Északi ​fény (Az Úr Sötét Anyagai 1.) 88% 752 csillagozás

Igazából nagyon tetszett, teljesen lekötött, de valamiért mégsem tudok rá négy csillagnál többet adni, mert rengeteg dolgot nem értek még…
A film és a könyv ég és föld, ezt most már igazán jól tudom.
Érdekes és egyedi a világfelépítés, imádom, hogy a mágia és a természetfeletti létezése olyan természetes, olyan nyilvánvaló, tetszik ez a steampunk vonal, valamint a párhuzamos világok és a Por eredetének, mibenlétének gondolata. Érdekesek a daimón felvetések is.
Lyra nekem annyira nem volt szimpatikus, persze belevaló és találékony, de Pantalaimon, Iorek és Serafina sokkal kedvesebbek voltak a számomra.
Mrs. Coulter és Lord Asriel szándékai még itt-ott kérdésesek a számomra…de spoiler
Igazából azt nehezményezem, hogy nem sok minden nem lett megmagyarázva.
Számomra kérdéses maradt maga a világfelépítés, az eredet, a karakterek sorsa, célja…stb…stb…
Mindenképpen fogom folytatni, mert nagyon érdekel.
Remélem a maradék két rész minden kérdésre választ ad majd. :)

Nagyon egyedi és nem utolsó sorban érdekes világ. Nem túlzok ha azt mondom ilyet nem mindenki tud írni. Néhol gyermekien ártatlan, máshol kegyetlen mint a valóság.
Lyra pimasz és találékony, nagyon könnyen megkedveli az ember. De ami legjobban megfogott azok a daimonok, nem hiába hisz miattuk olyan különleges ez a történet. Jól mutatják milyen természetű valójában a gazdájuk. A nagy és félelmetes páncélos medve Byrnison, és a kis aranyos Pantalaimon az abszolút kedvenc.
Mrs. Coulter-től a hideg kirázott a könyvben ugyanúgy mint a filmben. Rögtön az jutott eszembe hogy ez a nő nem épelméjű, valami nagyon nincs rendben vele.
Sokan példát vehetnének fantáziából és karakterformálásból az írótól.

Jubileumi újraolvasás, hiszen éppen 10 éve, hogy először kezembe vettem a könyvet. Minden sorára emlékeztem, ezért az olvasási élmény nem volt annyira friss, mint más újraolvasott regényeknél lett volna.
Sokat járattam a fejemben a sorozatot és megállapítottam, hogy az első rész a leggyengébb, de még ezzel együtt is nagyon kedvelem. Igazán nagy kedvencem nincs a szereplők között és érzelmeket is inkább a negatív karakterek váltottak ki belőlem. A világ nyerte el nagyon a tetszésemet, a merész témaválasztás és amit tíz éve is éreztem: az újdonság varázsa, egyedisége és utánozhatatlansága.

Ennek a trilógiának ott a helye A Gyűrűk Ura és a Harry Potter mellett, legalábbis az én képzeletbeli könyvespolcomon.
Habár a világa talán nem annyira kidolgozott, de ugyanúgy nagyon erős atmoszférája, semmihez sem hasonlítható hangulata van, mint amazoknak.
Az első rész még „csak” egy nagyon kalandos, nagyon különös-különleges történet, bár igaz, már itt is megmutatkozik a kissé komolyabb réteg, ami aztán a harmadik részre teljesedik ki, de erről majd később.
A történet egy, a miénkhez hasonló, mégis nagyon más világban játszódik. A legérdekesebb különbség a daimónok léte. Minden emberhez tartozik egy állatszerű lény, aki tulajdonképpen a lelke kivetülése (ez az állat fajtájában is megmutatkozik, a kígyó daimonú emberre pl. nem feltétlenül ajánlatos nagyobb pénzösszeget bízni). Ezekre a lényekre különböző szabályok vonatkoznak, pl. egymás daimónját megérinteni a legnagyobb tiszteletlenség, az ember és a daimónja nem képes bizonyos távolságnál nagyobbra eltávolodni egymástól, a gyerekek daimónja pubertáskorig változtatni tudja az alakját.
Ez az ötlet szerintem nagyon eredeti, érdekes és rettentő sok mindent ki lehet belőle hozni (amellett pedig több helyen bele is lehet kötni, pl. fogalmam sincs, hogyan születhetnek a daimónok, de ez csak rosszindulatú kukacoskodás :)), és Pullman ezt meg is teszi.
De a daimónok kitalálásán kívül is végig, az egész regényen bravúrosabbnál bravúrosabb ötletekkel bizonyítja, hogy hihhhhetetlen fantáziája van. A jelképolvasó aletiométer működése, a páncélos medvék, a felhőfenyőágakon repülő boszorkányok, az elszánt gyiptusok…lebilincselő világ ez. Egyébként @bej_Kutyej írta nagyon frappánsan az értékelésében, hogy kicsit steampunkos világ, és tényleg.

Kisgimis koromban olvashattam először, de még idősebb fejjel is leköt, és nemcsak a nosztalgia miatt. Amitől viszont több lesz ez a trilógia, mint magával ragadó kalandregény, és amitől nekem is végérvényesen kedvenccé vált, az, ahogy már írtam, csak a második két részben kibontakozik mélyebb, filozófiai réteg (egyesek szerint egyházellenes réteg, de ez ennél szerintem bonyolultabb), bár az utolsó fejezetekben már kapunk belőle ízelítőt. De erről majd azoknál az értékeléseknél.

Nekem ez nagyon! :)
Izgalmas volt, a szereplők igazi érzéseket hoztak és szerethetőek voltak, a felépített fantasy-világ tetszett, pörgött a cselekmény, hát mi kell még? Hát a folytatások :)

Számomra ez a könyv ékes példája annak, miért érdemes második esélyt adni.
Pár évvel ezelőtt ugyanis már kikölcsönöztem és el is kezdtem, de valahogy akkor nem voltam ráhangolódva. Akkor kaptam hozzá kedvet, mikor megláttam, hogy sorozat készül a könyvből, amit meg szerettem volna nézni, viszont van az a heppem, hogy mindig el kell előtte olvasnom a könyvet, mielőtt látom a megfilmesített adaptációt. Így hát elérkezett az idő a második próbálkozáshoz.
Mi tagadás, rendesen szidtam magam. Miért halogattam eddig egy ennyire fantasztikus és izgalmas történetet?
Sokszor sajnálom, hogy kamasz fejjel nem olvastam annyit, (Harry Potteren kívül nagyon semmi mást, mondjuk inkább így) mert sok ifjúsági kalandról maradtam le. Igyekszem őket pótolni, még ha felnőtt fejjel olvasva más is. Bár bevallom nem sokszor van bajom az átszellemüléssel… :)

Nagyon szerettem Lyra karakterét. Okos, kíváncsi, tettre kész, s nagy a szíve. Furcsálltam is, hogy egy ilyen nagyszerű kislánnyal miért is ilyen rideg a nagybátyja…
Aztán ott vannak a daimónok, akik szerintem szuper lények. Csodálatos elgondolás, hogy minden emberhez tartozik egy, aki egész életén át kíséri. A daimón tükrözi az ember lelkét. Gyermekkorban még alakváltó, hiszen akkor még nincs kiforrva igazán az egyéniség, felnőttként viszont már a bennünket legjobban jellemző állat a társunk.

Elsőre az ember azt gondolná, hogy ez lehetne egy tökéletes világ is, de már az első oldalakon rájövünk arra, hogy rengeteg megválaszolatlan kérdés és megérteni való van ebben az univerzumban, arról nem is beszélve, hogy valahol a háttérben gonosz erők munkálodnak.
Így hát Lyra és társa Pan nagy kalandra indultak. A kis főhősnőnknek akkor még fogalma sem volt arról, mennyi veszély leselkedik rá, s mennyi titokra derül fény. No és persze mennyi érdekes és különleges emberrel és teremtménnyel hozza össze majd a sors.
Nagyon szerettem a karaktereket, mert nem feketék vagy fehérek voltak, hanem ugyanúgy látszódott a jó és a rossz oldaluk. Ezáltal érződött, hogy nem csak a külső, de a belső csatáikat is vívják. Lyra dolga sosem volt könnyű, de szerencsére Pan és az aletiométer segítettek abban, hogy miként haladjon az útján.
Bevallom a befejezés igencsak nagy követ helyezett a szívemre. Így hát alig várom, hogy folytassam majd a sorozatot. Nem tudom mire számítsak a másik két kötetben. de remélem hasonlóan izgalmas kalandok várnak majd rám.

Izgalmas, magával ragadó és egyedi sztori. Nagyon jó alapgondolatra épül, mert én többször fehér tigrisként ábrázoltam a lelkemet vagy magamat, amikor ilyesmi feladatokat kaptunk rajzórán. Tuti fehér vagy bengáli tigris a daimónom! Szóval a legtöbb emberben felmerül az élete során, hogy milyen állat is lenne, milyen az igazán hozzáillő állat.

A film nézőbarát, míg a könyv brutálisabb itt-ott, de összességében is nehezen emészthetőbb, több kérdést vet fel, hiába válaszol meg jó párat, ami a film kapcsán merült fel az emberben. Mindenesetre összetett és különleges történetről van szó, ami olvasás után is foglalkoztatja az Olvasót!

Kedvenc: Pantalaimon és Iorek.

Borítók: A két első részem borítója nagyon tetszik, ami ritka, hiszen általában nem szeretem a filmes borítót. (A teljes sorozat a filmes borítókkal van meg, csak a legelső van meg a régebbi kiadásból.) Viszont a filmes borítók nem illenek a sztorikhoz, csak egymáshoz – a régiek közül meg a többi szimplán nem szép… szerintem!

Furcsa: a hülye nevek, szavak – holott általában nincs gondom a kiejtéssel. (Családi szórakozás volt nálunk pl. – Olvasd és olvastad ki a többiekkel is a panserbjorne szót!)

http://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2014/09/philip-pull…

Először is a filmet néztem – de azt rongyosra – A történet izgalmas, a szereplők úgyszintén, érdekes fordulatokkal.

A filmet láttam először, nagyon tetszett, utána persze napokig azon szomorkodtam, hogy nekünk miért nem lehet daimónunk. Amikor túltettem magam rajta, utánanéztem a film folytatásának… És ledöbbentem, hogy megbukott, nem folytatják. Viszont miután azt is megtudtam, hogy könyv alapján készült, rávetettem magam a regényre. Ennek fényében azt kell mondanom, hogy a film hozzá képest elnagyolt és zagyva hollywood-i ócskaság, a látványvilág az egyetlen értékelhető dolog benne. Imádtam a könyvet, ahogy befejeztem, már fogtam is a következő részt. :)

* * * * *

Újraolvasás, 6 évvel később.

Még mindig (már megint?) ugyanúgy élveztem az olvasást, sőt, úgy izgultam néha Lyra-ért és a többi szereplőért, mintha nem ismertem volna a sztori végét. Gördülékeny és jó stílusban megírt könyv, részletgazdag alternatív univerzumot mutat be, amiben nagyon jól esett újra elmerülni. Hamarosan folytatom is a következő résszel. Alig várom, hogy előkerüljenek a mulefák!

(A korábbi értékelésemet olvasva muszáj hozzátennem, hogy a filmmel megbékéltem, amióta olvastam a hivatalos filmkönyvet. Bár újra megnézni valószínűleg akkor sem fogom…)

Pullman eddig mindig elvarázsolt teljesen, és bár vannak kérdések ezzel a trilógiával kapcsolatban bennem, úgy érzem most se lesz másképp'.
A kérdéseim: – Mi ez a dolog a daimónokkal?! Most ez direkt nem lett megmagyarázva, vagy fogadjam el, hogy ez egy ilyen világ és kész?
– Mik ezek az egyházügyi dolgok?! Most ez el lett ugyan magyarázva, de még így se értem.
Izgatottan várom azt a napot, amikor el tudok menni a könyvtárba, a második részért.