Philip Pullman returns to the world of His Dark Materials with this magnificent first volume of The Book of Dust.
Eleven-year-old Malcolm Polstead and his dæmon, Asta, live with his parents at the Trout Inn near Oxford. Across the River Thames (which Malcolm navigates often using his beloved canoe, a boat by the name of La Belle Sauvage) is the Godstow Priory where the nuns live. Malcolm learns they have a guest with them; a baby by the name of Lyra Belacqua . . .
Eredeti megjelenés éve: 2017
Tagok ajánlása: Hány éves kortól ajánlod?
Kár. A hangulat miatt megérte, de a történet nem rántott be úgy, mint az Északi fény. Így talán nem is bánom, hogy nem fizikai formában vettem meg, hanem csak elektronikusan. Valami hiányzott belőle, különben nem olvastam volna, bocs, nem hagyogattam volna folyton félbe, hogy a kezdet meg a vég között ilyen sok idő teljen el. Nemvolt letehetetlen, nagyon sokszor tettem le, pedig annyira hittem benne, hogy ha visszatérek ebbe a sejtelmes világú Oxfordba, és ráadásul a Temze is nagy szerepet kap, csakis kiváló lehet. Nem volt kiváló. A főgonosz dologtól meg olyan érzésem lett, mintha csak azért lett volna, mert az ilyen könyvekbe kell egy. El fogom olvasni a következő részt, vagy nem.
Nekem ez az eredeti trilógia nyomába sem ér, ez van.
Pullman szuper író, és a Dust sorozat is a His Dark Materials világát írja tovább. Ez a kötet Lyra back-storyjához egy mellékszál, új szereplőkkel, és egy kalandos, ám talán túlságosan hosszan elnyújtott menekülés vízen át az üldözők elől, egyfajta temzei road-movie, sok meseelemmel. Egyszerű a cselekmény, és sokszor, sokak által megírt mozzanatokra épül: a Gyűrűk ura kincsmenekítésétől kezdve a Harry Potter iskolai politizálódásáig sok az ismerős motívum. Ami tetszett, a karakterek dinamikája, az emberek és daemonjaik színházának megunhatatlan újszerűsége, az interperszonális és drámai feszültség kitartása (bár néha sok volt, nem csak a karakterek fáradtak és fáradtak a vontatott végkimerülésig), az öko-érzékenység indirektségében is félreérthetetlen reflektálása az olvasó korát nyomasztó klímakatasztrófára.
Messze nem Pullman legjobb könyve de így is simán letehetetlen. Alig várom a folytatást!
Ebből a kötetből ismerhetjük meg Lyra Belacqua történetét: ki ő, miért és hogyan, milyen kalandos úton került a Jordan College-ba, még kisbabaként. A főszerepben azonban nem ő, hanem Malcolm, egy 11 éves fiú, és Alice, egy nála néhány évvel idősebb lány áll. Mindketten Oxfordban élnek, és a Pisztráng nevű fogadóban dolgoznak: Malcolm a tulajdonosok fiaként, Alice pedig kisegítő konyhai munkásként.
Malcolm egy végtelenül jószívű, udvarias, nyitott, értelmes, intelligens, tanulni vágyó fiatal, aki kicsit túl hamar csöppent bele a kémek világába. A nagyok játékának tábláján ő csak egy kis bábu. Ahhoz képest, hogy csak 11 éves, rendkívül fejlett a megfigyelő- és helyzetfelismerő-képessége. Elképesztő, ahogyan gyerekként manipulálta a felnőtteket (igaz, csak azért, hogy Lyra-t, Alice-t és önmagát védje, mentse): a hiúságukra apellált, legyenek férfiak vagy nők. Dicsérte, vagy éppen elmarasztalta őket, attól függően, melyik volt a legcélravezetőbb. Bátran, szinte veszélyérzet nélkül vetette bele magát a kémkedés világába, ahol kiválóan meg is felelt. (Úgy érzem, a történet szempontjából ez mindenképpen izgalmas, ezt leszámítva azonban nem annyira bölcs dolog ilyen veszélyeknek kitenni őt, még akkor sem, ha „a cél szentesíti az eszközt”). Meghatott, hogy ilyen fiatalon mennyire elkötelezett volt egy gyermek iránt, aki (eleinte) gyakorlatilag idegen volt a számára.
Alice-szel, egy morcos, magának való, cinikus, másokat piszkáló, kicsit megkeseredettnek is tűnő lánnyal együtt vágott neki a hosszú útnak: a menekülésnek az egész Angliát sújtó áradás, valamint a Bonneville személyében megjelenő veszély elől.
Megdöbbentett, hogy egy magát kereszténynek tartó szervezet, a League of Saint Alexander arra buzdította a kisgyerekeket, hogy árulják el a szüleiket, családtagjaikat, barátaikat, csak azért, mert nem keresztények, vagy mert az egyház által hirdetett tanoknak ellentmondó véleményüket, gondolataikat, nézeteiket szabadon kifejtették… Sőt, gyakorlatilag még toborozták is őket, hogy legyenek besúgók… Jó, hogy most a keresztény vallás nem ilyen…
Egy gyereket a legkönnyebb befolyásolni, minél kisebb, annál inkább. Sokan közülük gondolkodás nélkül megteszik, amit kérnek tőlük, mert érezhetik a hatalmat a felnőttek fölött. Nem kérdőjelezik meg annak helyességét, amit tesznek, főleg mivel felnőttek engedélyezik mindezt.
Van a könyvben egy magyar vonatkozás is :) spoiler
Összességében tetszett a történet, végig izgalmas volt (nem lehetett tudni, kiben lehet megbízni, és kiben nem), az első oldaltól az utolsóig fenntartja a figyelmet, letehetetlen. Azonban volt néhány jelenet, ahol kitettem volna a 18-as karikát (főleg a Boneville mesterkedéseit ecsetelő részeknél, nem gyerekeknek való jelenetek ezek erőszakosságuk és szexuális tartalmuk miatt), Összességében úgy gondolom, 16 év alatt semmiképpen nem adnám gyerek kezébe a könyvet.
Amikor megláttam, hogy új könyv fog megjelenni ehhez a világhoz kapcsolódóan, nagyon izgatott lettem, elvégre Az Úr Sötét Anyagai elképesztően tetszett, főleg a befejezés miatt. (Nincs spoiler, olvassátok el, megéri.)
Ez a kötet sem okozott csalódást.
Philip Pullman története lassan csörgedezik – nem úgy, mint az árvíz –, különös nyugalommal számol be a legnyugtalanítóbb jelenetekről is – véleményem szerint legalábbis nagyon nyugodt hangvételű a mesélés. Zavaró eseményekben sincs hiány, volt, hogy hihetetlenül felháborított és undorított néhány történés, és volt, hogy nem tudtam eldönteni, sajnálkozzak-e vagy dühöngjek.
Feltűntek Az Úr Sötét Anyagaiból már ismerős alakok is, de az új karaktereket is jó volt megismerni, ha mindegyikük nem is túl részletesen, de a történet szempontjából mindenképpen kielégítő mértékben bontakozott ki.
Jó volt ismét visszacsöppenni ebbe a világba, Pullman elbeszélőmódjába, hangulatos felfrissülést jelentett a kissé szokatlan és az általam olvasott többségtől eltérő történet végigizgulása. Nagyon várom a folytatást.:)
The Tokay was a rich gold color and smelled sweet and complicated. Malcolm was seldom tempted by the drinks they sold in the Trout: beer was bitter, and wine was usually sour, and whisky was abominable. But if he could find the bottle later, he’d take a sip of this, all right, once his father’s back was turned.
“Was I wrong?”
“Yes, of course. But you had no choice.”
“I must have.”
“No, you had to do it. If you hadn’t done it, you’d have felt feeble.”
“It shouldn’t be about how we feel—guilty, feeble —”
“No, and it isn’t. It’s about wrong and less wrong. Bad and less bad. This is about as good a cover as anyone could find. Leave it at that.”
“I know,” she said. “All the same…”
“Tough,” he said.
“And how were these meanings discovered?” put in Löfgren.
Coram looked at the professor; he’d thought Löfgren was familiar with the alethiometer, as Hallgrimsson was, and believed in its powers, but there was a tone of skepticism in his question.
“By contemplation, by meditation, by experiment,” said Hallgrimsson.
“Oh. Well, I believe in experiment,” said Löfgren.
“I’m glad to hear you believe in something,” said his friend.
“You can’t help what shape your dæmon settles as, can you?”
“You’d be surprised,” came a voice from the floor, gruff and rich and slow. His mother’s badger dæmon rarely spoke, but when he did, Malcolm always listened with close attention.
“You mean you can choose?” he said, surprised.
“You didn’t say you can’t choose; you said you can’t help. You can help, all right, but you don’t know you’re doing it.”
 | The Book of Dust sorozat · Összehasonlítás |
