Szőke űrrómaiak több kilométer hosszú űrhajókkal lövik pépes babaf*ssá egymást.
Igen, you read that right!
Ez egy második rész, szóval minimál spoiler, a főhős túlélte az első kötetet, és most már mint űrháborúra kiképzett katonatiszt keresi a kenyerét gazdája, a Mars főkormányzójának láncos kutyájaként, és közben tervezgeti, hogyan kenje el a Társadalom száját tejSzínes ZÖLDségágyon.
A tervezgetésnek aztán a harmadik oldalon vége, mert valaki beleszáll Darrow cirkálójába egy rombolóval a Kuiper-övben, innentől meg nincs megállás, elindul az univerzum legteperősebb élőszereplős Quake (és/vagy még inkább Unreal Tournament)-partija, free for all stílusban. A könyv annyira pörög, hogy még a gyorsabb goa trance zenék is lassú aláfestésnek tűnnek hozzá, csatából csatába száguldunk, árulásból árulásba csöppenünk, és közben egyre több derül ki az érdekesebb karakterekről, a Sakálról, Fitchnerről, Virginiáról, Darrowról, na meg persze Eoról is. Pierce Brown egyébként nem érte be az első kötetben végrehajtott galádságaival: ha ott összetörte a szíved, akkor itt még táncol is a cserepein, és szotyolázik és rádobálja a héjat.
A szívedre. Amit előzőleg összetört, aztán szigszalaggal összeragasztott. Hogy megint összetörje.
Amúgy a kötet nagyon meglepett: erős mondanivalót növesztett amellé, hogy a szőke űrrómaiak bazi nagy űrhajókról lövik egymást. Számomra két oldala is volt ennek a történetnek.
Egyrészt, ahogy @Vladi is kiemelte, a fő téma a bizalom. Kiben, miért, hogyan? Sőt, hányszor?… Darrow a velejéig romlott aranyak közül egy párban megbízik ugyan, de végig ott motoszkál a kérdés: miért? És vajon meddig terjed a bizalma? El merné vajon mondani akármelyiküknek, hogy kicsoda ő pontosan?
Másrészt, ami számomra még érdekesebb volt, az a Társadalom témája. Mindig, amikor felvetem, hogy szerintem nem a dem(ocs)okrácia a legjobb lehetséges társadalmi rend, azt kapom, hogy „Mondj egy jobbat! Ennél nem volt és nem lehet jobb!”. Na, tessék, itt a Társadalom. Mindenkinek megvan a maga helye, nem szenved szerepzavarban, nem vágyódik alsó kasztbeliként olyasmire, ami neki nem jár. Mert hogy ismerj rá te is a dologra: vannak dolgok, amik neked nem járnak. Amióta sokat járok autóval, látom, milyen járművekkel közlekednek az emberek, és amikor egy hatvan perces autókázás alatt vagy harminc olyan autó megy el mellettem, aminek az ára alaphangon másfélszer annyi, mint az én teljes házamé… akkor úgy átgondolom a világot, és hogy mit gondolok, kinek mi a helye.
Mert ez az Arany háború egyik nagy tanítása szerintem: a demokráciát túlléptük. Van egy sovány rétegünk, akiknek minden jár, minden megvan. És vannak a tömegek, akik a hátukon viszik ezt az egészet, és etetve vannak valamivel, mindig azt az infót kapják, amikor és amire szükség van ahhoz, hogy csöndben maradjanak és tegyék a „dolgukat”. Az Aranyak közben elképesztő fényűzés és luxus közepette… nos, azt csinálnak, amit akarnak. :) Ez a valóságban is így van, és a könyvben is így van. Jobb ez a rendszer a demokráciánál? Persze – annyiban legalábbis, hogy nem hazudja azt, hogy dönthetsz, hogy számítasz, hogy „Váltsd valóra álmaid”. Stabilabb is, mint a mindenféle szélsőségbe könnyen beletaszítható demokrácia. Nincs „minden szavazat számít”, nincs „érdekel a véleményed”.
Darrow bizalmat vár mindenkitől, és közben nem látja, nem érti meg, hogy ahhoz, hogy ez ne torkoljon előbb-utóbb csúfos bukásba, neki is el kellene kezdeni bíznia – a Társadalomban.
Ahogy nekünk is. És bízik?
Mi bízunk?
Egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy ennek a trilógiának lehet pozitív vége. Ez a mondat pedig egyet jelent azzal, hogy képtelen vagyok abban bízni, hogy ez a társadalom, amiben mi is élünk, jófelé vezet.
Darrow, öreg cimbora, mi legyen? Gyújtsuk fel?