A ​sötétség kora I-II. (Vörös lázadás 5.) 64 csillagozás

Pierce Brown: A sötétség kora I-II.

Egy ​évtizede már annak, hogy Darrow forradalmat robbantott ki a Társadalom ellen. Most, a saját maga által alapított Köztársaság kitaszítottjaként elkeseredett háborúba kezd a Merkúron annak reményében, hogy még mindig megvalósíthatja Eó álmát. A nyomában azonban csak halál és pusztulás jár, ezért felvetődik a kérdés: ő még mindig ugyanaz a hős, aki egykor letörte a láncait, vagy a helyét hamarosan át kell vennie valaki másnak?

Lysander au Lune, a Lune-ház száműzetésben lévő örököse visszatért a Magba. Eltökélt célja, hogy helyreállítsa a rendet, és ismét elhozza a békét az emberiségnek. Ehhez azonban előbb az irányítása alá kell vonnia – vagy legalább egyesítenie – a Mag hűtlen Arany családjait, majd szembe kell néznie Darrow-val a rettenetbe borult Merkúr ege alatt.

De a világ jövője nem csak az ő sorsukon múlik.

Virginia, a Köztársaság uralkodója egyesíteni próbálja a házakat, és felsorakoztatni őket Darrow mögé. Vajon képes-e megmenteni őt, miközben… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2019

Tagok ajánlása: Hány éves kortól ajánlod?

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2019
892 oldal · ISBN: 9789634195115 · Fordította: Török Krisztina
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2019
892 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634195108 · Fordította: Török Krisztina

Enciklopédia 25

Szereplők népszerűség szerint

Kobold, Sevro au Barca · Arató, Lykosi Darrow, Darrow au Andromedus · Musztáng, Virginia au Augustus · Victra au Julii · Cassius au Bellona · Lysander au Lune · Ephraim ti Horn · Kavax au Telemanus · Daxo au Telemanus · Holiday ti Nakamura · Kalindora au San · Lagalosi Lyria · Nero au Augustus · Orion xe Aquarii · Pax · Publius cu Caraval · Sefi Volarus · Valdir · Volga Fjorgan


Kedvencelte 2

Most olvassa 20

Várólistára tette 84

Kívánságlistára tette 115

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Razor P>!
Pierce Brown: A sötétség kora I-II.

Kotlottam a csillagozáson egy darabig, mert alapvetően a regény nagyobbik részét élveztem, ugyanakkor voltak olyan részei amiket kissé untam.
Kezdeném a legnagyobb bajommal, szerintem a regény szimplán túl hosszú. Már az előző résznél is érződött, hogy picit megszaladt Pierce barátunk pennája, bár ott betudtam a világépítésnek és az elmúlt tíz év felvázolásának, de ennél a kötetnél már szerintem lehetett volna húzni. Ráadásul míg az előző résznél nagyjából mixelte a nézőpontkaraktereket, itt inkább tömbösítve kaptuk őket, pl. a könyv első része lényegében csak Darrow és Lysander szálát viszi, a többiekről szó sincs. Aztán így tovább, néha bizony előre is kellett lapoznom, hogy hol is hagytuk előzőleg a sok-sok oldal után újra szereplő karaktert.
A nézőpontkaraktereket illetően ráadásul bővültünk, hisz az előző rész négyese mellé bejött Virginia is. Darrow szála továbbra is rendben volt, hozta a megszokott harcolós-moralizálós-filozófálós vonalat. Ephraimot az előző rész elején nem igazán kedveltem, de a kötet végére megbarátkoztam vele és ennél a résznél is élveztem az ő fejezeteit, rajta keresztül belepillanthattunk az Obszidiánok ügyes-bajos dolgaiba. spoiler Lyriával hadilábon állok. Bár a fejezetei nem voltak épp unalmasak, de a sokkoláson és brutalitáson spoiler kívül nem teljesen látom, miként is fognak ezek szerepet játszani a nagy egészben. Lyria karaktere a kötet során elindult egy irányba, meglátjuk ebből mi sül ki.
No, jöjjön a két problémásabb eset. Lysandert annyira már az előző részben sem csipáztam, de a sztori vitte a hátán az ő szálát, itt viszont nem igazán csipáztam. Kis barátunk visszakerül az aranyak közé, szóval a kötet elején kapunk némi aranyakra jellemző szerszámméregetést, aztán elküldik szépen a Merkúrra csatázni. Mondanom sem kell, ha már Merkúr, akkor inkább Darrow szála érdekelt, nem az, hogy mit szerencsétlenkedik az egykori uralkodó unokája… Voltak pillanatok, amikor már-már kezdett szimpatikus lenni, de aztán mindig csinált valami olyat, amivel sikeresen elvágta nálam magát spoiler.
Virginia szála hivatott megmutatni, hogy mi történik a politikai színpadon. Ezzel nem is volt gond, érdekes volt belelátni az ő nehéz napjaiba. Aztán jön egy durva és meglepő fordulat, aminek a végén megtudjuk, hogy ki szervezkedett már az előző kötetben is a háttérben, és ez volt az a rész, ami nekem nem csúszott, és a legutóbbi Star Wars-ra emlékeztetett Palpatine visszatérésével, ami azért nem a legjobb ajánlólevél. Szóval kiderült, hogy minden mögött nem más áll, mint a spoiler klónja. Most komolyan? Ennél jobbra nem tellett? Hozzuk vissza a bejáratott ellenfelet? Ez a klón téma eddig nem (nagyon?) volt emlegetve, de ennyi erővel bármelyik karakter feltámasztható, mit számít, hogy meghalt? A halálokkal egyébként is érdekesen bánt Pierce, volt akiket brutálisan nagy totálban kivégzett, de akit nem „mutatott”, ott bizony kétes, valóban elpatkolt-e az illető. Gondolok itt jelen kötetben pl. spoiler aki egy fél kötettel később újra szerepel, na de az is elég egyértelmű volt, hogy spoiler nem halt meg az előző részben.
Így a kötet végén úgy érzem, kissé sok felé indult el a sztori, van kb. 3-4 nagyobb szál, amit nem tudom, hogy fog Brown egy kötetben összefűzni és lezárni. Az biztos, hogy méretes könyv lesz a végeredmény.

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2019
892 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634195108 · Fordította: Török Krisztina
12 hozzászólás
Nuwiel P>!
Pierce Brown: A sötétség kora I-II.

Röviden és szabadszájúan összefoglalva, szarveretesen hosszú és véres és gyomorforgató volt, egy lángHajóval kellett volna a felét elégetni, tölteléknek ez túl sok volt így, és olyan olcsó megoldásokat használ, hogy még a bolhapiacon is kiröhögnék. Hosszabban lásd lentebb, ha van még merszed.

A Vörös lázadás-trilógiával ha eredetit nem is, de valami frisset, valami erőteljeset alkotott Brown, amiért rajongani tudtak a tömegek, rajongani tudtam én is. Habár a Hajnalcsillag nem varrt el minden szálat maga után, mégsem kiáltott folytatásért. Brown azonban tizenkilencre lapot húzott, és nyert: A káosz évei minden félelmem ellenére kiváló indítása volt egy új érának (lásd spoiler), azonban a sikerszéria úgy tűnik, most megbicsaklott. Ismétlés következik, az alábbi gondolatokat mások is leírták már, de ha Brownnak szabad önmagát ismételnie, akkor én másokat fogok.

A könyv rettentő mértékben túlírt, elég csak megnézni az oldalszámokat. Míg az alaptrilógia legvaskosabb része a 600 oldalt sem éri el, az új éra rögtön annyival nyit, majd rádob még 300 oldalt. A történések mennyisége nem indokolja ezt a szószátyárságot, ennek sokkal inkább az az oka, hogy míg egyes eseményeket egy-két mondattal elintéz, addig a párbajokat, csatákat és egyéb véres jeleneteket az utolsó kis ínszalag és hajszálér átvágásáig részletekbe menően ábrázolja. Ez a Vörös Nász-szindróma (copyright by @Dyta_Kostova) egyben kiszámíthatóvá is teszi az írót: ha valakit egy-két mondattal intéznek el, akkor biztosan meghalt, és soha többet nem találkozunk vele, vagy oldalakon keresztül részletezi, hogyan kínozzák meg, teszik tönkre, intézik el párbajban, hogy azután biztosan életben maradjon, a sebészek pedig némi túlórával tökéletesen rendbe hozzák. Emellett abban is biztos lehettem egy idő után, hogy ha épp kezdenének jobban alakulni a szereplők dolgai, nemsokára történni fog valami, ami a feje tetejére állít mindent, ők azonban mégis kimásznak valahogy a bajból. Nem lehet izgulni értük, nem lehet aggódni, hogy életben maradnak-e, mert tudjuk, hogy igen. A végén már annyira belefullad a könyv ebbe, hogy az egyik érzelmi csúcspontnak szánt jelenet semmilyen katarzist nem vált ki, csak egy menj már a fenébe Pierce! felkiáltást. spoiler

A szereplők emellett inkább csetlenek-botlanak, mint cselekednek. Darrow helyzete nyilván nem sok esélyt ad neki másra, azonban így is elég visszás, hogy többnyire tépelődik, és csak akkor igazán önmaga, amikor egy-egy menthetetlen helyzetben a tetőfokára hág az adrenalin, és ki kell vágnia magát. Lysander végig szerencsétlenkedik az egész könyvön, nagyjából annak köszönheti az életben maradását, hogy ő Octavia unokája, és sokak állnak mellé a neve miatt, pedig tíz éves volt, amikor utoljára látták. Lyria, a menekültből a Telemanusok szolgálójává avanzsált vörös lányka most olyan kommandós képességekre tesz szert, hogy Schwarzenegger is elégedetten csettintene, Virginia pedig nagyjából azért van, hogy legyen rálátásunk arra, mi is történik a Holdon. Ephraim az egyetlen, akinek a fejezeteit tényleg vártam, akiért szorítani tudtam. spoiler

Olcsó megoldások, most már csak felsorolásszerűen: spoiler, spoiler, spoiler, és spoiler.

A sötétség évei egy töltelékkötet, azonban a rosszabbik fajtából. Nem vagyok benne biztos, hogy egy könyvön belül le lehet-e zárni a végjátékot 1000 oldal alatt, vagy önmaga csapdájába esik az író, és soha nem ér véget Darrow és a Lázadás története.

14 hozzászólás
Dyta_Kostova IP>!
Pierce Brown: A sötétség kora I-II.

Pár napja forgatom a fejemben, mit írhatnék egy olyan sorozat következő darabjához, amit nagyon szerettem…eddig.
Egy olyan példával élve, amit a 90-es évek gyerekei megéltek, a később születettek pedig hallottak már róla: ebben a duplakötetben többször kapott el az az érzés, mint a Dallasban, amikor a halottnak hitt Bobby egy reggel kijön a zuhanyzóból. Halottnak hitt (sőt, a történet elején halottként is emlegetett spoiler szereplők jönnek vissza így vagy úgy, az árulóból szövetséges lesz, a szövetségesből áruló. Az egész regényfolyam arról szól, hogy a nagy ellenségnél mindig van egy még nagyobb, és a világ is olyan szinten kinyílik, hogy most már a legapróbb iói porceláncsészéig bemutatásra kerül minden eleme, és olvasás közben bizony fárasztó mondatonként legalább két különböző tárggyal, fegyverrel, eszközzel, technozsargonba öltöztetett valamivel találkozni. Nekem legalábbis az volt, megtörte a lendületet, hiszen mindent azonnal el kellett képzelnem valahogy. Nem mondom, hogy ez a fajta aprólékos tervezettség rossz, inkább azt, hogy ebből a szempontból nagyon tömör volt (a sorozat első két részében ez még nem volt ilyen mértékben jelen), viszont a bő 900 oldalas sztorit úgy érzem, ezek az apróságok duzzasztották fel, töltötték ki annyira, hogy közben ellaposodik a cselekmény, vagy üres politikai fecsegésbe megy át a mondanivaló.
Sajnos azt kell mondanom, hogy ez már nekem is irtózatosan túlírt, ráadásul szerintem nagyon rossz megoldással lett kínálva a sok nézőpontkarakter. Nem a megszokás miatt, hanem a logikusság és az egymásba kapcsolhatóság vagy épp az időbeli párhuzamosság miatt sokkal jobban jött volna ki, ha igenis váltakoznak azok a nézőpontkarakterek, ha már vannak. (Itt jelezném, hogy nekem kevésbé tetszik az E/1-es elbeszélői mód, itt pedig minimum ötféleképp kell belehelyezkedni emiatt egy-egy karakter bőrébe.) Ez a helyszín- és karaktertömbösítés azt eredményezte, hogy napokra, de volt egy időszak, amikor hetekre le kellett raknom a könyvet, mert bár érdekelt volna, mi történik majd egyik-másik szereplővel, kicsit előrelapozva láttam, hogy addig még túl kell verekednem magam egy harmadik fejezettömbjén, és ettől annyira elment a kedvem, hogy inkább olvastam mást.
Tudom, hogy ez teljesen egyéni, de mégis úgy vélem, hogy a kevésbé kedvelt karakterek jeleneteit is sokkal jobban át lehet pörgetni akkor, ha két érdekesebb szál közé vannak betoldva.
Na és akkor arról is illik még pár szót írni, hogy most már létezik, és kezd elcsépeltté válni a Trónok Harca – Vörös nász-jelenség. A fontosabb szereplők megölése, sőt, brutális halála csak addig meglepő, amíg nem kezd el minden könyvből ez zuhogni ránk. P. Brown még az elsők egyike, aki ezt így bevállalja, de félek, hogy ha a frissen írt, frissen megjelent könyveknél ez lesz az új divathullám, akkor elveszti sok történet a varázsát és azt a kellemes bizsergést, amivel izgulunk ugyan a szereplőkért, de tudat alatt mégis tisztában vagyunk vele, hogy nem fognak hirtelen elpatkolni. Azonosulni, kedvencet választani és miatta továbbolvasni akkor lehet, ha az a szereplő él, vagy legalább eleget él. Ha mostantól az lesz a trend, hogy jól bevezetett és bejáratott karaktereket hirtelen kinyírnak a szerzők, mégis mihez fogunk mi tapadni, kapcsolódni, némileg széplelkű olvasók? Ez bizony már a Bobby Ewing-eset: nem feltétlenül a (túlírt) világ miatt olvassuk el (nézzük meg) a folytatásokat, hanem mert tudni akarjuk, milyen sorsra jut a kedvencünk. És amikor ilyesmi történik, mint itt a könyvben, persze hogy önmagát generálja a „hozzátok vissza a következő részre (évadra)” című felháborodás, ami pedig klónozásos újjászületésekhez, nem-is-meghalt szereplőkhöz vezet, és máris oda jutunk, hogy egy helyben forgunk körbe-körbe, a történet meg áll, csak azokat a rohadt iói teáscsészéket kavargatják a teljesen érdektelen mellékszereplők.
Nyilván el fogom olvasni a végét, nyilván nem adok iszonyú rossz csillagozást most sem, de a korábbiakhoz képest ez most szenvedés volt, és fárasztó, kötelességszerű olvasás.

Fallen_Angel P>!
Pierce Brown: A sötétség kora I-II.

A sorozatot eddig egyértelműen szerettem, de A sötétség kora nem nagyon esélyes a legjobb rész címre. A majdnem kilencszáz oldalas könyvvel rendesen megküzdöttem, az első kétszáz oldalt majdnem három hétig olvastam, annyira nem tudott lekötni. Aztán a maradék hétszázat alig három nap alatt kivégeztem, bár nem mondhatnám, hogy minden pillanatát élveztem.

A legnagyobb problémám az, hogy spoiler

Kétségtelen, hogy a szerző nagyon jól előkészítette a folytatást, ebből valami egészen zseniálisat ki lehet hozni. Nagyon remélem, hogy tényleg így lesz, mert annak ellenére, hogy így megszenvedtem ezzel a könyvvel (vagy éppen azért), nagyon várom a következő részt.

2 hozzászólás
Ananiila>!
Pierce Brown: A sötétség kora I-II.

Remek lett, pedig nem úgy indult. Az első 200-300 oldal alatt kiolvastam 3 másik könyvet, mert akkora volt a káosz és a tempó, amit akkor nem tudtam befogadni. Fogalmam sem volt ki kicsoda és mit akar.
Aztán szépen lenyugodott a történet és ismét elvarázsolt Brown alkotta világ.
Itt is fokozottan érvényes a „ne szeress meg senkit”, mert az író úgyis kinyírja. Ennél csak az a rosszabb, amikor egy, már szívedben eltemetett karakter mégis felbukkan. Az ilyen szösszenetek és a túlírtság miatt legalább egy csillag mínusz járna, de az az igazság még mindig el tud varázsolni ez a regényfolyam.
Ez a rész arra szolgált, hogy elhelyezze a szereplőket a térképen, hogy megindulhasson a végső leszámolás.
Remélem az író összeszedettebb lesz a finálé megírásakor és méltó lezárást kap ez a fantasztikus sorozat.

A_Nagy_Levin P>!
Pierce Brown: A sötétség kora I-II.

Tudom, hogy minden egyes résznél zsörtölődök és utána elolvasom a következőt is. Ez jelzi, hogy Brown szórakoztató történetet tud írni, csak nem olyan történetet, ami belátásokat hoz magamról és másokról. Azt hiszem, ez a sorozat a minőségi fast foodhoz hasonlatos.
Ez a rész ráadásul csupán egy célt tűnik szolgálni: mindenki a helyére kerüljön a végére. Mert történés nem sok van benne – az is igaz, hogy nehéz megfogalmazni, mit is várok történésnek. Hiszen jönnek-mennek benne, csatáznak, elárulnak, meghalnak és túlélnek. De mindez kevés. Kevés van ezekből a történésekből, talán azért, mert a sorozat rég eljutott arra a pontra, amikor önismétlővé válik, és azt nézem, hogyan rakja össze ugyanazt a néhány elemet az író újra meg újra, más és más sorrendben. Mert jellemfejlődés nincs, a karakterek nem változnak, a világ eseményei meg sem karcolják őket. És ezt épp arra alapozom, hogy a szereplők szinte minden mondata arról szól, mennyire megkeseríti őket a világ. Ha ez így lenne, akkor nem kellene ennyit fecsegni róla.
Szóval, egyre hangosabban, egyre színesebben, egyre élesebben jön ugyanaz. Mi, vásárlók, pedig megvesszük. Működik. Mindegy, hogy társadalomnak, vagy köztársaságnak nevezzük :).

2 hozzászólás
Nevox>!
Pierce Brown: A sötétség kora I-II.

A tavalyi sci-fi megjelenések közül ezt vártam a legjobban, és talán a várakozás, vagy a túlzott elvárások okozták, de először éreztem úgy, hogy Brown ezt magának írta. Alepvetően remekül ágyaz meg a következő résznek és viszi tovább az előzőben elejtett szálakat, amelyekről nem merek beszélni spoiler nélkül, de le kell szögezni, hogy hihetetlenül túlírt könyv. Vannak részek, amelyeket szerintem csak magának írt, mivel szereti a világot, amit teremtett, és nagyon elnyújtot alkotás, pedig lenyomtam az Idő Kerekét, szóval nem rettenek meg a hosszú szerelemtégláktól.
Az is baj, hogy a történet nem kellően változatos, nem történik benne olyan sok minden, ami indokolná a gyenge 900 oldalt. Van, akinek a szála több száz oldalon keresztül elvész és bevallom vissza kellett lapoznom, hogy dtzuja mi is történt vele. Arató továbbra is tetzsik, a jelleme szerintem logikusan van felépítve, ahogy döntései is.Akivel inkább gondok vannak számomra az Lysander, mivel nekem kissé -hm- hihetetlen ahogy a sivatagból egsszer csak mindentlátózseniális stratégoszként tör elő, miközben leszólózza az ellene küldött Gorgókat.
Szintén kiemelem, hogy Virgina fejezetei nagyon izgalmasak, tele drámával, politikával, és meglepő fordulatokkal. Ephraim útja érdekes, csak kissé dagályos, ahogy Lyria története sem mindig tudott lázba hozni. Minden továbbinál sznípadiasabb lett a stílusa, itt mindenki úgy lép be, harcol, vagy szeretkezik, mintha Michael Bay rendezte volna. Ennek megvan a ahátránya, hogy néha nagyon megterhelő a szöveg, de vannak olyan részek benne, amelyek örökre bennem maradnak. A MErkúrért való csata -ami az első 200 oldal!- péládul olyan, mint egy sötét látomás, vérveretesen jó olvasni. A Varégok sznírelépése és támadása tényleg kiemelkedő, már-már horror. Azt is érdemes megjegyezni, hogy Brown most azért megöl olyan karaktereket, akikről azt gondoltad volna, hogy alapfigurák, érintethetlenek, de van amelyiket olyan szenvetelenséggel, mintha egy két oldallal korábban behozott Szürke legiós lett volna. Nem zavaróak vagy öncélúak persze, kivéve az egyik karakter halála, ami sokaknál kiveri a biztosítékot, de szerintem ugyanakkor jelentőséggel bír és kellően szívbemarkoló.
Szóval a első kötet után kissé visszaesett a színvonal, de azt ki lehet jelenteni, hogy biztos kézben tartja a történetet és látszik, hogy van pontos elképzelése, hova akar eljutni, szóval várom a befejezést.

4 hozzászólás
atzilla P>!
Pierce Brown: A sötétség kora I-II.

Nagyon vártam ezt a kötetet, karácsonyi ajándékként kaptam meg húgomtól és más várólistás könyvek miatt eddig elhalasztottam az olvasását. Ami jó a kötetben, hogy a kiadó a kötet kettészedésével nem cserélte le a puha kartonos kötést, így a sorozat egyformán néz ki a polcon, de valljuk be, a majdnem 900 oldal kezelhetetlen lenne egyben – már a Varjak lakomája is az volt anno.

Ami az előző kötetben zavart, az most is: jelesül az E/1-es elbeszélésmód ebben az akcióval teli forgatagban nagyon megnehezíti a történet megértését, hogy akkor most ki beszél kivel? Értem én, hogy Brown ezzel szeretné közelebb hozni a karaktereket az olvasóhoz, de személy szerint az E/3-as elbeszélést jobban szerettem az első trilógiában és vagyok annyira empatikus, hogy bele tudom élni magam egy-egy szereplő helyzetébe E/1 nélkül is.

Annyira nagy lett ez a könyv, hogy az egyes történetszálakat már csoportosítani kellett, nehogy Brown elvesszen a saját maga írt történetben. A korábbi kötetekben nem volt gond a párhuzamosan futó cselekményekkel és a több nézőpontú történetmeséléssel, de itt blokkokban kapjuk a szereplőket és a sztorit. Ez sem tette könnyűvé az olvasást, mivel a Luna politikai viharában történő manipulációkat sajnos nem szerettem, ahogy Lyria kezdeti elmélkedéseit sem. Gyorsabban túl jutottam volna ezeken a részeken, ha darabolva, az izgalmasabb részek között kapom meg. A Merkúrért vívott csata volt, ami számomra izgalmassá tette a könyvet, mivel ebben a részben voltak azok a szereplők, akiknek a sorsa igazán érdekel.

Az előző részben belengetett bukás eléri a Köztársaságot, mindenki spoiler – még saját maga is – ezt a szerencsétlen, vérbe fulladó államalakulatot próbálja leradírozni a Naprendszer térképéről. A nagy kegyelem a visszájára fordul: a Köztársaság által legyőzött és börtönbe vetett ellenséget újra és újra le kell győzni, míg a Társadalom hathatós brutalitással – mészárlások, karóba húzás – csak egyszer győzi le az ellenséget. Bár ez nem túl szép, de a történelmet a győztesek a vesztesek vérével írják.

Darrow továbbra is kitart a Köztársaságba vetett hitében és nem látja a nyilvánvalót: a Merkúr nem akar szabad lenni. Továbbra is őrlődik a kötelesség és a saját meggyőződése között és elpusztíthatatlanként a leglehetetlenebb helyzeteket is túléli. Korábban azért szerettem, mert mindezt a maga erejéből oldotta meg, most azonban deus ex machina módra meg kell menteni a valagát.
Ephraim nekem a legnagyobb meglepetés, a zoladonnal elnyomott jelleme érzőszívű és lelkiismeretes, nagyon nagy fejlődésen ment keresztül a kötet során, a végére egészen megszerettem Grarnirt.
Lysander továbbra is hatalmas kérdőjel, az előző kötet biztató jeleit láttam a Ladon előtt és közben is, de valahogy az ő karaktere nem volt most megnyerő számomra. Pedig a Ladonban úgy szorítottam érte, hogy normális emberként jöjjön ki onnan. De nem sikerült. Nem igazán láttam át megint a motivációit és ezen az utolsó fejezet sem változtatott.

Nagyon kíváncsi leszek a folytatásra, a függőben maradt szálak lezárása és a Naprendszerbeli emberiség pusztulása vagy felvirágzása a tét.

Tothti>!
Pierce Brown: A sötétség kora I-II.

A sötétség kora egy vérbeli második kötet, ahol Darrow-ék sosem látott mélységekbe ereszkednek. A nehéz döntések áthatják a történetet és minden rossz döntés megbosszulja magát. Lehetett volna rosszabb is a szereplőknek, de az író szíve azért nem vált teljesen kővé és mindig meghagyta nekik a lehetőséget menekülésre, dobott nekik néha egy-egy mentőövet.
A könyv olvasása közben végig azt éreztem, hogy sok dolog nincs kellőképpen kifejtve és így is majd 900 (!) oldalasra sikeredett. Jobban örültem volna, ha kevesebb dolog történik, de ezek leírása részletesebb, ezáltal jobban be tudtak volna vonni a történésekbe. Az E/1 ellenére sokszor kivüllló szemlélőnek éreztem magam, ami szerintem ennél a nézőpontnál nem okés. A kevesebb néha több, Pierce. Alapvetően nálam ezért jár az 1 csillag levonás.
Lehet, hogy az elvárásaimmal volt a gond, mivel én úgy ültem neki a könyvnek, hogy én most sci-fi eposzt fogok olvasni a rómaiakról az űrben, ami nagyon nagyot fog szólni. Az író is nagyon magasra helyezte az elvárásokat a regénnyel kapcsolatban, ő maga is úgy harangozta be, hogy most valami korszakalkotót szeretne alkotni. Ezért is lehet, hogy nem éltem bele magam annyira, túl magasra tettem azt a bizonyos lécet. Nem éreztem anyira epikusnak. Valahol a könyv felénél már nem így gondoltam rá és igyekeztem csak úgy tekinteni a Sötétség korára, mint a sorozat következő darabjára.
Pierce Brown az egyik kedvenc írom és továbbra is élvezet olvasni a könyveit, de most úgy összekuszálta a szálakat, hogy nem tudom hogyan fog ebből kikecmeregni. A könyv végén egy-két zárójelenetnél valahogy nekem a Birodalom visszavág befejezése jutott jutott eszembe, ott is hasonló volt a film végének a hangulata. A könyv elolvása után azt is könnyű elképzelnem, ahogy az író a kutyájával nézi egy kanapén a Trónok harcát.
Azt ne felejtsük el, hogy Pierce Brown olyan dologra vállalkozott, amit egy vérbeli YA szerző sosem tenne meg, miszerint megkísérli leírni egy megdöntött birodalmi berendezkedés utáni rendszerváltozás minden velejáró viszontagságait. Nem engedi el szereplőit a mese végén, hanem utána is velük marad és egy nehezebb korban is sanyargatja, nehéz döntések elé állítja őket. Nem bízza az olvasókra és rajongókra, hogy hány gyerekük születik és hogy milyen virágzó köztársaságot építenek fel együtt a jövőben. Aki valamiért eddig ódzkodott ettől a sorozattól, mert talán azt gondolta, hogy nem neki való, gyerekes, vagy olyan mint az Éhezők viadala, annak bátran tudom ajánlani, hogy kezdje el, nem fog csalódni. Ezzel és az előző könnyvvel szerintem az író mindenképpen szintet lépett, a történetben és a mondanivalóban mindenképpen, még ha ezek nem is lettek tökéletesek. Várom a befejező részt.

Sarah96>!
Pierce Brown: A sötétség kora I-II.

Hát ezt tovább tartott elolvasni, mint ahogyan terveztem.
Az első 300 oldal valami iszonyú sok volt. Én alapjáraton szeretem a csatajeleneteket, de itt olyan összevisszaság volt, hogy azt sem tudtam, hova kapjam a fejem. Aztán meg jöttek a többi nézőpont. Virginia fejezeteivel semmi bajom nem volt – bepillantást engedett a politikai életben, ami nálam tökéletesen beleillett a sorozatba, még örültem is neki a sok harcjelenet után, bár a Sakált visszahozni totál felesleges volt. Darrow nézőpontjával is minden rendben volt, bár én már a 3. könyv óta nem tudok neki szurkolni, mert nagyon nem értek egyet a döntéseivel.
Aztán ott voltak Lyria és Ephraim fejezetei, amik nálam a mélypontjai voltak a könyvnek. Annyira hihetetlenül hidegen hagytak ezek az Obszidián törzsi f*szméregetések, hogy az hihetetlen. Ehhez kapcsolódóan meg Volga származásának rejtélye meg annyira valószínűtlen, hogy ebből is csak azt szűrtem le, hogy az író már nagyon nagy írói válságban lehet. Szóval nálam az egész obszidiános-szál mehet a kukába. Lyria űrbéli csatája is olyan légbőlkapott lett, amiből azt szűrtem le, hogy az író nagy ihlethiányban szenvedhetett.
Viszont voltak fénypontjai is a könyvnek – nálam személy szerint Lysander fejezetei voltak ezek. Bár tudom, hogy sokan nem szeretik, de én a 3. könyv óta neki szurkolok (amikor is kiderült, hogy az író életben hagyja). A karaktere sokat szenved és bár vannak negatívan ható döntései, de a karaktere szépen alakul és fejlődik. Kíváncsian várom, hogyan fog rendet rakni ebben a káoszban, ami Octavia halóla óta jelen van és még Musztángnak sem sikerült békét teremtenie.


Népszerű idézetek

Razor P>!

– Fussatok, bolondok! – üvölti felénk.

I. kötet, 331. oldal, 31. Virginia: A vörös galambok napja

Kapcsolódó szócikkek: Daxo au Telemanus
5 hozzászólás
Razor P>!

– Hol van Sevro, amikor szükség volna rá? – morgom. Harnasszosz kérdőn vonja fel a szemöldökét.
– Mi van? Azt hiszi, a semmitől van folyton halszaga? – kérdi Thraxa.
– Én a magam részéről azt a szagot nedveskutya-szagnak érzem – mondom.
– Jó, hát fontos, hogy épp esik-e vagy sem.

II. kötet, 164. oldal, 58. Darrow: Sevro palotája

Razor P>!

– Grarnir, itt az idő – harsan a hátunk mögül, hogy mindketten összerezzenünk. Egyikünk se vette észre, ahogy Ozgard mögénk sunnyogott. Kivételesen komor a sámán, a szeme köré hamut mázolt. – A kjr a Kjrdakan előtt gyülekezik. Te vagy aefe, neked is köztünk a hely.
– A mije a minek a mi előtt? – pislogok.

I. kötet, 419. oldal, 40. Ephraim: Kjrdakan

Kapcsolódó szócikkek: Ephraim ti Horn
1 hozzászólás
bobo1019>!

Röhej, mit meg nem teszünk azokért, akik még csak nem is fogják megtudni, hogy megtettük értük.

123.

Kapcsolódó szócikkek: Lysander au Lune
Razor P>!

Gyűlölöm a teát – morogja a fejünk felett a magasban egy torzított gép hang. – Pisis kávé szimpla kávé helyett.

I. kötet, 280. oldal, 27. Virginia: Falka

bobo1019>!

Gyáva az,aki ráébred, hogy a bátorság nem több legendánál, amellyel az öregek igyekeznek rávenni az ifjakat, hogy önként menjenek a vágóhídra?

123.

Razor P>!

– Dejah Thoris, itt a Phobosz parancsnoksága. Érkezési irányod tökéletes. Üdvözlégy itthon, Uralkodónk!

II. kötet, 440. oldal, 91. Virginia: Bosszú vagy menekülés

Kapcsolódó szócikkek: Dejah Thoris · Musztáng, Virginia au Augustus
12 hozzászólás
Razor P>!

– Tudják, hogy nőket is megütök, ugye? – néz rám higgadtan Sevro.

I. kötet, 284. oldal, 27. Virginia: Falka

agi452>!

Valaha úgy véltem, hogy a háború legnagyobb bűne az erőszak, de tévedtem. A legnagyobb bűn az, hogy jó emberektől is gyakorlatias döntéseket kíván.

Razor P>!

– (…) Sevro bácsikám is tolta egy ideig. Mármint a zoladont.
– Na ne már!
– A Patkányháború mindenkit megviselt. Pedig igazából nem Kobold ő, hanem egy cukiság.
– Ha egyszer elkapna, mindenképpen megmondom ezt neki.

I. kötet, 296. oldal, 28. Ephraim: Karachi

Kapcsolódó szócikkek: Ephraim ti Horn · Kobold, Sevro au Barca · Pax

Hasonló könyvek címkék alapján

Suzanne Collins: Futótűz
Marie Lu: Legend – Legenda
Frank Herbert: Frank Herbert teljes science fiction univerzuma 1.
William R. Forstchen: Az utolsó nap
Kass Morgan: Kiválasztottak
Gabriella Eld: Remények Jordan számára
Patrick Ness: Soha nincs vége
John Scalzi: Pusztító tűz
A. M. Aranth: Oculus
Orson Scott Card: Végjáték