Dark ​Age (Red Rising 5.) 9 csillagozás

Az idealistákat lelövik, ugye?

Pierce Brown a Vörös lázadással indult trilógiában megkezdett útját folytatta, ahol egy maroknyi idealista beállítottságú és meglehetősen jóképességű szőke űrrómai nekiesett a komplett emberiséget uraló, hierarchiára épülő társadalomnak. Győztek, térdig vérben gázolva, de győztek: abált szalonnát csináltak a legfőbb pszichopatákból, levágták a birodalom harcos és nemes krémjét, de a forradalmuk soha nem volt teljes. Darrow ugyanis, a Mars Aratója jó szívétől (és szerelme jó szívétől) vezettetve megkegyelmezett a császárnő egyetlen élő leszármazottjának, a tíz év körüli Lysandernek, és nem ölte meg, csak száműzte.

Darrow, Darrow, nem te vagy a legélesebb beretva a fiókban.

Eljött a negyedik kötet, A káosz évei, aminél tökösebb könyvet bizonyos értelemben még nem olvastam: a harmadik rész ugyanis bizakodó felhanggal zárult, a túlélő főszereplők mindegyike megnyugtató és szép lezárást kapott – a harcon kívül mást nem ismerő főhős fia is megszületik, aki a szimbolikus Pax (béke) nevet kapja.

Az idealisták boldogan élnek, amíg meg nem halnak, ugye?

Aztán A káosz évei megmutatja, hogy a császárság erői éppenséggel nem szenvedtek döntő vereséget. A Napközeli bolygók körül flották gyülekeznek a megmaradt Lovagok vezetésével, a külső bolygók posztjapán aranyai pedig a törékeny béke ellenére gyanakvással nézik az új Köztársaságot. Tíz év telt el, és a kondér alatt kitartó tűz rotyogott mindvégig: a száműzött gyermektrónörököst Cassius próbálja becsületre és alázatra nevelni, Darrow újra és újra összecsap az állóháborúvá merevedett frontvonalon a megmaradt birodalmiakkal, a Marson vörös szabadcsapatok etnikai tisztogatásai pusztítják a felszabadult, ám nincstelen civileket, az aszteroidaövezetben igencsak furcsa obszidiánok készítenek tatárbifszteket bárkiből, aki odamerészkedik, a tíz éve született béke pedig olyan ingatag, mint Jóska bácsi délután négykor a falunapon. (Segítek: nagyon.)

Az eszme (egyenlőség, szabadság, testvériség, az elesettek segítése, béke) gyönyörű, csak szemlátomást senki nem érti azt a pár embert leszámítva, aki emellett döntött tíz éve.

Az ötödik könyv ott veszi fel a fonalat, ahol a negyedik elengedte: a mag birodalmi erői offenzívába kezdenek az utolsó Fúria, Atalantia vezetésével, a Köztársaságot belső megosztottság bénítja meg, miközben Darrow reménytelenül csapdába esik a légióival a Merkúron és más célja sincs, mint elodázni az elkerülhetetlen vereséget és halált, miközben fiát, Paxot elrabolták a szakadár obszidiánok, Lysander pedig a mag aranyaihoz siet, hogy kibékítse őket a perem népével és egyszer s mindenkorra elpusztítsa az aranyak lelki betegségének tünetét, Darrowt és a Köztársaságot.

Ha úgy érzed, valahogy így kellett volna folytatni a Star Warst, nos, jóember, egy szupernova erejével lájkolom ki belőled a lelket is.

Amikor Pierce itt járt Magyarországon, azt mondta, ez a könyv olyan epikus lesz, mint egy görög dráma vagy egy római hőseposz. Összemosolyogtunk. Peeeersze, Pierce, hogyne. Hát nem megcsinálta ez a fenséges gazember?

Tulajdonképpen a könyv fő mondanivalója az ideák és idealizmus háborúja. Egyrészt ott van Darrow és a Köztársaság idealizmusa a liberté, fraternité, egalité mentén. Másrészt Lysander idealizmusa: az aranyak szűklátó mohósága és kegyetlensége okozta a köztük levő megosztottságot, a tartásukban esett törést, de megjavíthatók. Harmadrészt Sefi, az obszidiánkirálynő idealizmusa, aki azt hiszi, a világ félreáll az útjából, ahogy leszoktatja népét az erőszakról és új alapra helyezi a lelkületüket. Negyedrészt ott van Atlas, a Félelem Lovag idealizmusa, aki minimalizálni akarja a háború okozta csapásokat, és ezért képes százakat élve karóba húzni, hogy a félelemmel megbénítsa az ellenséget, így ezreket menthessen meg. És akkor ott van a császárnő idealizmusa, aki úgy hiszi, bízhat abban, hogy mindenki tisztán fogja játszani ezt az általa kitalált, demokrácia nevű játékot és senki nem viszi át a labdát a democsokrácia térfelére.

Az egymással viaskodó óriások között pedig több tízmillió mindennapi kisember sorsa borul lángba – talán az egész könyv legerősebb és legbrutálisabb jelenete, amikor egy zuhanóbombázó átjut egy bunker védelmén, és bedob egy termonukleáris bombát, amivel több millió katonát és kisegítőt párologtat el egyetlen másodperc alatt, miközben a parancsnokuk végig kapcsolatban van velük és az utolsó pillanatig beszél hozzájuk. Ebben minden benne van: rosszkor, rossz helyen, rossz ideák közé pottyantál. A jutalmad kétmillió celsius fok, hova támasszuk?

A történet olyan, mint egy cunami, megindul, és visz magával mindent. Úgy hullanak a főszereplők is, mint a legyek, szívfacsaró tragédia követ szívfacsaró tragédiát, és ahogy a kötet címe is ígéri – csak sötétség vár, feloldás nem. Olyan szinten lehet szeretni a különböző oldalak embereinek, úgy lehet értük mindnyájukért szurkolni, hogy a könyv éket ver a lelkedbe és apró darabokra hasítja. Bármelyik ideát meg tudod érteni, és tudsz a sikeréért szurkolni – hiába tudod, hogy ezek az ideák hegylakók, csak egy maradhat.

Azt még talán nem is mondtam, hogy ennyire émelyítő gonoszokat Browntól még nem olvastam. Két olyan figura is megjelenik, akiktől szinte fizikai rosszullét fogott el. Volt például az a jelenet, amikor spoiler olyan zsigeri félelemmel töltött el, hogy szó szerint félbe kellett hagynom az olvasását. A karakterek sorsa feletti bánataimról pedig megtudtam, hogy neeeeem, még nem győztem le őket, akármilyen edzettnek is hittem magam, minden további nélkül el tudom bőgni magam ezeken az arrogáns techrómaiakon és űrvikingeken.

A kérdés, hogy melyik idea fog győzedelmeskedni a többi fölött. 800 oldalnyi dráma után azt kell mondanom: gőzöm sincs, és bár egyik se győzne. Az emberiség csak abúzusra használja a szabadságát, nem érti az egyenlőség fogalmát, nem is akar senki testvére lenni. A zsarnokok viszont soha nem lesznek jobbak, a hatalom vonzza a betegeket és megbetegíti az egészségeseket. Mi hát a megoldás?

Azt hiszem, Pierce Brown már tudja, és a szíve meghasadt a választól, amire ráébredt.

Ugyanis nincs megoldás. Ahogy a sebhely feladásakor mondják az aranyaknak: nem minden ember teremttetett egyenlőnek, és te most bizonyítottad be ezt a kiválóságoddal. Vagy ahogy Lysander maga mondja egy ponton: a becsület is, mint minden más, csak mértékkel jó. Ez a mondat maga az idealizmus halála. Így lehet biztonságban lenni Pierce Brown őrületes, gyönyörű, borzasztó, szörnyű és csodálatos látomásában.

Mert igen, úgy van, ahogy a valóságban is. Az idealistákat lelövik.

Vagy baltával kibontják a hátukon a bordákat és kitépik a tüdejüket (also known as vérsas).

Pierce, te szörnyeteg. Te fantasztikus, kegyetlen szörnyeteg, megcsináltad.

Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy a Dark Age a legújabb kedvencem a sorozatból, messze felülmúlja még a Golden Sont is. 800 oldal tömény izgalom, egy percig sem unatkoztam, és mondanám, hogy letehetetlen könyv, de az az igazság, hogy sokszor le kellett tennem, hogy fel tudjam dolgozni, mi a fene történik éppen. Nekem személy szerint az Iron Gold is nagyon tetszett, volt akció, de volt idő hagyva mind a karakter, mind a világfelépítésre, viszont most, hogy ez megvolt, megkaptuk a legakciódúsabb részt, tele fordulatokkal, szomorúsággal, örömmel (ja, várjunk, nem… az nem volt), halállal (rengeteg halállal), meg persze fantasztikus karakterekkel. Mind a “rosszak”, mind a “jók” nagyon jól ki voltak dolgozva, még azokat is sikerült megkedvelnem, akiket az Iron Goldban utáltam.

A cselekményről nehéz lenne spoilerek nélkül beszélni, így nem is nagyon fogok (de azt azért elmondom, hogy zseniális, komolyan!), a történet onnan folytatódik, ahol abbamaradt, és a különböző szemszögek a többfrontos háborút mutatják be. Darrow és Lysander a Merkúron néznek szembe egymással, Ephraim az Obszidiánok körében vendégeskedik, Musztáng a Lunán próbálja menteni a menthetőt, Lyria pedig a Barca ház vendégszeretetét élvezi.
Ephraimot az Iron Goldban nem igazán sikerült megkedvelnem, a karakterét eléggé klisésnek tartottam, de most nagyon élveztem a fejezeteit, bár ez inkább a történetnek köszönhető, és nem annak, hogy üde színfolttá nőtte volna ki magát, de én mindig értékelem a karakterfejlődést, és ez vele sem volt másképp. spoiler
Lyria sem lopta be magát a szívembe az előző részben, de ő is jó irányba lépett tovább, itt már nem csak sodródik az árral, elfogadja, hogy neki is tennie kell a változásért, nem várhat mindig másokra, hogy megoldják a problémáit, és hogy lehet egyedül nem olyan erős, de ha többen összefognak, akkor sokra vihetik. spoiler
Musztáng a legnagyobb kedvencem, nagyon örülök neki, hogy saját szemszöget kapott, szükség is volt rá, és szerencsére nem kellett csalódnom, imádtam a részeit (bár itt senkire sem volt panaszom, de akkor is). Nagyon jól be lett mutatva, hogy bár ő egy rendkívül intelligens, és erős nő, viszont ő sem tökéletes, ő sem tud mindent (bár néha az az érzése az embernek, hogy de), ő is csak ember, és neki is vannak démonai. De ami a legjobban tetszett, az a spoiler. spoiler
Ahogy mást sem, Darrowt sem kerülte el a változás szele, az Iron Goldban már-már főellenséggé avanzsált, most úgy éreztem, hogyha visszatalálnia a régi önmagához nem is sikerült teljesen (mert persze nem is lehet, hisz változunk), talán sikerült (vagy sikerülni fog) megtalálnia az arany középutat.
Lysander volt a legnagyobb meglepetés számomra, egyáltalán nem így képzeltem a történetének folytatását, az Iron Goldban a szemszögét szerettem, de őt magát ki nem állhattam, most meg már-már rá vagyok a legkiváncsibb a folytatásban (jó, nem, de na…). Rengeteg ellensége van Darrowéknak ebben a könyvben, több csoporttal is háborúban állnak, de messze Lysander a legérdekesebb közülük (bár ehhez valószínűleg az is hozzájárul, hogy ő neki külön szemszöge is van, és nem csak másokon keresztül láthatjuk). spoiler

Alig várom a folytatást (tudom, ez is csak most jelent meg, de akkor is), kiváncsi vagyok sikerül-e felülmúlni, ami meglepne, mert ez a rész már-már tökéletes volt. Még azzal együtt is, hogy hullottak az emberek, ami egyrészt szomorú, másrészt csak életszerűbbé teszi a történetet. spoiler

Ez a könyv a beteg szónak egy egészen új értelmet adott. Nagyon passzol a könyv címe a tartalomhoz, dark age indeed.
Ez a rész minden volt, amire az Iron Gold után számítottam és minden amire nem. Számítottam arra, hogy minden csak rosszabb és rosszabb lesz, de arra nem, hogy ilyen mély lesz a sz*r, ráadásul minden szálon.
Bármennyire is el akartam olvasni ezt a könyvet, egyszerűen egyben ledarálni nem lehet, mert nagyjából 30 oldalanként történik valami, ami megfekszi az ember gyomrát és le kell tenni a könyvet legalább egy fél napra, hogy az ember megeméssze a történteket vagy legalább a pulzusa visszaálljon normálisra.

Már ki merem mondani, amit az Iron Gold után még nem mertem: nekem ez az új vonal, ez a folytatás nem tetszik. Ugyanazok a szereplők (nagyrészt), mint az eredeti trilógiában, de az egész mégis teljesen más. A folytatás eszméletlen kilátástalansággal, reménytelenséggel párosul, amikor az ember azt hiszi, hogy „na jó, ennél lejjebb már biztos nincs”, Pierce Brown megmutatja, hogy mindig van lejjebb. Ezért nem is tudom csillagozni a könyvet, mert Pierce Brown még mindig zseniális, kifejezetten tetszik a társadalomkritika, meg azok az elgondolkodtató kérdések, amiket megfogalmaz, de közben valahogy annyira reménytelen a szituáció, hogy nem tudom élvezni.
Mindennek része lehet az is, hogy ebben a könyvben nagyon töményen jelen van az erőszak. Félreértés ne essék, én nagyon szeretem, ha valami realisztikusan van bemutatva, alapvetően az erőszakkal sincs bajom a könyvekben, de itt valami olyan mélységekbe/magasságokba (?) emelkedett, hogy én is csak pislogni tudtam. Már a könyv legelején kihullik a haj a sugárzástól, repül az agyvelő, megy a karóba húzás, lemálik az arc, levágják a füleket, stb. és ez persze végighalad az egész könyvön. Volt egy rész, ahol konkrétan rosszul is lettem és majdnem a falhoz vágtam a könyvet, csak az tartott vissza, hogy nagyon drága volt.. spoiler Mindennek része, hogy a karakterek hullanak, mint a legyek. Nagyon sokan meghalnak ebben a részben, még olyanok is, akikre az ember egyáltalán nem számítana.

Az Iron Goldban két szereplőt, Ephraimot és Lysandert elképesztően utáltam. Érdekes, hogy a Dark Ageben az egyiküket egészen megkedveltem, a másik iránt viszont mélyről jövő gyűlölet ébredt bennem. Ephraim ebben a részben egészen összeszedi magát, sokatmondó, hogy az egész könyvben ő az egyetlen humorforrás. spoiler spoiler Lysander viszont… az a kis ************* ************ *********** ****************. Az ő szála aztán tényleg beteg, spoilerek nélkül nem tudok sokat mondani, de remélem nagyon lassú nagyon fájdalmas vége lesz és könyörögni fog a halálért. spoiler

Darrowban kicsit csalódtam az Iron Goldban, itt viszont végre kezdi újra felfedezni önmagát. Az ő részei néha (mindig) nagyon fájdalmasak voltak (na jó, kinek a részei nem?). A Mustang POV nagyon tetszett, sokkal jobban megértem végre őt, közelebb hozta hozzám a karaktert. Ebben a részben talán a legkevésbé Lyria mozgatott meg, a spoiler rész nekem kifejezetten túlzás volt.

Összességében úgy gondolom, jobban tettem volna, ha megvárom amíg az utolsó rész is kijön és csak aztán olvasom el, de késő bánat. Amennyiben az utolsó rész sem hoz „felüdülést”, akkor szerintem megválok a folytatástól és elfelejtem, hogy ez valaha megtörtént, az eredeti trilógiát pedig örökké őrzöm a szívemben.

Nem hiszem, hogy olvastam valaha ennél érzelmileg megterhelőbb könyvet. Mi a fene történt itt? Hogy? Miért? MIIIIIII?

Nekem az Iron Gold vagy Káosz évei nem igazán jött be. Teljesen úgy éreztem, hogy egy olyan vonalra tért át, amely messze elüt az általam szeretett eredeti trilógiától. Nagyon túlírt volt, feleslegesen elhúzott és az új karakterek sem jöttek be igazán. Azonban az Iron Gold okozta bűnöket a Dark Age miatt megbocsájtottnak tekintem. Ámen.

Igazából ha külön trilógiaként kezeljük ezt a három új könyvet, akkor elmondhatom, hogy egy igazi második részt kaptunk. Minden a feje tetejére állt, kicsúcsosodott a történet és végképp megalapozta a helyzetet a végső kötetnek. Habár voltak a könyvnek problémái és lehet, hogy még most nagyon a bűvkörében vagyok, de kijelenthetem, hogy méltó része a Red Rising Sagának.

A könyv eleje brutál jól nyitott. Imádtam a Lysander-Darrow egymásnak feszülést, hogy a két szemben álló oldal mindegyikéről nézőpontot kapunk. Ez azért jó, mert így teljesen az olvasóra van bízva, hogy kinek drukkol. Nincs kimondottan gonosz meg jó. Azt hinné az ember, hogy na, persze, Darrow, az Arató, hát ő a főhős. De személy szerint nálam volt olyan rész, ahol már Lysandernek drukkoltam. És ez az, amit végig imádtam a könyvben. Választás elé állított, mert szeretem Darrow-t, meg megkedveltem Lysandert is. És olyan jó volt ezt a kiszámíthatatlanságot, ezeket az ambivalens érzéseket érezni, hogy azt el sem tudom mondani. spoiler

spoiler

Ha nagyon szigorúan vesszük, akkor kettő dolog nem tetszett a könyvben. Amiből az egyik az Ephraim PoV. Sajnos az erős kezdés után vénástul kaptam az Ephraim PoV-okat, amelyek enyhén szólván demoralizálóak voltak. Annyira nem érdekelt, mi van vele, mit csinál, egész végig azon kattogott az agyam, hogy mi van a Merkúron.

Musztáng PoV. Imádtam. Ha nem tudnám, mi történik a könyv utolsó 20 oldalán, akkor azt mondanám, hogy ez volt a leginkább a mindfuck kategória. spoiler Talán egyesek soknak ítélhetik meg ezt a részt. Mármint ez egy olyan dolog, ami… pure mindfuck. Álmodban sem gondoltad volna, de mégis. És pont ezt imádtam az Arany Háborúban is. spoiler Meg ezeket a plottwsiteket. Ja és ha spoiler

Musztáng szerintem a körülmények kiszolgáltatottja volt, de igyekezett kezelni a helyzetet. Elvégre spoiler

A másik dolog, ami nem igazán fogott meg, az a Lyria szál. Ez az egész spoiler

Na és a végjáték. Az ember akkor tudja, hogy elkezdődött, mikor spoiler meghal. Ezt nem akartam elhinni. Micsoda kegyetlenség. Ezen a ponton muszáj voltam kicsit letenni a könyvet. Aztán jön szép sorban minden más. spoiler

spoiler

spoiler
spoiler

Ez a könyv tényleg teli van izgalmakkal, azonban szerintem, aki kötődik a sorozathoz és azok szereplőihez, azoknak ez érzelmileg nagyon megterhelő is egyaránt, ugyanis ahogy a könyv címe is előrevetíti, úgy ez a könyv sem a totális boldogság maga.

Nagyon, de nagyon várom a befejező kötetet. *q*