastam az a részem, a gondolataim, a felfogásom terelgették a megfelelő irányba és ezért hálás vagyok.

Így jöttem rá, hogy ez a könyv nem hülyeség. Ez a könyv társadalomkritika, méghozzá a felső, sznob körök kritikája. Mert persze az átlag ember menekül a betűk elől, hacsak nincs Facebookba csomagolva, s imádja a Twittert, mert biztos lehet benne, hogy nem kell hosszút olvasnia.
De a felső körökben szégyen ha az ember nem olvasta a Fekete hattyút Tálebtől, vagy az Elveszett paradicsomot és senkit se érdekel, ha elolvastam az Oculust, vagy a legújabb Fonyódi regényt.

Igen, az irodalom végtelen és pontosan ezért értelmetlen sietni, értelmetlen haplákolni, mert az olvasás élményét elveszi a sietség, elveszi a teljesítmény-orientáltság. Az olvasás meditáció és nem lehet gyorsan és sokat meditálni.

Zseniális a könyv. Gondolkodásra serkent és arra, hogy átértékeljük azt, ahogyan az olvasásról gondolkodunk. Legalábbis gondolom, erre következtetek abból a 10 oldalból, amit egyszer átfutottam belőle….talán…vagy csak láttam valahol? Akartam olvasni? Szóval izé, nagyon jó könyv.

Olvastam, úgyhogy nem tudok róla beszélgetni.

Rengeteget beszélgettem róla már akkor, mielőtt olvastam volna :D

Ez egy nagyon szórakoztató könyv, amely megszabadítja a mítoszaitól az olvasást, és nagyon megengedően áll a kritikához. Sosem értettem egyet az érveléssel, miszerint valamit csak akkor bírálhatsz, ha te magad annál jobbat tudnál csinálni (ugye attól, hogy nem tudsz főzni, még tudod, hogy mi a finom étel), de Bayard még ennél is messzebb megy: szerinte nem kell ismerned a könyvet ahhoz, hogy véleményt mondj róla, és nem is kell szégyenkezned amiatt, hogy így teszel. Ez tulajdonképpen felszabadító felismerés (és valahol igazolva látom ebben a saját értékeléseimet is, amelyek inkább szólnak rólam, mint a könyvről).

Nagyon tetszik a belső könyvtár, kollektív könyvtár, virtuális könyvtár hármasa, ahogy a belső könyv vagy a fantomkönyv elmélete is, elvégre tény, hogy még a legalaposabban elolvasott könyv is legfeljebb az EK (elfelejtett könyv) pozícióra pályázhat, és akkor még van egy rakat ÁK (átlapozott könyv), HK (hallomásból ismert könyv) és IK (ismeretlen könyv).

Roppant szórakoztató, ahogy Bayard + vagy – jelekkel osztályozza az IK-kat is, hiszen ha ismerjük egy könyv helyzetét a nagy egészben, vagy ismerünk róla szóló véleményeket, azzal már gyakorlatilag azt is tudjuk, milyen az a könyv, vajon ++ vagy netán –, és (ezt már csak én teszem hozzá) jó eséllyel azt is tudjuk, el akarjuk-e olvasni.

Bizonyos szempontból a Moly is egy ilyen hely, olvasom az értékeléseket, és már nemcsak azt tudom, hogy ha X-nek vagy Y-nak tetszett ez a könyv, akkor nekem is tetszeni fog, hanem azt is, hogy ha Z vagy W lehúzta és földbe döngölte, akkor én valószínűleg imádni fogom :D Hát ilyen összetett a diskurzus a könyvekről, ami mindig alkotási folyamat is.

Olvastam itt erről a könyvről olyan véleményt, hogy „elspoilerez” jó néhány művet – én azt vallom, régen rossz, ha a végkifejlet ismerete ront egy könyv élvezeti értékén, ráadásul Bayard azért rafinált és kreatív is, szóval azok a spoilerek sem biztos, hogy pontosan úgy vannak ;)

Szóval ez egy remek könyv, és az is kiderül belőle, mi történik, ha a Hamletet akarjuk megértetni egy afrikai törzzsel. Jó szívvel ajánlom minden nyitott és konzervatív olvasónak (utóbbiaknak azért, hátha nyitottabbá válnak, vagy ha nem, legalább viccesen fog vörösödni a fejük).

Nagyon sok jó, szellemes és szemtelen felvetés van benne. De alapjában véve nem értek vele egyet – még akkor sem, ha egyre több általam olvasott, tényleg olvasott könyvről derül ki, hogy menthetetlenül elfelejtettem őket.
Belső könyve, könyvtára csak annak van, aki először felépítette azt, sok-sok olvasással. A virtuális könyvtárban elhelyezni könyveket csak akkor tudsz, ha előtte tüzetesen megismertél egy csomó könyvet, írót. Ha egy sokat olvasó ember hall egy íróról, könyvcímről, lát egy borítót, lapoz bele egy könyvbe, nagyobb eséllyel tudja elhelyezni azt a „nagy egészben”. De csak nagyobb eséllyel, biztosan nem. Azt, amit nem olvastam, csak találgatni tudom.
Naná, hogy egy analfabétának is lehet véleménye egy könyvről. De az számomra nem a könyvről szól, hanem arról, aki beszél róla. És ez korántsem ugyanaz. Én inkább olyan emberekkel beszélgetnék, akik tudják, miről beszélnek, nem mennék bele süketek párbeszédébe.
Egyébként az író is csalt. Azután buzdít nemolvasásra, miután kiolvasott egy könyvtárnyi könyvet… Ja, úgy könnyű akár nem olvasott könyvekről is beszélgetni.

Tabudöntögető, szellemes és pimasz. Nekem bejött. Sőt tulajdonképpen, arra gondoltam, ezzel a könyvvel kellett volna indítaniuk a bölcsészkart. Mert – ha! – mi kis naivak azt hittük: mi majd mindent jól el fogunk olvasni. Ehhez képest nagyjából így vészeltük mindannyian át. Ugyanis lehetetlen volt. Még a legnagyobb jóindulattal is.

Csakhogy. Ez a könyv, jópár évvel azután íródott. És még nagyobb baj, hogy az én tanáraim szemenszedett hipokriták voltak, akik megsértődtek, hogy nem olvastuk a kilóméterhosszú olvasmánylista minden egyes elemét. Mire mi – legalábbis én – végig kis béna sz@rcsimbóknak éreztem magam, mintha mindez az én hibám lenne csakis. Mennyivel felszabadítóbb lett volna, ha mindezekről valami hasonló formában már akkor értesülhettem volna!

No nem baj, úgyis elfelejtem. Még azt is, hogy egyáltalán olvastam. :))

PS. Egy könyvet, amely együtt említi Umberto Ecót, David Lodge-t és Bill Murrayt, én csak imádni tudok!
PPS. A fordítótól az alábbiak fájtak: 1. Jane Austin [sic!] 2x is 2. A Groundhog Day c. film magyar címe nem „Egy végtelen nap” [sic!], hanem „Idétlen időkig”. A Wikipédia és az IMDB korában ez utóbbi baki finoman szólva is ciki.

naponta ezt csinálom, gyakorlatilag ez a szakmám, úgyhogy nekem alapmű :)

Nekem ez tetszett, szerintem vicces volt, és van is benne valami.

Röviden: ÁK/OK + *
                                                                                        _
Becsapós a cím, az ember gondolatban odaállítja a polcon a Kötelezők röviden-könyvek mellé. Pedig nem oda való. Sokkal inkább egy művelődni vágyó, tanácstalan könyvmoly polcára, aki rájött, hogy mindent nem lehet elolvasni, bármennyire is szeretné.
Néhol kicsit sok ez a könyv, vannak meredek ötletei, de jellemzőbb rá az, hogy érdekes támpontokat ad. Bayard humora kellemes. Viszont temérdek a spoiler.

*a magyarázatot lásd a könyv legelején

Érdemes elolvasni!