Északi ​fény (Az Úr Sötét Anyagai 1.) 88% 601 csillagozás

Nagyon egyedi és nem utolsó sorban érdekes világ. Nem túlzok ha azt mondom ilyet nem mindenki tud írni. Néhol gyermekien ártatlan, máshol kegyetlen mint a valóság.
Lyra pimasz és találékony, nagyon könnyen megkedveli az ember. De ami legjobban megfogott azok a daimonok, nem hiába hisz miattuk olyan különleges ez a történet. Jól mutatják milyen természetű valójában a gazdájuk. A nagy és félelmetes páncélos medve Byrnison, és a kis aranyos Pantalaimon az abszolút kedvenc.
Mrs. Coulter-től a hideg kirázott a könyvben ugyanúgy mint a filmben. Rögtön az jutott eszembe hogy ez a nő nem épelméjű, valami nagyon nincs rendben vele.
Sokan példát vehetnének fantáziából és karakterformálásból az írótól.

Ennek a trilógiának ott a helye A Gyűrűk Ura és a Harry Potter mellett, legalábbis az én képzeletbeli könyvespolcomon.
Habár a világa talán nem annyira kidolgozott, de ugyanúgy nagyon erős atmoszférája, semmihez sem hasonlítható hangulata van, mint amazoknak.
Az első rész még „csak” egy nagyon kalandos, nagyon különös-különleges történet, bár igaz, már itt is megmutatkozik a kissé komolyabb réteg, ami aztán a harmadik részre teljesedik ki, de erről majd később.
A történet egy, a miénkhez hasonló, mégis nagyon más világban játszódik. A legérdekesebb különbség a daimónok léte. Minden emberhez tartozik egy állatszerű lény, aki tulajdonképpen a lelke kivetülése (ez az állat fajtájában is megmutatkozik, a kígyó daimonú emberre pl. nem feltétlenül ajánlatos nagyobb pénzösszeget bízni). Ezekre a lényekre különböző szabályok vonatkoznak, pl. egymás daimónját megérinteni a legnagyobb tiszteletlenség, az ember és a daimónja nem képes bizonyos távolságnál nagyobbra eltávolodni egymástól, a gyerekek daimónja pubertáskorig változtatni tudja az alakját.
Ez az ötlet szerintem nagyon eredeti, érdekes és rettentő sok mindent ki lehet belőle hozni (amellett pedig több helyen bele is lehet kötni, pl. fogalmam sincs, hogyan születhetnek a daimónok, de ez csak rosszindulatú kukacoskodás :)), és Pullman ezt meg is teszi.
De a daimónok kitalálásán kívül is végig, az egész regényen bravúrosabbnál bravúrosabb ötletekkel bizonyítja, hogy hihhhhetetlen fantáziája van. A jelképolvasó aletiométer működése, a páncélos medvék, a felhőfenyőágakon repülő boszorkányok, az elszánt gyiptusok…lebilincselő világ ez. Egyébként @bej_Kutyej írta nagyon frappánsan az értékelésében, hogy kicsit steampunkos világ, és tényleg.

Kisgimis koromban olvashattam először, de még idősebb fejjel is leköt, és nemcsak a nosztalgia miatt. Amitől viszont több lesz ez a trilógia, mint magával ragadó kalandregény, és amitől nekem is végérvényesen kedvenccé vált, az, ahogy már írtam, csak a második két részben kibontakozik mélyebb, filozófiai réteg (egyesek szerint egyházellenes réteg, de ez ennél szerintem bonyolultabb), bár az utolsó fejezetekben már kapunk belőle ízelítőt. De erről majd azoknál az értékeléseknél.

Izgalmas, magával ragadó és egyedi sztori. Nagyon jó alapgondolatra épül, mert én többször fehér tigrisként ábrázoltam a lelkemet vagy magamat, amikor ilyesmi feladatokat kaptunk rajzórán. Tuti fehér vagy bengáli tigris a daimónom! Szóval a legtöbb emberben felmerül az élete során, hogy milyen állat is lenne, milyen az igazán hozzáillő állat.

A film nézőbarát, míg a könyv brutálisabb itt-ott, de összességében is nehezen emészthetőbb, több kérdést vet fel, hiába válaszol meg jó párat, ami a film kapcsán merült fel az emberben. Mindenesetre összetett és különleges történetről van szó, ami olvasás után is foglalkoztatja az Olvasót!

Kedvenc: Pantalaimon és Iorek.

Borítók: A két első részem borítója nagyon tetszik, ami ritka, hiszen általában nem szeretem a filmes borítót. (A teljes sorozat a filmes borítókkal van meg, csak a legelső van meg a régebbi kiadásból.) Viszont a filmes borítók nem illenek a sztorikhoz, csak egymáshoz – a régiek közül meg a többi szimplán nem szép… szerintem!

Furcsa: a hülye nevek, szavak – holott általában nincs gondom a kiejtéssel. (Családi szórakozás volt nálunk pl. – Olvasd és olvastad ki a többiekkel is a panserbjorne szót!)

http://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2014/09/philip-pull…

Először is a filmet néztem – de azt rongyosra – A történet izgalmas, a szereplők úgyszintén, érdekes fordulatokkal.

Pullman eddig mindig elvarázsolt teljesen, és bár vannak kérdések ezzel a trilógiával kapcsolatban bennem, úgy érzem most se lesz másképp'.
A kérdéseim: – Mi ez a dolog a daimónokkal?! Most ez direkt nem lett megmagyarázva, vagy fogadjam el, hogy ez egy ilyen világ és kész?
– Mik ezek az egyházügyi dolgok?! Most ez el lett ugyan magyarázva, de még így se értem.
Izgatottan várom azt a napot, amikor el tudok menni a könyvtárba, a második részért.

Az egész könyvben egyetlen véleményem szerint értékelhető karakter volt, Serafina Pekkala. Az ősei törvényei szerint élt, és harcolt. Nem vágyott többre, és nem is értette, miért kellene neki több. A többieket gyakorlatilag utáltam, vagy közömbösek voltak.
Az első kb 200 oldal nagy küzdelem volt, Lyra annyira kis hülye volt, idegesített a sok hazudozás, amit persze megmagyarázott, miért kellett rutinos hazudónak lennie, de addigra őt már elengedtem.
Lord Asriel, és Mrs Coulter az elejétől unszimpatikusak.
A gyiptusokat szintén bírtam. Még mindig a velük való utazás volt a könyv legjobb része. Nem hiszem, hogy valaha is újraolvasnám ezt a könyvet. Kihíváshoz ebben a hónapban még el kell olvasnom a másik két részt, még lehet, hogy folytatom…

Imádtam..Az első oldalaktól izgalommal olvastam, nem tudott senki és semmi megzavarni, csak úgy faltam az oldalakat. Aztán megjelent Iorek Byrnison és én végképp elvesztem.
A folytatás már birtokomban, hamarosan újra eltűnök 1-2 napra, hogy folytassam kalandozásomat Pullman világában..
@Sicc-nek mint saját könyvtárosomnak (az egyiknek) külön köszönöm az ajánlást!

Ó, oda meg vissza vagyok, nagyon megszerettem Lyrát, nagyon talpraesett a kislány, nagyon jó karaktere van, gyermeki, jószívű, tündéri, meg vicces, és közben igazi vezéralkat, és igazi ördögfióka. A világ is elképesztő. Nagyon szeretem amikor valami ennyire ki van dolgozva, és így magával tud ragadni.
Volt hogy egy hétig nem tudtam olvasni (sajna) de mindig fel tudtam venni a fonalat, nem volt vele gond.
Szóval nagyon tetszett, még a hideget sem bántam. :) Második részt!

Sok könyvre találtam rá túl későn életem során, melyek nem tetszettek annyira úgy, mintha fiatalon olvastam volna őket. Ha úgy tizenegy-tizenkét éves koromban került volna kezembe az Északi fény, a Harry Potter mellett talán a másik nagy hatású könyvélményem lett volna. Eredetileg 2007-ben kaptam, de csak most volt akaratom nekifeszülni, miután már felnőttem, és egy csomó könyvön vagyok túl. Természetesen így az élmény már nem volt olyan erőteljes, mint szerettem volna, de azért rossznak sem mondanám.

A történet főszereplője Lyra, az oxfordi Jordan Főiskola (nem, kedves magyar ferdítők, az angol college még mindig nem kollégium) lakója és csínytevője. Bár akadnak barátai, leghűségesebb társa daimónja, Pantalaimon. A daimónok az embereket kísérő állatformájú lények. Mindenki kap egyet születésekor, és a felnőttkort elérve már nem lesz képesek alakot váltani, jelképezve ezzel az emberi jellem fejlődését, és a felnőtté válást. Egy alkalommal Lyra egy szekrénybe bújva hallgat ki egy bemutatót, mely megváltoztatja az életét. Kiderül ugyanis, hogy az a kísérlet, melyet nagybátyja, Lord Asriel végre akar hajtani, eretnekségnek számít, a Magisztérium pedig – mely az egyháznak felel meg – meg akarja akadályozni ebben. Azt azonban senki nem sejti, hogy ezt a játékot többen is játsszák. Lyra kalandjai csak ezután kezdődnek, aki a játszma egyik játékosával hagyja el a főiskolát, azzal a céllal, hogy kiszabadítsa gyiptus barátját, Rogert, és eljutassa az aletiométert (ez a film címbeli arany iránytűje, mely megmutatja az igazságot) nagybátyjához, aki fogságba esett északon.

Az Északi fény rengetegféle módon értelmezhető könyv, és látszik, hogy Philip Pullman többet szeretett volna vele, mint letenni az asztalra egy egyszerű ifjúsági regényt. Az alapvetően fantasys világ kiegészül steampunk elemekkel, vallás kontra tudomány nézőpont ütköztetésekkel, politikai cselszövésekkel, pubertáskori problémákkal és párhuzamos világokkal. Plusz vannak felettébb zavaró pillanatai, melyek meg is ijeszthetik az arra fogékony olvasókat.

A könyv érdekes volt remek szereplőivel (bár Lord Asrielt kedvem támadt volna átrúgni a sarki fényen), csavaros történetével, filozófiájával és megkapó világával. Egyedül csak annyi problémám van, hogy így, sok fantasy és sci-fi olvasása után, felnőtten már nem csap akkorát, mint amekkorát kamasz koromban kellett volna. Az esemény fordulópontjait és szereplőit néha túl naivnak találtam. A könyvtárnak megvan a másik két kötet. Ideje bepótolni ezt a trilógiát.

Kicsit féltem az újraolvasástól, hogy ugyanakkora élmény lesz-e, mint ahogy az emlékeimben él. Az eleje döcögősen indult, engem pedig még jobban elfogott a kétség, de amint elhagyták Oxfordot, egyre jobban tetszett és ragadott magával a történet.
Lyra számomra a kezdetekkor nem túl szimpatikus szereplő, de ahogy haladunk előre a történésben és ő is minél több kalandot átél, úgy lesz egyre szerethetőbb.
Ioreket most is imádtam, régen is.

Nem egy Tolkienhez mérhető, mélyen felépített és egyedi világ, de mindenképpen érdekes történet, amelyet egyszer érdemes elolvasni. A folytatásokra sem emlékszem sokkal jobban, mint erre a kötetre, de emlékeim szerint eseménydúsabb volt és azokat is nagyon szerettem.