A ​Lucifer-hatás 28 csillagozás

Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?
Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás

A ​Lucifer-hatás végképp megváltoztatja, mit gondolunk, miért viselkedünk úgy, ahogy viselkedünk – és miképp képes az ember a gonoszra.
Korunk könyve, sokrétű, klasszikus alkotás, amely mesterien vegyíti az érzékeny személyes vizsgálódást, a briliáns szociálpszichológiai elemzést és az etikus magatartás iránti elkötelezettségét.

Mitől lesznek a jó emberek egyszerre végtelenül kegyetlenné? Hogyan lehetséges, hogy bizonyos körülmények között teljesen normális emberek megkínoznak más, teljesen normális embereket? Ugye most arra gondolnak, ugyan kérem, én a légynek sem tudnék ártani, nincs az a helyzet amiben… Vagy mégis lehetséges lenne? Philipp Zimbardo szociálpszichológus nevét a stanfordi börtönkísérlet tette ismertté, s ez a kísérlet késztette őt arra, hogy feltegye azt
a kérdést, mely tudományos pályája során mindvégig foglalkoztatta: Mitől válnak teljesen hétköznapi, normális emberek váratlanul kegyetlenné? Hogyan fordulhat elő, hogy bizonyos körülmények… (tovább)

Eredeti mű: Philip Zimbardo: The Lucifer Effect

Eredeti megjelenés éve: 2012

>!
Ab Ovo, 2012
ISBN: 9786155353543 · Fordította: Varga Katalin
>!
Ab Ovo, 2012
538 oldal · ISBN: 9789639378902 · Fordította: Varga Katalin

Enciklopédia 1


Kedvencelte 4

Most olvassa 28

Várólistára tette 120

Kívánságlistára tette 133

Kölcsönkérné 8


Kiemelt értékelések

>!
mate55 
Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

Philip Zimbardo „A Lucifer-hatás” című könyve egy félelmetes, ijesztő, (a szerepek pszichológiájába esik) hűvös tanulmány az atrocitásokról, és annak megértéséről, hogy a közönséges, az átlagos, sőt a jó emberek miért fordulnak a gonoszsághoz. A kutatás másik aspektusa, hogy feltárja a társadalmi viszonyok és a valóság társadalmi konstrukcióját. Zimbardo kísérletei (a híres-hírhedt 1971-es Stanfordi börtönkísérlet (Stanford Prison Experiment – egy börtön szimuláció) bebizonyították, hogy a gonoszság szituációfüggő. Az Abu Ghraib borzalmainak könyvelése hihetetlenül „lenyűgöző” volt. Ebben az elképesztő kísérletben megtudhattam, hogy egy-egy személy egyéni jellemzői nem segítenek cselekvéseik előrejelzésében. Szlogenje: „az vagy, amit teszel, tehát tedd azt, ami helyes”. Véleménye szerint: az erkölcsi bizonyosság olyan, mint egy a sebességváltó, amely időnként magától üresbe vált. Az aggodalomra okot adó jelek mindhárom szinten jelentkeznek, vagyis a személyiség, a közvetlen környezet (szituáció) és a rendszer szintjén is. Az együttérzés a legmagasabb rendű egyéni erény, a heroizmus pedig a legmagasabb rendű polgári erény. Ekkor azt kezdte vizsgálni: mi az, ami eltántorít valakit attól, hogy gonosztevő legyen? A központi rész a megfelelőségről szóló szélesebb szakirodalmat foglalja össze, és kifejti, hogy az emberek helyzetüket, rendszerüket és szerepüket nagymértékben befolyásolhatják. Végül Zimbardo a „hősiességre” vonatkozó tanácsokkal látja el az olvasót, hogyan álljon ellen a szisztematikus és szituációs nyomásnak. Mindenki figyelmébe ajánlom a mű utolsó fejezetének tanulságát: minden helyzetben, ahol az emberek többsége kegyetlenkedik, mindig van kivétel, olyan, aki nem követ el szörnyűségeket. Szóval felmerül a kérdés: tisztában van az ember egyáltalán azzal, hogy nem helyes, amit tesz? Senki nem hiszi azt, hogy amit tesz, az gonosz lenne, az emberi agy mindent képes racionalizálni. Hitler azt írja a Mein Kampf előszavában, hogy a zsidókérdés megoldásával olyan feladatot lát el, amit Isten ruházott rá. Azok az emberek, akik gonosz terveket szőnek, úgy tálalják azokat, mintha leendő segítőiktől azt várnák, védjenek meg egy morálisan fontos ügyet. A népirtók például azt kérik az emberektől, hogy segítsenek elpusztítani az úgynevezett férgeket. A szemantikára építve próbálják megváltoztatni az amúgy jóindulatú emberek gondolkodásmódját, elhitetni velük (velünk), hogy nem bajt okoznak, hanem segítenek győzelemre vinni a jó ügyet. És így kerülhet sor például a feketék sterilizálására vagy a rabok megalázására: az elkövetők őket már nem embernek, hanem valami anyagnak tekintik. A gonosz kategorikusan így működik. Megfoszt bizonyos személyeket emberi mivoltuktól, és állattá degradálja őket. És az a helyzet, hogy Zimbardo világossá teszi, hogy a veszteséghez vezető út rövidebb, mint gondolnánk. De ír a jóról is. Mert a jóindulat ott lakozik mindenkiben. Az általam oly nagyra tartott Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag szigetcsoport című könyvében már megírta: „a jó és a gonosz közötti kapcsolat minden emberi szív középpontjában áll.” És a kedvesség egy öngerjesztő folyamat: ha az emberek kedvesek, mások is azok lesznek. Hiszen a legtöbb jó cselekedet arról szól, hogy érzékeljük, hogy szükség van ránk, és ezért egy bajban lévő embertársunk segítségére sietünk. „A lényeg az, hogy cselekedjünk! A dolog roppant egyszerű: az vagy, amit teszel.” spoiler Most persze kissé elfogult vagyok, de szerettem ezt a könyvet. Szeretem a témát, szeretem az írását, szeretem a gondolatait. Nagyon érdekes, de inkább azoknak ajánlanám, akik szociálpszichológiát, netán a „börtöntársadalomról” tanulnak.

3 hozzászólás
>!
Thesz
Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

Itt, anonim elárulom, hogy megtapasztaltam már a saját bőrömön, áldozatként a Lucifer-hatást, még gyerekként. Hihetetlen volt, ahogy terjed a téboly, és az egyszerű falusi, ám modern, felvilágosult(?), átlagos, számomra idegen emberek, felnőttek néha brutalitással ellenem fordulnak a saját pletykáik miatt – mert ártalmatlanul, de egy picit különböztem.
Ha velem, és most, itt, a mai világban ez előfordulhatott, csak egy apró szikra kellett hozzá, hogy beindítsa az alaptalan gyűlöletet egy gyerek(!) irányába, és örülök, hogy mégis felnőttem, akkor ezt bátran ajánlom MINDEN EMBERNEK, mint az élet, az emberség kötelező olvasmánya.
A szerző egyébként zseniális a témában, és alapos munkát végzett, alázattal körbejárta az ember sötét oldalát. Én nem látom másképp a világot, mert gyerekkoromtól tisztában voltam ezzel a jelenséggel. De segített, hogy feldolgozzam annak elfogadását, hogy ez a jelenség létező, kivétel nélkül, minden kultúrában, nemzetben, és korban, semmit sem fejlődtünk.

Nap, mint nap a szemünk előtt láthatjuk a Lucifer-hatás megnyilvánulásait egyébként, különböző mélységekben. Olyan gyakori látvány például, amikor a vak ember kér segítséget, maga előtt, a levegőbe szólongatva, mert nem tud tovább haladni. És az emberek részvétlenül, közönyösen néznek felé, még le is lassítanak, úgy bámulják, hogy aztán elfordítsák az arcukat a segítségükkel együtt. Tömegek észlelik és sodródnak tovább, az árral. Senki sem segít. Aztán, miután én odamegyek, mindenki megkönnyebbül, hogy na végre, ezt is valaki elintézte…
Emiatt a mardosó közöny miatt ajánlom kivétel nélkül minden élőnek a könyvet.

>!
Cipőfűző
Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

A könyv első fele a stanfordi börtönkísérlet történetét mutatja be, szinte óráról órára. Eddig is volt némi fogalmam a kísérletről, de a könyv a legapróbb részletekig bele megy az eseményekbe. A folytatásban ennek az elemzése, és a 2003-as, nyilvánosságra került iraki börtönkínzások, valamint az utána folyó tárgyalásokba merülhetünk el. A pokol mély bugyraiba. Úgy érzem, Zimbardo-t ez utóbbi sarkallta egy könyv kiadására. Vagyis az, hogy néhány katonára tolták a felelősséget, mondván, hogy „rossz almák a jó hordóban”, és akik a felső szinteken a helyzet megteremtéséért felelősek, nagyjából megúszták.
A szerző célja bebizonyítani egyrészt, hogy a viselkedésünk nagyobb részben függ a környezet, és a meglévő atmoszféra hatásától, mint a személyiségtől. Tehát bárki képes szörnyű cselekedetekre, kevésbé múlik a hajlamon, inkább a körülmények befolyásolnak. Engem meggyőzött. Elég részletesen foglalkozik a Milgram-kísérlettel, vagyis a tekintély
általi befolyásoltsággal. Emellett rengeteg érdekes pszichológiai kísérletet és megrázó valós eseményt bemutat. Magyarázataihoz felhasznál irodalmi műveket is (pl.: A legyek ura). Állításait érvekkel támasztja alá.
Nem mondanám száraznak, bár néhol talán kevésbé gördülékeny. Az abu ghraib-i tettesek bírósági tárgyalásainak vizsgálatát untam. Érzésem szerint ez a rész kicsit túlpolitizált.
Igyekszik minden fogalmat megmagyarázni, így a hozzám hasonló mezei érdeklődőnek is teljesen érthető a könyv. Sok az ismétlés, bár ennek van egy nyomatékosító szerepe szerintem. Nem minden sora hatott újdonságként nekem sem, de ilyen jól megfogalmazva nem árt újravenni. Elvégre nagyon komoly dolgokról van szó. Mindent egybe vetve egy fontos könyv.

>!
szikszai_2 P
Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

Könyv eddig még ilyen hatással nem volt rám! Amióta elolvastam teljesen másként látom a világot és benne az emberek cselekedeteit és motivációit. Elgondolkodtató és megrázó egyben!
Nagyon tanulságos volt az eredeti kísérlet is! Rádöbbentett, hogy sok esemény miért és hogyan történhetett meg úgy, ahogy sajnos megtörtént.
A könyv utolsó fejezete a Lucifer-hatások kivédésére és a hősök különböző szempont szerinti felosztás szintén elgondolkodtató!
Nagyon olvasmányos, jól szerkesztett mű! Kötelező olvasmánnyá tenném mindenki számára, hogy elkerülhessük a negatív Lucifer-hatásokat! Különösen vezetőknek és politikusoknak! Az etikai része miatt akár etika tankönyvnek is kiváló lehetne!
Zseniális!

>!
Alexandra_Nikoletta_Kovács
Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

Idézet a végéről: „Az a vonal, mely a jót a rossztól elválasztja, a szívén halad át minden egyes embernek. S ki az, aki megsemmisítheti szívének egy darabját.” (A.Szolzsenyicin)
Hát… ezt el kell olvasni. Nekem hatalmas élmény volt, adott egy teljesen új perspektívát, rávilágított több dologra ami kérdőjel volt bennem eddig. Rengeteg szörnyűség is van benne, az emberi természet sötét bugyraiból, erős önismereti mű szerintem, amellett rengeteg adattal,tudományosan, több oldalról megvizsgálva az eseteket. Önismereti, mert be kell vallani hogy mindenki képes kivétel nélkül szörnyűségekre. Ha lenyomják a megfelelő „gombokat”. A jobb megértés érdekében nem eltaszítani kell a gonoszt hanem magunkhoz vonva átlényegíteni, mert – és ez így igaz – senki sem születik gonosznak de mindenkiben ott a csírája. Utolsó fejezetében a hősökről ír… hétköznapi hősökről vagy olyanokról akiknek a „genomjában” van a hősiesség. Meghatott a sok hozott példa a rengeteg szörnyűség után, így a jóság és bátorság is képviselteti magát a könyvben, a mélyrepülés után kibukkanunk a fénybe.

>!
mohapapa I
Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

ELŐSZÓ
Ki itt olvasol, hagyj fel minden reménnyel!
Eddigi életem leghosszabb értékelése következik, és ez nem a rendezői változat. De szerintem az egyik legjobb értékelésem lett. :-)

PROLÓGUS
– Kapjuk el! – kiáltotta valaki közülünk. Egyszerre lendültünk előre. Tamás nagyon gyorsan kapcsolt és kereket oldott. Mi egy emberként eredtünk a nyomába. Senki nem szerette őt. Büdös volt és gusztustalan: egyszer, reggeliért sora állva a kapucnija zsinórjával halászta ki orrából a fikáját, majd jó ízűen leszopogatta onnan. Boooááá! Mondom, senki nem szerette. Bár igaz, Tamás soha nem bántott senkit. Csak nem volt rokonszenves arc. A Vöröskereszt tizennégy árkádjai alatt vettük űzőbe. Vagy öten voltunk a nyomában. Pipi mindig jól futott, alacsony, mokány gyerek volt, ő közvetlenül Tamás nyomában trappolt. Én, nem a gyorsaságom, hanem a földrajzi pozícióm végett a második voltam.
Üldözés közben ment a kurjongatás:
– Utána! Nyomás!
Nem volt idő átgondolni, mi lesz, ha utolérjük. Ahogyan azt sem tudtuk, valójában miért is üldözzük. De egyértelműen ő volt az ellenség.
Pipi a Kórház hét alatt érte utol, és egy jól irányzott mozdulattal gáncsot is vetett neki. Tamás hatalmasat zakózott, az árkád egyik betonoszlopa állította meg. Megtorpant az egész társaság.
Tamás sírva állt fel az oszlop tövében.
– Miért vagytok ilyen szemetek? – törölgette mocskos kezével a könnyeit.
Senki nem válaszolt. Nem foglalkoztunk vele. Otthagytuk, egyedül. Egymáshoz sem szóltunk. Még Pipivel sem beszéltünk soha erről, pedig barátok voltunk még vagy negyvenvalahány évig, amíg 2013-ban meg nem halt.
De abban biztos voltam, hogy mindannyian, akik Tamást üldöztük, tudtuk, elbuktunk a kísérletben.

Philip Zimbardo kísérlete mára klasszikus.* Nagyjából mindenki ismeri, izgalmas, jól sikerült, bár némileg túlspilázott film is készült belőle.** De mintha teljesen közhelybe fulladna, még aki ismeri az sem vonja le kellő módon a tanulságait. Legalábbis én nem tettem.

Szerelmetesfeleségtársam évekkel ezelőtt olvasta. Akkor valahogy nem haraptam rá, pedig nagyon kapacitált. Most meg, nyilván egy adott élethelyzet miatt (később lesz róla szó), egyszerre kinyíltam rá.
Mindig érdekelt az erőszak természete. Világéletemben békepárti voltam, verekedni még soha nem verekedtem komolyan. Az utolsó, test test elleni kihívásom általános iskolában volt, némi barátságos, suli utáni erőpróba Gégény Zoli és Csernai Zoli ellen, mikor is, legnagyobb meglepetésemre, mindkettejüket sikerült kétvállra fektetnem, pedig az esélytelenek bátorságával keltem velük birokra. De azóta sem, semmi több. Nem vagyok pacifista, de még a seregben is örültem, hogy megúsztam a lőgyakorlatot: tisztipincérként a tisztek kávéjával, szendvicsével voltam elfoglalva. Mindaddig, amíg el nem merültem Zimbardo könyvében fixa ideám volt, hogy minden helyzetben lenne bennem erkölcsi tartás és humanizmus.
Ezt az olyan olvasmányélmények csak megerősítették, mint a A legyek ura Ralph-jának kitartása, még akkor is, ha spoiler. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy jómagam Ralph lennék minden esetben.
Aztán eszembe jutott Tamás esete. Hogy mi lett volna, ha gyorsabban futok, mint Pipi?
Zimbardo nem hagy kétséget.

A KÖRNYEZET BEFOLYÁSA
A kísérlete tanulsága az, hogy a túlságosan komolyan vett helyzetek túlzott, méltatlan reakciókat váltanak ki belőlünk, bármilyen esetben, bármilyen alá-fölé rendelt szituációban. Nem tud nem eszembe jutni a hivatalnokok hozzáállása (na, ugye, mindeni tudja, mire gondolok!) vagy régen a seregben a kopaszok-öregkatonák viszonya. De sajnos ugyanígy eszembe jutnak történelmi helyzetek, a kiszolgáltatottság, az elfojtott düh, a felspannolt érzelmek kiváltotta kegyetlenségek (pl. Zimbardo is említi a kegyetlenül véres Ruanda hutu-tuszi tragédia elkövetőinek rezignáltságát).
És innentől tökéletesen mindegy, kinek az oldalán áll az etika, a morál vagy az igazság (vagyis inkább ki áll ezek oldalán), mert ezeknek nagyjából semmi köze nem lesz a történésekhez.

Elképesztő, hogy a kísérlet minden szereplője beleesett a csapdába: a környezet befolyása, annak ellenére, hogy mesterséges környezet volt, gyakorlatilag elmosta a valóság határait. Még maga Zimbardo is elhitte egy bizonyos ponton, hogy börtönigazgató és nem kísérletvezető. Az egy napra (!) beengedett pap tökéletesen beleélte magát a szerepébe.
Nincs kivétel: aki felül volt, elnyomó lett, ebbe a szerepbe helyezkedett el. Aki alul volt, megalkudott, összetört, maradt az alárendelt szerepben. Miért nem lázad fel a sokaság, amikor vagonba terelik? És hogyan tud ott állni géppisztollyal aki ott áll a vagon oldalánál géppisztollyal? Zimbardo kísérlete a felelet: elhiszik, hogy ez a szerepük. Önmagukba kódolják. S nem hiszik el, hogy lehet rosszabb. Bennünk van a vérvicsorgó alfahím és a nyakát harapásra feltáró vesztes is. S gyalázatos, de minden attól függ, hová sodor az élet, melyik lesz ebben színházban a mi szerepünk?

Csak ülök és nézem, hogy mit tudok,
amikor épp ilyen szabad vagyok,
amikor fölemelt kézzel, mosolyogva
a falhoz is állhatok.

Ma én megyek, holnap én küldelek:
mindent kell játszanunk.
Mindent, mert ennyi szerephez
túl kis színház vagyunk.

Én ígértem szebb jövőt,
és álltam is a szavam.
Elindultam fehér lovon
és gettóba küldtem magam.

Vörös csillag a mellemen,
és belül a szívem arany,
és idegen tankok tetejéről
így lőttem magam.***

Vajon mi van akkor, ha élesben mennek a dolgok? (Erről szól a könyv második fele.) S figyeljünk csak, nem az a kérdés, a barikád melyik oldalán állunk! Nem az a fontos, melyik eszme nevében emeljük fel a zászlót! A Puzsér-Farkas Attila Márton kettős pöpec drámájában kulcsjelenet, amikor a zsidó iskolában zsidók verik meg a zsidó ügyvéd gyerekét a zsidók fájdalma miatt, és a zsidó anyuka kommentárja mindössze ennyi: „De őt legalább a mieink verték!” Akinek van füle a hallásra, értse!

A helyzet kiváltotta reakciók nagyon sok mindent megmagyaráznak, amik a helyzet figyelmen kívül hagyásával teljesen érthetetlenek lennének. De Zimbardo még ezen is túlmegy, és azt állítja, minden esetben először a helyzetet kell vizsgálni, és csak utána a diszpozíciós tényezőket (gének, személyiségvonások, egyéni patológikus vonások), mert ne feledjük: a börtönkísérletben részvevő alanyok mindegyike testileg-lelkileg egészséges, középosztálybeli egyetemista volt. A szerepeik, hogy ki lesz az őr, ki a rab, teljesen véletlenszerű volt. Mondom újra: véletlenszerű. S ez hihetetlenül hátborzongató! Hátborzongató, mert fogalmazhatok úgy is, bárki lehet hutu vagy tuszi. Vagy fittyet hányva a polkorrektre: bárki lehet zsidó vagy náci. Hiába gondolom, itt a fotelben ülve, hogy dehogy, dehhhogy, én nem, biztos, hogy nem úgy, egyáltalán… A helyzettől függ.
Az azonban figyelemre méltó, hogy könyvében Zimbardo is ellentmondásba keveredik, amikor a környezet által erőteljesen befolyásolt, alakított tettek erkölcsi vagy éppen törvényi megítélésről van szó. Mert egyfelől kijelenti, hogy egy kritikus pontot azonban nem árt tisztázni: a történtek „miért”-jének megértése nem ad felmentést az alól, hogy „mi” történt. A pszichológiai elemzés nem mentségek kereséséről szól. Erkölcstelenséget, törvénytelenséget elkövető egyének és csoportok bűnrészességükért és tetteikért nem kerülhetik el a felelősségvállalást és a törvény előtti elszámoltatást. Büntetésük súlyosságának eldöntésekor azonban a viselkedésüket kiváltó helyzeti, rendszer-eredetű tényezőket figyelembe kell venni. Másfelől azonban, amikor a saját kísérletének az alanyairól van szó, hangsúlyozza, hogy mindaz, amit tettek nem a személyiségükből hanem az általunk teremtett helyzetből fakadt. Emlékeztettem őket a szigorú kiválasztási eljárásra, és arra, hogy éppen azért esett rájuk a választásunk, mert testileg-lelkileg egészségesek, az átlagtól semmiben sem tértek el, valamint arra is, hogy az őr-, illetve rab-szerepbe véletlenszerűen osztottuk be őket. Tehát semmiféle patológiát nem hoztak magukkal, sőt fordítva, a helyzet hozta ki belőlük a patológiás reakciók különféle formáit . Különös jelentőséggel bír, hogy annyira hangsúlyozza ezt, hogy az eredeti szövegben is kurzívval szedett az idézet első mondata. Mindebből fakad, hogy kérdéses a környezeti tényezők és az egyéni felelősség súlya.
Ugyanis, ha Zimbardo fent idézett második gondolata az igaz, akkor az egyéni felelősség igen komolyan árnyalható minden esetben, ahol felmerülhet a helyzet nyomásának a lehetősége. Például a törzsi háborúkban vagy akár a holokauszt esetében. Hm…
A másik döbbenetes tanulság, hogy abban az esetben, ha a kellő körülmények létrejönnek, fennállnak, voltaképpen majdnem mindegy melyik oldalon állunk. Na, ezt újra, brutálisabban: mindegy, hogy ki a rab, ki az őr, mindegy ki a fogvatartott, ki a katona, mindegy, ki a török, ki az örmény, ki a hutu, ki a tuszi, ki a náci, ki a zsidó****: ha fennállnak a körülmények, nagyon-nagy eséllyel megalázni, ütni fogunk. S még élvezzük is. A fotelból most hiába tiltakozunk, hogy dehogyis, mi egészen mások vágyunk, mi biztosan nem. Majdnem biztosan de. A maximum, amit valószínűleg elérhetünk, a passzív közbe nem lépés.
Ugye, hogy uramfia?

A HATALOM
a kulcsszó.
Mindegy milyen hatalomról van szó. Bármiféle legyen is, egy ország elnökének hatalma vagy a bivalybasznád-alsón illatozó kakasdomb feletti uralom, torzítja a lelket. A hatalommal járó szerep és a rajongók, hívek, követők, lájkolók seregének bólogatása, éljenzése egyfajta megerősítést ad arra, hogy a sárga úton járok. Hát még, ha úgy érzem, egyfajta társadalmi elvárás, a jó érdekében végzett irtóhadjárat részese, vezére vagyok! Legyen az politikai, ideológiai eszméről, vallásos tanításról, tudományos fokozattal megtámogatott elméletről vagy akármiről…
Valamint hátborzongató, az, ami Zimbardo könyvéből kiderül: a hatalommal való visszaélés nem és életkor független. Különösen akkor, ha valaki arctalan, névtelen, vagyis ellenőrizhetetlen hatalomhoz jut. Egy kísérletben egy ártatlan kiskutyára a nők 100%-a a maximálisan adható áramütést rámérte volna, hiába, hogy a nők érzelmesebbek (tudod: „Jaaaajjj, milyen cuuuuki!”), míg a férfiaknak „csak” az 54%-a tette volna meg. (Ennyit a matriarchátus előnyeiről.)
Egy másik kísérletben gyerekek agresszivitását és anonimitásba csomagolt erkölcsük illékony változásait figyelték. Sajnos semmivel nem voltak jobbak, mint a felnőttek: az agresszivitás alkalmazásának érdekében még a saját, jól felfogott, ám hosszabb távú érdekeiket is félretették. (Hát, erre mondtam már sokszor: az eredendő bűn nem azt jelenti, hogy a világra pottyant kis csávó gazember, akinek személyesen elkövetett gonoszsága van, hanem azt, hogy genetikusan eredendően hajlik az önzésre, az elvevésre és a megtartásra. Mert amíg a szeretet adni-tudást jelent, addig a bűn elvevést és megtartást, vagyis önzést. Az egyik az akarás hatalma, a másik a hatalom akarása.)

EGY ÉLETBŐL VETT INTERMEZZO
Az utóbbi hónapban a magam részéről például képtelen voltam megérteni két Moly-társ beszélgetési képtelenségét, permanens sértegetését és szavaim szakadatlan kiforgatását.
Egy ideig felkavart a hozzám állásuk, majd volt egy pont, amikor nevettem: addig-addig személyeskedtek, én meg addig-addig tiltakoztam a személyeskedés ellen, míg egyikük ezt találta írni: „Azzal, hogy a személyemmel foglalkozol ahelyett, hogy végre válaszolnál, te magad is személyeskedsz. De részedről ez biztosan nem is.” Vagyis azzal,hogy próbáltam a normális párbeszéd legalapvetőbb szabályait felállítani, és folyamatosan tiltakoztam a lejárató, sértegető, a szavaimat hazugságokkal, csúsztatásokkal az ellenkezőjére fordító módszerük ellen, én voltam, lettem az, aki személyeskedik. Mint Hofi viccében, amikor a néni bemegy a húsboltba, kér oldalast (Nincs!), kér lapockát (Nincs!), kér combot (Nincs!), kér tarját (Nincs!), mire a főnök a raktárból: „Józsi, ki az, aki ennyire válogat?” Itt már annyira groteszkké vált az egymásnak írogatás, hogy fel is adtam. A vicc az, hogy egy másik Moly-ossal szinte ugyanez ismétlődött meg privátban. Ezt már végképp nem értettem. A nyilvános-esetben még tudtam azzal magyarázni, hogy az adott kérdésben többrendbeli mundért véd a (jobb híján nevezzük így:) beszélgetőpartnerem, de privátban egyszerűen nem leltem a tét nélküli verbális agresszióra magyarázatot. Azt a szót, hogy „Bocsánat!” egyikük sem volt képes leírni. Ahogy megérteni sem azt, hogy miért nem vagyok ilyen feltételrendszerben érdemileg kommunikálni velük.

Nos, ha nem stratégia volt a két Moly-os részéről, amit műveltek, de mégis ennyire összecseng a kommunikáció-képtelenségük, az empátia-hiányuk, és a vitakultúra teljes hiánya részükről (az egyikükről megerősítést is kaptam: „Mindig ezt csinálja, ha vitába kerül: gyalázza a vitapartnerét, és mindent kiforgat.”), szóval abban esetben valami pszichológia törvényszerűség állhat csak a háttérben. Véleményem szerint a magyarázat, Zimbardo kísérletéből kiindulva a következő. Mivel mindkét Moly-ossal politikai-történelmi kérdésben alakult ki a konfrontáció, a nézeteltérés nem csupán a nézetükről szólt, hanem az elveik melletti kiállásról is. Különös tekintettel arra, hogy mindketten jó nevű, jó tollú Moly-ok. A beszélgetés során hamarosan kiderült, hogy nem beszélgetünk, hanem vitatkozunk, a vitát valakinek mindenáron meg kell nyernie, és fölénybe kell kerülni. Ezt egyikük gyakorlatilag le is írta. (Bennem már ekkor megszólalt a vészcsengő, de itt még nem adtam fel. Sajnos.) Vagyis belekavarodtak egy olyan helyzetbe, ahol a nyilvánosan képviselt nézeteiket valaki (úgy képzelték) látványosan kétségbe vonta, egy olyan kérdésben, amelyben nézetük szerint ember nincsen, aki mást gondolhatna, és amely kérdésnek a megkérdőjelezése, bármilyen szintű vitatása is a dogmatika szentségének a sérthetetlenségét jelenti. Vagyis teljes mellel harcolniuk kellett az igazság mellett. Mind a magukról kialakított képük, mind a nyilvános ismertségük ezt követelte meg. Bele kerültek egy olyan helyzetbe, ahol, úgy látták, csak egy út van számukra. Ahogy Zimbardo fejtegeti: rabul ejtette őket a szerep, és a szerep meghatározta a módszereiket is.
Igaz, a velem privátban (maradjunk továbbra is emellett a szó mellett) beszélgető partner verbális agresszivitását, csúsztatásait, kiforgatásait mindez nem magyarázza teljes mértékben. Ahogy manapság fogalmaznák: túltolta a szerepét. Vagy már hozzá nőtt. Vagy manapság ez a természetes, mintegy társadalmi norma: nem érdekel, mit gondolsz, mit mondasz, kezdjük azzal, hogy nagyjából alapból a qva anyádat, ha nem értesz egyet velem, aztán majd megmondom én, hogy mire gondolsz te, alsóbbrendű kisköcsög! Mert a szerep meghatározza a módszert. Ugyebár.

A KÖNYV
A könyv három jól elkülöníthető részre oszlik. Az első rész a stanfordi kísérlet részletes leírása. A második a kísérletből fakadó következmények, tanulságok felmérése, leszűrése és hasonló típusú, jellegű kísérletek ismertetése. Ez a rész igencsak informatív, bár kissé szárazabb, mint az első rész. S az is tény, hogy nem leszünk túl lelkesek tőle az emberi faj iránt: azt mondja, hogy hiába vannak jó emberek, bármikor gazemberré, mészárossá tehetők a körülmények által. A könyv harmadik része pedig élesben mutatja be, amit az első rész ellenőrzés alatt tartott kísérletként, a második rész pedig elméleti szinten mutatott be: Irak, 2004, Abu Ghraib, amerikai katonák vs. iraki foglyok.

Zimbardo hihetetlenül, önmagával szemben is őszinte könyvet írt. Felrázó, pazarul megválasztott címmel: Lucifer-hatás. Hogyan lehetünk Isten-ellenes, egykori Fényhordozóból a sötétség képviselőjévé, amikor pedig nem is gondoltuk, nem is akarjuk. Csak éppen nem tiltakozunk ellene, hagyjuk, hogy (na, ide jó ez levédett Moly-os kifejezés) beszippantson, átalakítson a választott/kapott szerep. És akkor nincsen megállás, csak ha a rendező/Rendező „Állj!”-t parancsol. De mi van, ha a rendező is része lett a partinak? Egek!

Zimbardo könyvében ott van az élet minden nyomorúsága, kényszerítő ereje, de szerencsére van egyfajta kívülállási-, kiszállási lehetőség is. Ezt soha el ne felejtsük! De el fogjuk felejteni, amint hatalmat kapunk mások felett…

EPILÓGUS
Legyünk optimisták. Így fejeztem be az előző bekezdést: „De el fogjuk felejteni, amint hatalmat kapunk mások felett…” Azonban Zimbardo optimistán vagy legalábbis realistán fejezi be a könyvét. A hősökről beszél. Azokról, akik tartották magukat a belső értékeikhez, akik úgy gondolták, kevésbé képesek szemen köpni magukat, mint azokkal a cselekedetekkel, amelyekkel szembe mennek a saját erkölcsükkel, etikájukkal, moráljukkal. Ahogyan bárki lehet börtönőr, bárki lehet hős is. Bárki. Aki nem legyőzni akar.

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Stanfordi_börtönkísérlet ; http://pszichoblog.blog.hu/2010/03/26/bortonkiserlet ;
** https://kritikustomeg.org/film/2690/das-experiment-a-ki…
*** Sokszor idéztem már, de mindig hihetetlenül aktuális és zseniális szövegű/dallamú ez a nóta: https://www.youtube.com/watch…
**** A relativizálás emberi dolog. De sajnos sokszor elvek mentén történik. Két nem egyforma ember kínzása, halála, nem egyformán esik a latba. Egy felvilágosult, nem hívő, liberális emberrel beszélgetve azt a választ kaptam Drezda bombázásával (130.000-200.000 civil áldozat, férfiak, nők, gyerekek, idősek vegyesen) és a Japánra ledobott atombombákkal kapcsolatban (a bombák következtében közvetlenül elhunyt áldozatok száma: 150.000-246.000), hogy a német város szőnyegbombázása megfelelt az akkori háborús törvényeknek, és a szőnyegbombázást különben sem a szövetségesek kezdték, Az atombombák pedig szükségesek voltak a háború befejezéséhez. S itt elállt a lélegzetem, nem akartam elhinni, hogy jól kódoltam az üzenetet. Jól kódoltam. Vagyis amíg egyfelől a táborok, a halál magyarázhatatlan, addig, másfelől, teljesen egyértelműen indokolható és magyarázható a szükségessége. Csak pragmatikusan, történelmi perspektívából kell szemlélni az eseményeket. Mondhatnám, pusztán a polkorrekt szemszöget kell csupán megtalálni. Hangsúlyozom újra: ezt egy művelt, olvasott, liberális ember állította nekem. S akkor rájöttem, hogy minden eddigi saját és más vélemények ellene mondva, fenét vagyok én konzervatív: totálisan liberális vagyok, hiszen minden értelmetlen erőszak, halál ugyanúgy felháborít, ideológiától függetlenül. S ezek szerint minden nézőpont kérdése, egy liberális is lehet fasiszta. Hoppá! De ez persze egészen más kérdés. De nagyon ide illet, mert totálisan alátámasztja Zimbardo nézeteit.

P.S.: Megelepődtem. At hittem, ennyi betűt már nem lehet belleszteni értékelésként. De lehet. De a későbbiekben nem feszegetem a kereteket. :-D

15 hozzászólás
>!
palastim
Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

Nem rövid könyv, akár két kötetben is elfért volna. Az eleje a ’70-es években végzett börtönkísérletet taglalja; részletesen leírja az eseményeket, később pedig elemzi azokat. A könyv második része az Abu Ghraib-i valós életben történt börtön kínzásokról szól, összevetve a börtönkísérlettel. Több elemzést, szakértői véleményt is megemlít.
Úgy gondolom a megértéshez, a gondolatainak elfogadásához kevesebb tartalom is elegendőbb lett volna. Sokszor terjengősnek éreztem.

Érdekes volt az USA megfogalmazása a börtön kínzásokról, mert a vezetők végig visszaélésekről beszéltek, mintegy lealacsonyítva a valóságot. Sok vezető beosztásban álló katonai alkalmazott fogalmazott úgy, mint „elhanyagolható számú” katonai cselekedet, vagy „járulékos veszteség”. Vajon, ha az illető saját hozzátartozójáról lett volna szó, akkor is így fogalmazott volna?

A könyv végén szerepel egy fejezet: „Tíz lépés a nemkívánatos befolyásolás kivédésére”, amiben mindkét oldalról (rab és börtönőr bőrében) nézve, a visszaélések elkerülhetőek lehetnének. Ezeket hasznos információknak éreztem,mivel ahogyan a szerző is többször több helyütt kifejti, bárki képes elkövetni azokat a szörnyűségeket, amiket a fent említett két eset is jól illusztrál. Nem egy pszichológiai kísérletet elvégeztek már, ami igen jól feltérképezte az ember viselkedését stressz hatására, vagy pusztán azért, mert valaki(k) azt mondják ő(k) magá(uk)ra vállalják a felelősséget, holott az ember mindig saját maga viszi el a balhét. Senki nem fog a másik helyett több év börtönt, életfogytiglant, vagy halálbüntetést átvállalni!

A könyv tanulsága, vállalnunk kell mindig, mindenért a felelősséget, ezért ehhez mérten kell cselekednünk, mert számon leszünk kérve, minden napvilágra kerül egyszer. A jelent nem nézhetjük csak az adott pillantra vonatkozatatva, hanem mindig a múlt tapasztalataiból és a jövőbeni számonkérhetőség szemszögéből!

Annak ajánlanám a könyvet, aki esetleg már látta a börtönkísérletről készített filmet, mert sok minden másképpen alakult a valóságban. A film hatásvadász és brutálisabb volt, mint egyébként történt. Hasznosnak érzem a pszichológiai háttér-magyarázatokat is, ami ugye már nem volt a filmben.
Annak is ajánlom a könyvet, akit érdekel az USA politikája, mert nem kicsit vonja felelősségre a szerző, az akkori vezetést.
És összesenjében ajánlom még azoknak, akik sem egyik, sem másik oldalon nem kívánnának állni!

>!
Gabber777
Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

Mindig is érdekelt az emberi gonoszság természete. Zimbardo megrázó módon mutatja be kísérletében, hogyan aljasodnak le jó vagy legalábbis hétköznapi emberek külső körülmények hatására állatokká. A túlzott és korlátok nélküli hatalom valamint sok más ok a börtönőrök egy részét szadistává, másokat csöndes csatlósokká tett, míg az „elítéltek” megtagadták önmagukat és lemondtak egyéniségükről az erőszak hatására. Olyannyira, hogy még a kísérlet elhagyásának lehetőségéről is lemondtak.
Érdekes továbbá Zimbardó saját magán is észrevette, mennyire megváltoztatta a kísérlet. A téma miatti érdeklődése miatt, nem állította le időben le a kegyetlenkedést, kitéve a fiatalokat a lassan elviselhetetlen körülményeknek, melyet maradandó traumát hagyhattak bennük.
Ezen jellemtorzulások tükrében már jobban érthetővé válik számunkra mi is történt az egyesült államok fogolykínzásainak ügyében, illetve a náci táborokban. A könyv első fele a börtönkísérlet leírásáról szól, a második a USA hasonlóan erkölcsi mélyrepülésbe került börtönőreiről és azok peréről.

>!
Szencsike MP
Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

Laikus érdeklődőként olvastam a könyvet, elég megrázó. Hallottam már a börtönkísérletről, de ennyire mélyen nem merültem bele, hát most részletesen megkaptam. Az iraki börtönkínzásokról is a hírekből hallottam, most itt van minden részlete.
Részletes, megrázó, nem egy könnyű esti olvasmány, ezt emészteni kell.

>!
Viktoria_Agnes_Takacs P
Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

Ez eleg kemeny olvasmany volt. Egyreszt nehezen viselem az eroszak minden formajat, igy nehez volt arrol olvasni, hogy orok kegyetlenkednek rabokkal, akar a kiserletben, akar a valodi bortonben. Masreszt allandoan azon gondolkodtam, en mit tettem volna akar az orok, akar a rabok eseteben. Akartam/tudtam volna idomulni a tobbi orhoz, hogy megfeleljek egy elvarasnak? En is bealltam volna a sorba? Mit tettem volna rabkent? Alkalmazkodom, megprobalok a szabalyoknak, az oroknek engedelmeskedni vagy ellenallok, lazadok? Elgondolkodtato olvasmany.


Népszerű idézetek

>!
mate55 

A szó a kardnál is gyilkosabb fegyver.

23. oldal

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

1 hozzászólás
>!
mate55 

A jó és a gonosz nem választható szét, nem tudjuk csupán az egyiket látni és a másikat nem, ha ezt tudatositjuk magunkban.

10. oldal

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

>!
palastim

Embertársainkkal rosszabbat ritkán tehetünk, mint ha megfosztjuk őket emberi mivoltuktól, ha a dehumanizáció lélektani folyamatának következtében értéktelennek tartjuk őket. Ez akkor következik be, ha a „másikra” úgy gondolunk, mint akinek nem ugyanolyan érzései, értékei és szándékai vannak, mint nekünk. Kisebbítünk, a tudatunkból kitörlünk minden emberi tulajdonságot, amely közös bennünk és „azokban”. Mindez az intellektualizálás, a tagadás és az izoláció énvédő lélektani mechanizmusai révén jön létre. A szubjektív, személyes, érzelmi alapú emberi kapcsolatokkal ellentétben a dehumanizált kapcsolatokra a tárgyiasítás, az elemzés és az érzelmi, empátiás tartalom hiánya a jellemző.
Martin Buber kifejezésével élve, a humanizált kapcsolatok „ÉN-TE” kapcsolatok, míg a dehumanizált kapcsolatok „ÉN-AZ” kapcsolatok. Idővel gyakran a dehumanizáló személyt is áthatja a tapasztalat negatívsága, ekkor az „ÉN” megváltozik, és tárgyak közötti, vagy közvetítő és áldozat közötti „AZ-AZ” kapcsolat jön létre. A címkék, sztereotípiák, jelszavak és propagandaképek megkönnyítik mások rossz emberként, alsóbbrendűként, nem egészen emberi lényként, „állatként” való hamis beállítását.

237. oldal

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

1 hozzászólás
>!
mate55 

Az embertelenségnek semmi nem szabhat határt.

26. oldal

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

>!
palastim

Amire ember valaha képes volt, legyen az bármilyen borzalom, a körülményektől függően mi magunk is képesek vagyunk rá. Ez a tudás nem menti a gonoszságot, hanem demokratizálja, a felelősséget a hétköznapi emberek közt osztja meg, nem hárítja kizárólag deviáns személyekre vagy zsarnokokra – őrájuk, de nem miránk.

227. oldal

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

1 hozzászólás
>!
Ivan_Olsen

Gonoszt tesz, aki ártatlan emberekkel szándékosan úgy viselkedik, hogy azzal árt nekik, méltánytalanságot követ el velük szemben, lealacsonyítja, dehumanizálja, vagy elpusztítja őket, illetve ha a tekintélyével vagy a rendszerből fakadó hatalmával biztatást, vagy felhatalmazást ad másoknak arra, hogy a nevében így járjanak el.

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

>!
mate55 

Ahogy a maffiavezérek is alárendeltjeikre hagyják a „takarítást”, úgy általában a hatalommal rendelkezők sem maguk végzik a piszkos munkát.

22. oldal

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

>!
palastim

A stanfordi börtönkísérlet elsődleges tanulsága egyszerű: számít a helyzet.
A társas helyzetek sokkal mélyebb hatással lehetnek az egyének, csoportok, nemzeti vezetők viselkedésére és gondolkodására, mint hisszük. Bizonyos helyzetekben olyan erőteljes hatásoknak lehetünk kitéve, hogy úgy viselkedünk, ahogy el sem tudnánk képzelni magunkról. A szituációs tényezők nyomása leginkább új környezetben érzékelhető, amelyben az emberek új viselkedésük megválasztásakor nem tudnak korábbi irányvonalakhoz igazodni. Következésképpen a helyzet elemzésével kell kezdenünk, amikor valaki – saját magunk vagy mások – érthetetlen, szokatlan viselkedésének az okát szeretnénk megérteni.

227. oldal

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

>!
palastim

Kutatók a kisebbségi befolyásolást szimulált esküdszéki vitákban is vizsgálták, melyek során a többségi álláspont egyhangú elfogadását az ellenvéleményen lévő kisebbség megakadályozta. A kisebbségi csoporttal a többség soha nem rokonszenvezett, és ha a kisebbség rábeszélésének volt is hatása, az csak idővel, fokozatosan érvényesült. A véleményének hangot adó kisebbség akkor fejtette kis a legnagyobb befolyást, ha négy jellemzője volt: kitartóan megerősítette következetes álláspontját, magabiztosnak tűnt, kerülte a rugalmatlanság és a dogmatikusság látszatát, és értett a társas befolyásoláshoz. Végső soron néhány ember a rábeszélés erejével sokakat megingathat.

281. oldal

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?

3 hozzászólás
>!
mate55 

Érzelem nélkül nincs emberség.

239. oldal

Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?


Hasonló könyvek címkék alapján

Elliot Aronson: A társas lény
Gary Chapman: Egymásra hangolva
Anthony R. Pratkanis – Elliot Aronson: A rábeszélőgép
Eric Berne: Emberi játszmák
Malcolm Gladwell: Kivételesek
Erich Fromm: Birtokolni vagy létezni?
F. Várkonyi Zsuzsa – Szendi Gábor – Bagdy Emőke – Popper Péter: Mindennapi játszmáink
Bagdy Emőke – Kádár Annamária – Kozma-Vízkeleti Dániel – Pál Ferenc – Szondy Máté: Bízz magadban!
Erich Fromm: A rombolás anatómiája
Bagdy Emőke: Álmok, szimbólumok, terápiák