A ​királycsináló lánya (Rokonok háborúja 4.) (Plantagenet és Tudor regények 4.) 88% 122 csillagozás

Annyira szeretem Philippa Gregory-t azért, ahogy és amiről ír. Úgy szedek magamra egy csomó történelmi ismeretet egy olyan eseményfolyamról, amiről alig tanítanak az iskolában itthon, hogy közben jól szórakozom. Arról nem is beszélve, hogy több aspektusból is láthatom ugyanazt a történetet, így még az írói elfogultság sem zavar be.

A fehér királynő c. könyvben annyira más benyomásaim voltak Anne Neville-lel kapcsolatban, annyira más személynek írták le, mint ebben a kötetben. Egy sokkal erősebb, rátermettebb figuraként festette le az írónő, aki igenis valamilyen szinten a saját életének aktív szereplője. Pont ezt szeretem egyébként Gregory-ban, hogy abból a feltevésből indul ki, hogy egy férfiak uralta korban a nők is igenis fontos szerepet játszottak/játszhattak a politikai életben, és alakíthatták saját sorsukat. Hiszek ebben, valószínűleg ezért fognak meg az írónő történetei.

–

Ami a kiadást illeti: Kedves @Libri Kiadó! Nagyon régen olvastam ennyire silány kiadású könyvet. (Hála Istennek!) Minden oldalra jutott nagyjából 3-4 elütés, hiányzott az alany állítmány egyeztetés, a fordítás minőségéről pedig inkább ne is beszéljünk. Vannak fordítók, akiknek vagy sokkal több időre lenne szükségük egy megfelelő minőségű fordítás kiadására, vagy egy rendes lektor kellene, vagy csak simán abba kellene hagyniuk a szakmát. Nem tudom, hogy ebben az esetben melyikről volt szó, de kritikán alulira sikerült ez a kötet. Ennek tükrében már nem is vagyok kiakadva azon, hogy a sorozat köteteiben semmi koherencia nincs abban sem, hogy a neveket lefordítják vagy nem… Szégyen ez a kiadás!

Élvezetes olvasmány volt annak ellenére, hogy a történetet már ismertük A fehér királynéból Woodville Elizabeth szemszögéből, most pedig megismerhettük Anne Neville, a királycsináló fiatalabbik lánya szemszögéből is.
Összességében azt tudom elmondani Anne-ről, hogy végtelenül sajnáltam őt. Hol a nővére, hol Woodville Elizabeth, hol Yorki Elizabeth hercegnő árnyékában kellett éljen. Sose lehetett a saját sorsának a kovácsa, vagy az apja, vagy az anyósa, vagy a férje utasításait követte. Még akkor is amikor azt hitte, hogy megszökött és szerelemből megházasodott, akkor is valójában mások terveztek helyette, mások hagyták jóvá a boldogságát. Ráadásul spoiler. Sajnáltam Anne-t, hogy amire tényleg igazán vágyott volna, a gyermekek és a családi élet, végül nem adatott meg neki, és ami volt még azt is elvesztette. Szomorúan olvastam, mennyi irigység lakik a szívében, akár a nővérével, akár a két Elizabeth-el szemben, akik szebbek, bájosabbak, okosabbak, rátermettebbek, szeretetreméltóbbak voltak nála. És persze meg is értettem a szeretet utáni sóvárgását, hiszen ezt a lányt, hiába a nemesi rang, a gazdagság, kastélyok és szolgák hada, valójában nem szerette senki.
Borzasztó kényszerházassága után Richárddal végre megélhette a nagy szerelmet, amire vágyott, ugyan akkor a király fiatalabb öccse nagyon is számító volt, és épp ezért megkérdőjelezhető, hogy vajon tényleg szerette-e Anne-t.
Anne végtelenül babonás volt, és hagyta hogy a babonás félelmei tönkre tegyék azt a kis boldogságot ami jutott neki. Ráadásul nem volt valami karizmatikus nő, aki kézbe vette volna a sorsát és a csapásokat kiállva végül győztesen ült volna le a trónjára. Még mikor – főleg a férje ténykedései nyomán – királynő is lett, nem tudta élvezni, még mindig másokhoz hasonlítgatta magát, és azon tűnődött hogy ha most látná az apja, akkor végre elégedett lenne-e vele?
Örülök, hogy elolvashattam a történetet az ő szemszögéből is, sokat árnyalt a már ismert tényeken és minden elismerésem Philippa Gregory-nak, hogy ennyi féle női sorsot és hangot be tudott mutatni, úgy hogy közben a történelmi hűség – bár persze voltak fiktív elemek – mégsem sérült.

Kicsit lerágott csontnak éreztem, viszont már értem, miért vették egybe a sorozatnál (Fehér királyné). Anne szemszöge nem rossz de azért nem is kiemelkedő, mint mondjuk a A másik Boleyn lányban Mary szemszöge. Anne inkább mellékszereplőnek illett volna be, akár csak a sorozatban, s amikor hatalomra kerülnek a férjével, akkor válik igazából főszereplővé. Tetszett viszont, hogy jóval talpraesettebb karakter.

Egy újabb regény a rózsák hábirújából. A folyó asszonyának ellentetje. Azt Woodville Erzsébet szemszögéből lathatjuk, míg A királycsináló lánya Anne Neville története. Mindkét regény történelmi tényekre alapul, mint PG többi regénye is.
Ami számomra az egy csillag minusz, hogy nem a megszokott, pörgős a történet. De az igazi értékből nem von le.

Ez az Anne nagyon kedvelhető karakter volt a számomra. Nagyon élveztem, hogy végre az ő szemszögéből is megismerhettem a történetet. Előtte nem annyira kedveltem, kis békának tartottam….de ez a könyv ennek véget vetett. Erős nő volt (bár előttem mindig lányként jelenik meg) és szeretetre méltó.
A legidegesítőbb ebben a részben, hogy a nevek is le vannak fordítva. Annyira zavaró!!! Margit, Anna, Erzsébet…stb. Sokszor azt sem tudtam már, hogy kiről van szó…xD

Ez volt a harmadik Philippa Gregory könyv, amit olvastam idén. A Rózsák háborúja a harmadik királyné, Anne Neville szemszögéből mutatja be a történéseket. Be kell valljam, nekem már a korábbi két könyvben ő vált a kedvencemmé, és persze Richard. Anne nem egy hétköznapi lány, nem egy egyszerű élettel. Anglia leggazdagabb és legbefolyásosabb családjának sarja, akinek nagy jövőt szán a „királycsinálóként” elhíresült édesapja. Anne erre rá is szolgál, okos, szép és engedelmes, annak ellenére, hogy nővére mindig háttérbe szorítja, de ezáltal is kiderül, hogy ő volt az apjuk kedvence. A fiatal lány élete apja döntésitől függ, és persze engedelmeskednie kell minden elhatározásának. Politikai játszmák és kusza szövetségek közepette válik nővé, megy férjhez, és lesz özvegy, de végül mégis beteljesedik a gyerekkori szerelem, és York-i Richard felesége lesz. Nem számításból, nem érdekből…szerelemből. Nemcsak Anne, de Richard is a legrokonszenvesebb szereplő volt számomra a Rózsák háborúja könyvsorozatban. Utóbbi a hűség mintaképe, aki egy olyan nővel szemben visel háborút, aki semmitől nem riad vissza ha hatalomról van szó, akár a saját gyermekeit is tűzbe veti.
Főhősnőnk egy sor tragédián megy keresztül, mégis erős marad. Eléri a célját, azt a sorsot, mit apja szánt neki, de ebbe belekóstolva, azonban rájön, hogy nem olyan, mint ahogy ezt kislányként elképzelte.
Anne és Richárd szerelme folyamatosan bontakozik ki a regény lapjain, és egy gyönyörű érzelmes kötődés és ragaszkodás alakul ki a két ember között, akik a végsőkig szeretik egymást. Egymást támogatva valósítják meg céljukat, amelyet élérve, azonban újabb tragédiákkal kell szembenézniük, de a láng ekkor sem alszik ki, amely szerelmüket őrzi. Még ha halványul is, de ki nem alszik.
Imádtam ezt a részt, ez volt a kedvencem. Ez a gyönyörű szerelem sokkal szebbé tette a sorozat e szelvényét.
Persze itt is meg kell említenem Woodville Erzsébetet, aki itt, ebben a kötetben volt számomra a legellenszenvesebb és leggyűlöltebb karakter. Én Anne helyében mindent megtettem volna, hogy elpusztítsam ezt a nőt, akármilyen praktikákkal is védekezett volna. Ezt a nőt egyszerűen nem lehet megkedvelni, legalábbis nekem nem sikerült, még csak empátiát sem tudott belőlem kiváltani ez a szereplő. Nem szoktam ennyire utálni egy karaktert sem, de ezt a nőt….őt nagyon tudtam.
Egyszóval Philippa Gregory ismét csodálatosat alkotott. Olyan regényt kaptunk, ahol ismét egy kiemelkedő és nem akármilyen életúttal rendelkező nő állt a középpontban. A sok viszontagság után, amit át kell élnie, azonban megtalálja a boldogságot, még ha élete végére hatalmas fájdalom is sújtja, de megkapta, azt, amit akkoriban nem sok nő mondhatott el magáról….szerelemből házasodott, és szerették, élete végéig.

Azonban azt meg kell jegyeznem, hogy a magyar fordítás borzalmas volt, sok helyen elírás, a szereplők neveinek magyarra fordítása, pedig csak borzolta az idegeimet. Erre jobban kellene figyelni egy ilyen kaliberű műnél.

A legkisebb Neville lány erejét csak csodálni tudtam, hogy ennyire erős, és magabiztos nő maradt, még akkor is, amikor teljesen egyedül maradt egy ellenséges udvarban. „Örökös naivaként” még mindig rá tudok csodálkozni arra, hogy a hatalom megszerzése mennyire fontos az emberek számára. Anne-t is az vezérli, hogy teljesítse apja akaratát, királynő legyen, és a Neville vérvonal királyi vérvonalba kerüljön.
Nos aki olvasta a A folyók asszonyát, A fehér királynét, A vörös királynét, A fehér hercegnőt nagy újdonságot nem fog találni.

Nagyon tetszett ez a történet! Mindig érdekelt az angol történelem, nem is értem, miért nem kattantam még rá az írónő könyveire
Pedig nagyon izgalmas, ahogy ír, érdekes volt a York-ház hatalmi harcáról olvasni, ami a Rózsák háborújának történetébe illeszkedik.
Neville Anna szemszögéből nézve nagyon durva volt olvasni a családi viszályokról, hogy a hatalomért milyen árulásokat képesek végigvinni, hogy mennyire nehéz megbízni még a saját családodban is, főleg, ha arról van szó, ki szül előbb fiúgyereket, ki ül Anglia trónjára, kivel kell szövetséget kötni.
Szóval ármánykodásban nincs hiány, a történelmi háttér pedig eszméletlenül hasznos.

Azt viszont hozzá kell tennem, hogy a könyvben az elgépelési és rossz fordítási hibák, főleg, amikor “György-dzsal” volt leírva, az nagyon bántotta a szememet! Szóval ez elvett a könyv értékéből, nem is keveset…

Nekem ez a történet is tetszett.
A kort, az írónőt és a sorozatot is imádom.
A The White Queen című sorozatban felkeltette az érdeklődésemet Anna és Isabel története.
Érdekesen, kicsit kiszínezve de igazán jól megírt könyv ez is.

Ugyanaz a történelmi időszak, mint A fehér királyné, de most Anne Neville szemszögéből. Ő sokkal szerethetőbb számomra, bár a kemény megpróbáltatások hamar megedzették. Úgy éreztem, hogy szerencséje is volt, mert második férjével egymást választották, ami abban a zavaros időszakban, a királycsináló lányaként szinte csodának tűnt. Sorsa, hogy amikor apja akaratát, hogy Anglia királynéja legyen, végre beteljesítheti, már nem hozza igazán lázba. Egyetlen fia korai halála pedig egészen más színben tűnteti fel a régi harcot is.