Az ​utolsó Tudor (A Tudorok 8.) (Plantagenet és Tudor regények 14.) 79% 49 csillagozás

A kor, ami egyszerre félelmetes és izgalmas. Aki kézbe veszi a regényt, olyan írónővel találkozhat, akinek részletes, pontos és megbízható képe van arról korszakról, amelyet megelevenít. Ezáltal tudja szórakoztatóan és izgalmasan bemutatni az intrikákat a sorsdöntő fordulatokat, könnyed kézzel kezelni a mellékszereplőket, akik mind valódi történelmi alakok, s képes arra, ami az egyik legnehezebb elbeszélői feladat, hiteles egyes szám első személyű könyvet írni. Akik szeretik a történelmi ihletésű elbeszéléseket, amelyek nem szárazon, dokumentumszerűen mutatják be a történelem egy részletét, azoknak mindenképpen ajánlom. Mert "Az utolsó Tudorokban” benne van mindaz, ami egy középkori udvarban játszódó történettől elvárható: szerelem és ármány, hűség és árulás, alázat és hatalomvágy, miközben a szerepek pedig folyamatosan váltakoznak. Aki korábban hű szövetséges volt, az saját boldogulása érdekében könnyen halálos ellenséggé válhat. Az emberek jellemének ábrázolása, az érzelmekkel teli cselekmény azoknak is tetszhet, akik inkább a történelmi romantika műfaja felől közelítenék meg.

A korona árnyékában létezni nem éppen életbiztosítás. A trónért és a hatalomért, valamint annak megtartásáért ugyanis mindent megtesz egy uralkodó, főleg, ha I. Erzsébet – nek hívják. A Tudor-házból származó királynőnek nem volt könnyű fiatalkora, hiszen édesanyját lefejezték, a saját apja nyilvánította fattyúnak, a nővére bezáratta a Tower-be, így mire eljutott odáig, hogy a fejére került a korona, nyilván már nem bízott meg senkiben és mindenhol árulást látott. Ennek az árát pedig unokatestvérei, a Grey – lányok fizették meg. Lady Jane Grey szomorú sorsa közismert – Henrik fiának halála után pár napig ő volt a királynő, aztán Mária királynő lefejeztette –, azonban volt neki két húga is, akiknek szintén nem jutott boldog élet. Mindketten a királynő engedélye nélkül mentek férjhez – valószínűleg nem voltak tisztában azzal, hogy ezzel mekkora bajt vonnak a saját fejükre –, amelyért mindketten szoros őrizet alá kerültek, Katherine-t elsorvasztotta a bánat, miután elválasztották férjétől és nagyobbik fiától, a törpe növésű Mary azonban túlélte ezeket a viharos éveket, főként annak köszönhetően, hogy nem született gyermeke, ezért nem jelentett fenyegetést Erzsébet számára. A Grey lányok történetét igencsak romantikus köntösben tálalja nekünk Philippa Gregory, és az a legnagyobb erénye, hogy úgy tud érzelmes lenni, hogy nem lesz giccses, összességében mégis egy tisztességesen megírt lektűr, ennyi és nem több. Történelemrajongóként nekem egy kicsit túlságosan csajos és felszínes darab lett, de kiválóan bemutatta, milyen volt az udvari élet Erzsébet korában (aki azért nem volt annyira negatív személyiség, mint amekkora ördögnek a szerző beállította, de nyilván a Grey – lányok szempontjából nézve valóban borzasztóan megkeserítette az életüket) és a politikai viszonyokba is betekinthetünk. A lányoknak nem volt esélyük az uralkodóval és főleg Sir William Cecil – lel szemben (aki pontosan tudta, hogyan tartsa a trónon szeszélyes királynőjét), és finoman szólva sem látták át, hogy hercegnői rangjuk és az örökösödési sorban betöltött szerepük miatt milyen cselszövések kellős közepébe kerültek. Mert a szerelem sajnos egyáltalán nem győz le mindent, ha valaki a korona közvetlen közelében él, az érzelmek nem számítanak ezen a szinten, csak és kizárólag a hatalom.
A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2019/03/21/konyvkritika_…

Nagyon nyögvenyelősen haladtam ezzel a könyvvel, nem hittem, hogy a végére fogok érni, nem sok választott el attól, hogy félbehagyjam, amit becsületből nem tettem, hogy befejezzem a sorozatot, amit egyébként ettől a nem túl erős kötettől függetlenül nagyon szeretek.

Egyelőre ez a Tudorok sorozat utolsó része, Philippa Gregory azt írta, nem tudja, fog-e még könyvet írni a témában, szóval egyértelműen nem tekinthető lezártnak, de jelen állás szerint egy jó darabig nem lesz új része. Egyébként pedig kiről is írna? Eléggé alaposan körbejárta a korszakot, és minden Tudor nőt bemutatott (mert ő mindig valamelyik női történelmi személy nézőpontjából mutatja be az eseményeket).

Aki ismeri, tudja, hogy Philippa Gregoryra jellemző az ismétlés, és időnként indokolatlanul terjengős tud lenni, de számomra ez most először csapott át unalomba. Ez már nekem is sok volt, pedig eddig minden regényét szerettem, annak ellenére, hogy nem mindegyik sikerült egyformán jól.

Úgy érzem, ez a sorozat már elfáradt, és vele együtt Philippa Gregory is, már ami a Tudorok sorozatot illeti, a Rokonok háborújáról nem tudok érdemben nyilatkozni, azt az idén kezdtem el olvasni, és eddig csak az első kötetet, A folyók asszonyát olvastam.

Ez a könyv borzasztóan unalmas volt, és nem is tudom, hogyan gondolhatta, hogy 600+ oldalon írjon három olyan Tudor nőről (Jane, Katherine és Mary Grey, akik VIII. Henrik húgának, Tudor Máriának az unokái), akik az életük jelentős részét rabságban töltötték, és tulajdonképpen arról olvashatunk ennyi oldalon keresztül, hogy I. Mária és I. Erzsébet milyen igazságtalanok és zsarnokoskodóak, amivel egyébként egyetértek, de ez már nekem is sok volt. Személyes ellenszenvem jobban kiterjed Erzsébetre – és nem csak amiatt, ahogy Philippa Gregory ábrázolja –, mint Máriára, annak ellenére, hogy Véres Máriaként írta be magát a történelemkönyvekbe. Iránta kevésbé érzek ellenszenvet, mint Erzsébet iránt, holott Erzsébet uralkodásáról úgy írnak, mint aranykorról. Én nem feltétlenül értek egyet ezzel az uralkodó narratívával, annak ellenére, hogy elismerem, hogy Mária valóban véreskezű volt.

Olvasás közben felmerült bennem a gondolat, hogy a szerző nem unta a saját regényét, amikor írta?

Jane, Katherine és Mary történetét attól függetlenül, hogy a rabságon kívül nem sok minden történik velük, érdekesnek találom (csak ezt a szerzőnek most szárazon sikerült megjelenítenie), legfőképpen a rendkívül művelt, és protestáns mártír, Jane részére voltam kíváncsi, de sajnos az ő része lett a legrövidebb.

Nagyon szeretem egyébként Philippa Gregory történelmi regényeit, mert olvasmányosak, ám ennek ellenére hiteles információkat tartalmaznak, de tényleg úgy érzem, hogy a Tudorokból tőle ennyi elég volt. Ettől függetlenül, ha lesz új része a sorozatnak, el fogom olvasni, de az a véleményem, hogy ezt itt le kellene zárni. Nem lehet már ebből mit kihozhi, tekintve, hogy – ahogy fentebb is írtam – Tudor nőkről ír, de ők elfogytak. Nyilván elő lehetne még húzni a kalapból távolabbi rokonokat, nem csak egy királyné, egy uralkodónő vagy egy hercegnő élete lehet izgalmas, de ezeknek a rokonoknak ez élete nagyrészt csak az aktuális uralkodók és hatalmi harcok körül forgott, tehát új szempontot, új színt nem hiszem, hogy lehetne vinni a történetekbe. Az eddig megjelent kilenc kötetből I. Erzsébet uralkodóként négyben jelent meg (A királynő bolondja, A szűz királynő szeretője, A másik királynő, illetve Az utolsó Tudor), és ez több, mint elég. Én sokkal szívesebben olvastam volna többet más Tudor nőkről, de tervezem a témában elolvasni Alison Weir könyveit is, ugyanis a kor maga nagyon érdekel.

Fogok majd írni egy összegző bejegyzést a sorozatról a blogon, ez már vázlatosan régóta készen van, szeretnék átfogóan is összeszedni néhány fontos dolgot ezzel a sorozattal kapcsolatban.

Kezdek tényleg kiégni. Annyira nem fogott már meg a világ. Talán túlságosan is sokat olvastam belőle egyszerre. Mint amikor túl sok sütit eszel egyszerre. Szerintem egy pár hónap, vagy talán egy év múlva újrapróbálom majd olvasni a kötetet, sőt, az egész Tudor sorozatot, amikor lesz hozzá elég hangulatom. Ettől függetlenül azért élvezhető volt, még akkor is ha kicsit megint soknak éreztem a rengeteg leírást, elemzést.

Még ha végül érdekes lesz is, mint most, mostanra kicsit tele a hócipőm a Philippa Gregory féle történelem interpretációkkal. Értem ezalatt, hogy egy bizonyos tanulság (végkicsengés) érdekében teljesen kreatívan használja a valós forrásokat, amely tanulság ráadásul sokszor annyira kortárs, hogy a történet idején aligha lehetett az az olvasata a valós tényeknek, amit ő interpretál. (ez nem az én agyszüleményem, nem én mondom: bár ő nem nevesíti és többekre is alkalmazza, de tessék David Starkey Erzsébet életrajzát elolvasni)
Itt is valamiféle női testvériség /woman power történetet kapunk, a háttérben megtűzdelve azzal, hogy a férfiak történelme mennyire befolyásolta vagy (noch da zu) el is vette némely nő életét.
Nekem fájó pont, hogy ez utóbbiba ennél beljebb nem megy, csak nagyon figyelmes olvasatban lehet észrevenni a színfalak mögötti kavarást, politikai játékokat (főleg Cecil tetteivel)
Ehhez képest és ennek ellenére a nővérek pedig minimális karaktert kaptak, egysíkúak maradtak.
Jane az okos, de vakbuzgó. Olyannyira vakbuzgóan vallásos, hogy az ő, viszonylag rövid részében szinte nincs is másról szó, mint az ő igaz hitéről és csak néhol sejlik fel a félelme vagy akár az, hogy bár okosnak hiszi magát, ELMÉLETI tudását valószínűleg nem tudja a alkalmazni a gyakorlatban.
(azt most hagyjuk, hogy a róla festett kép mennyire ellentétes az Alison Weir Lady Jane-jében bemutatott Jane Grey-el. Én úgy gondolom, hogy a forrásokkal egyik sem feltétlen ellenkezik, egyszerűen a források csak tényeket említenek -vagy állításokat, amik nem feltétlen tények- de nem tudjuk, ki mit gondolt, érzett, akart, gondolt, milyen hátsó szándékkal mondta, amit mondott…)
Olyannyira vakbuzgó (csak az), hogy régen éreztem ilyen késztetést, hogy szívlapáttal feleljek a főhős által leírtakra.
Itt Jane szinte kibírhatatlan olt, amit csak súlyosbított Gregory sokszor használt fogása, hogy hősei E1-ben tolják az arcunkba a történetüket, tehát kvázi monológ formájában kapjuk az egészet. Az E1 ugye elvileg segítené az olvasó azonosulását a szereplővel, de hát EZZEL a Jane-nel baromi nehéz azonosulni, egy idő után azon vettem észre magam, hogy már én kivégeztettem volna szegényt, ha Mária nem teszi….
És tényleg ENNYI volt Jane jelleme és sorsa: ment körbe-körbe ugyanaz, mantra szerűvé vált az egész mondanivalója, amiben elveszett bármi más.
Katherine a butuska (szinte a druszájához, VIII. Henrik 5. feleségéhez hasonlítóan egyszerű), aki minimálisan sem látja át a frontvonalakat maga körül, aki alighanem rosszul ítéli meg még azokat is, akikben bízik. Mivel ő esendő, őt -Jane-hez képest- legalább sajnálni lehet valamennyire, de lássuk be, a hetvenhatodik vakon fejjel a falba akciója után ez is inkább egyfajta szánalommá foszlik, sorsa szinte darwini (nem tanul, nem alkalmazkodik—-> ki/meghal)
Nem vagyok benne biztos, hogy a Seymourok is csak a két szép szeme miatt támogatják a szerelmét, ahogy Cecil pedig egészen biztosan nem a szövetsége, ő maximum egy gyalog lehet a tábláján, ahogy Robert Dudley-én is. De ezeket még sejtetni is csak minimálisan sejteti Gregory (abban biztos vagyok, hogy én ezt gondoltam, de nem tudom, azért-e, mert ő elrejtette ezeket vagy mert már annyi más Tudor könyvet olvastam, hogy azokat is belelátom ide?).
Kis túlzással, amit Gregory Katherineról írt, az tkp. egy Victoria Holt-féle regényhez rokonítható, ahol a szerelem a fő mozgatórugó, az emberek jók, ha rosszat tesznek, maximum hibáztak, nem gonoszságból számításból történik semmi, a világ nem egy gonosz hely, ahol csapdába csalnak, ha nem vigyázol, és ahol csak szerencsétlen véletlenek visznek a rossz útra.
Mary története a három szálból a legjobb, ha ez nem lett volna, akkor a könyvet nagy csalódásként tettem volna le. De szerencsére volt, és ez a rész az, amiért ha meg nem is tudom bocsátani a könyv másik két szálát, de azt tudom mondani, hogy érdemes volt elolvasni.
Erős ugyan az érzésem, hogy pont Mary talán a legkevésbé dokumentált alak is a három nővérből, azaz szinte biztos, hogy még a beleszőtt történelmi tényekkel együtt is csak egy mese az egész (más forrástól olyat is olvastam róla, hogy nem egy törpenövésű baba volt, hanem kimondottan torz), de Gregory itt élni tudott a lehetőséggel és életet, sorsot, jellemet írt a név mögé (ami nyilván vitatható, mert kérdés, hogy hogy volt, ki volt, mi volt ő, de mivel ez nem történelemkönyv, hanem szépirodalom, fikciós történelmi regény, így belefér….
Sajnos mind Katherine, mind Mary esetében megmaradt nem csak az E1 történet mesélés, de a mantra szerű ritmus is: ugyanazok az elemek térnek vissza, az olvasónak az az érzése, hogy nem lehet, hogy még mindig nem értik, mi zajlik körülöttük, hogy nem tanulnak, nem tudnak előre lépni, a rabság x-ik évében is ugyanúgy hisznek abban, hogy Erzsébet szabadon engedi őket, hogy Cecil és Dudley a barátjuk. Kathrine jellemébe ez tkp. még bele is férne, de Mary esetében, aki elég realistának és okosnak -az élethez is okosnak, nem mint Jane- tűnik, eléggé meglepő és gyengíti a lefestett karaktert.
Én azt is sajnálom, hogy a történet Mary életének boldog pillanatában marad abba, és a későbbiek, hogy mennyire rövid idő adatott neki ezt a szabadulás után élvezni, még utószóként,lábjegyzetként sem kerül oda (jó, gugli barátunk bárkinek segít, de mennyivel erősebb lett volna a történet, hogy a történelem és a politikai mindhárom nővér életét elvette, még Mary, „az okos” sem tudott előle menekülni.
A könyv igazi érdekessége, hogy I. Erzsébetet viszont olyannak mutatja be, amilyennek talán egyetlen eddig általam olvasott könyv vagy film sem tette: kimondottan gonosz, manipulatív valakinek, aki vagy tehetségtelen vagy csak nem tud felnőni a feladathoz…. Ami viszont érdekes felvetés, mert lássuk be, Erzsébetet isteníteni szokás…
És persze nem kell elfogadni, hogy ez egy az egyben így volt vagy lehetett, de tényleg megéri elgondolkodni, hogy Erzsébet gyerekkori traumái után akár miért ne lehetett volna ugyanolyan pszichopata, mint amivé az apja vált idős korára (de talán fiatalon is benne volt)?
Amit Erzsébet tesz a könyvben, az értelmezhető akár nem szimpla gonoszságként, hanem egyszerűen a hatalom szempontjából teljesen indokolt lépésekként: Edward valóban kizárta őt és Máriát az öröklésből, volt, hogy az apja is, miért is ne lett volna komoly a veszély, hogy letaszítják a trónról egy legitimebb ág tagjainak nevében? Persze személy szerint nem IGAZSÁGOS, amit a Grey lányokkal tesz, akik valóban nem léptek fel maguk trónkövetelőként, de hát EZT Erzsébet már ismerte: az ő nevében is szítottak felkelést, majdnem az életébe került… És már az apja is ugyanígy félt a Margeret Salisburytől, ahogy a nagyapja a Towerben meghalt kishercegek nevében szervezett felkelésektől.
Sőt, tovább megyek, amit a Grey nővérekkel tett, csak ujjgyakorlat volt a Stuart Máriával vívott meccshez, ahol valóban szinte vele egy kaliberű játékos szállt versenybe a koronáért, nem csak edzőpartnerekkel kellett megmérkőznie..
Szóval, nagyon is belefér egy idealizált valaki árnyalásába, hogy ezeket új fényben is megnézzük…
Így meglepő módon nem a fő karaktereiről kaptam teljes(ebb) képet, hanem épp Erzsébetről, akiről azt hittem, már mindent elmondtak, amit lehetett :-D (de hát ez az élet: semmi nem fehér és fekete, egy uralkodó, egy hatalommal rendelkező ember meg pláne nem lehet az… ) Szóval, úgy voltam vele, hogy próbáltam az Erzsébetről írottakat objektíven értékelni. Mert amit a Grey lányok elmondanak róla a saját történetük szemszögéből az akár az ő szempontjukból talán tényleg igaz, de nem a valódi, azaz nem a teljes kép egy komplex emberről…. de azért bolhát tesz a fülünkbe, hogy az a túl ajnározott Erzsébet kép sem az igazi, amit meg sok más műben olvasunk….
De mivel erre a komplexitásra Gregory nem törekedett, mindezt az olvasóra hagyta (ami így, ha akarom, csak sima belemagyarázás!), azt kell mondjam, hogy nem használta ki az alkalmat, hogy egy valóban MÁS, egy elgondolkodtató könyvet írjon a nővérek sorsáról (akkor megbocsátottam volna a nagyon hiányos életrajzok tetszés és igény szerinti kifoltozását). Helyette inkább egy amolyan „pletykalaposan” az érzelmeinkre, könnyzacskóinkra hatóan egyszerűt írt…. így tényleg örülök, hogy elhajózik a Tudorok világából.

Érdekes könyv volt, nehéz róla egyértelmű véleményt alkotnom. Sokszor éreztem úgy, hogy unom a történetet, folyton-folyvást ugyanaz történik, ugyanaz a várakozás teljes, mégis mindig reménytelenbe átcsapó fejezetek ismétlődnek. És mégis, mégis ott volt az emberben, hogy de most, most biztos változni fog valami, most történik, nem lehet, hogy ezek a lányok életük végéig senyvedjenek. Ez az „optimizmus” egészen addig tartotta magát, amíg rá nem gugliztam a Grey-lányokra…
Bevallom, számomra kicsit megtévesztő volt a cím, Az utolsó Tudor alatt azt gondoltam, hogy egyetlen emberről fogunk olvasni, és meghökkentem, hogy 1554 februárja olyan hamar bekövetkezett. Én azt hittem, hogy az egész könyv Lady Jane-ről fog szólni…
Majd jött Catherine Grey és végül Mary Grey története. Mindkettő szívszorító volt, vagyis igazából mindhárom. Bármi történhetett volna velük, egy megfelelően erős hatalmi háttérrel, támogatókkal. És pont ez volt a vesztük, ők voltak valakik a trónért folyó harcban, az utódlás kérdésének megoldásában, mégsem volt végül senki, aki fel tudta volna őket emelni. Illetve Jane esetében ez tiszavirágéletű volt. Őt/őket végül egyszerűen feláldozták.
A Grey-lányok életén keresztül nemcsak betekinthetünk egy nagyon izgalmas és félelmetes korszakba, hanem megismerhetünk benne még egy Tudor-t, Erzsébetet, és talán legnagyobb, vagy legméltóbb ellenfelét, Stuart Máriát.

Nos…
A könyv olvastatja magát, de néhol eléggé kényszeríteni kellett magamat, hogy haladjak tovább. Kicsit rossz volt, hogy 3 különböző szemszöggel kellett felvenni a történet fonalát, de értem, hogy miért így lett megírva. Nekem az előző kötetetek sokkal jobban tetszettek.

Három nővér, három történet. Benne volt a potenciál, mégsem éreztem átütőnek. Hiányzott a sodrás, ami az embert olvasás közben magával ragadja. Ráadásul a középső testvér Katherine történetében azt éreztem, hogy a háttérben ennél jóval izgalmasabb politikai játszmák rejtőznek, csak neki ezt nem sikerül sehogy sem megfejteni. Így aztán hatással sem nagyon lehetett az eseményekre. Naiv és kicsit butuska személyisége miatt a sajnálat is elfogyott a hosszú rész végére. Mary a legszimpatikusabb ezúttal, talpraesett nő, aki akár többet is elérhetett volna.

Ritka unalmas könyv. Igaz, nem lehet egyszerű érdekes könyvet írni három olyan nő életéről, akikkel a bebörtönzésen kívül nem sok minden történik életükben, mindezt 600 oldalon részletezve. Bár, azért Alison Weir-nek szintén 600 oldalon sikerült a rendkívül rövid életű Jane Grey-ről egy elég jó kis könyvet rittyentenie, aminek egyetlen oldalát sem találtam unalmasnak.
Egyébként szeret(t)em Gregory könyveit, de mostanában egyre jobban zavar, hogy végtelenül szélsőséges karaktereket alkot és ezért a könyvei számomra egyre jobban hasonlítanak a romantikus ponyvaregényekre. Aki rossz, az velejéig gonosz, aki buta, az végtelenül ostoba, aki vallásos, az bigott…Egyszerűen nincsenek árnyalatok és én nagyon nem szeretem, amikor a szerző ennyire szájbarágja, hogy kit kell utálni és kit kell szeretni. Erzsébet egy hiú zsarnok, Dudley haszonleső, Jane egy vallási fanatikus, Katherine egy ostoba liba, talán egyedül Mary az, aki szerethető, de igazából ő annyira jelentéktelen szerepet játszik a történelemben és annyira nem történik semmi az életében, hogy nem tudott lekötni a róla szóló rész.
Sajnálom, hogy az író ezzel a könyvvel zárta le a Tudor-sorozatot, mert ez nem volt méltó befejezés.

Erdekes volt, de 300 oldalban meg elvezetes is lehetett volna. Nagyon sokszor unalmas volt számomra, az viszont pozitiv hogy felkeltette a korszak iranti erdeklodesemet.