A ​titokzatos kés (Az Úr Sötét Anyagai 2.) 88% 729 csillagozás

Nagy hévvel ugrottam neki a második résznek, lévén, hogy az első elképesztően tetszett, s az elején olyan erővel torpantam meg. Ebből kifolyólag ez az értékelés kissé kettős lesz és duális, ami rossz az szinte mind az elejére vonatkozik, amiért a második fele nagymértékben kárpótolt, mégha nem is maradéktalanul.

Először is nagy csalódás ért az elején, mert a regény nem abban a világban folytatódott, amit annyira imádtam és csodáltam az első köpenyben. spoiler Egyszerűen utálom azokat a könyveket, ahol párhuzamos világok vannak. Szerintem béna és nem szabadna megjelenjen az irodalomba a kötelező, jaj de nem értem a másik világot és jaj de hamar megszokta a másik világot klisékkel együtt, aminél már csak a betanult, Steven Segal arcmimikával lefolytatott későbbi egyeztető beszélgetések a rosszabbak. Na de lendüljünk túl ezen.

A könyv első fele lényegében ezen a fronton zajlik és pontosan ezért nem tudok róla sok jót mesélni, de megközelítőleg a szük felétől az egész megváltozik. A dolgok mozgásba lendülnek, a frontok szétszakadnak és a temérdek szívünknek kedves/gyülölt szereplő újra mozgásba lendül és óh, papi…egy érdekes meccs kezdődik.

Van valami Pullman stílusában, ami egyszerre egyszerű és nagyszerű. Nem is túl egyszerű, de nem is észveszejtően bonyolult, tanít, de nem szájbarágós és kimond kemény dolgokat, érzékkel. Lehet, hogy én voltam kissé szétszórt az utóbbi időben, de ennél a második résznél többször futottam abba a hibába, hogy elvesztettem a fonalat. Nem tudom mi történt, egyszerűen kiestem a történetből, nem tudtam mi van, hogy van, mi történik, s egy bekezdéssel odébb jöttem rá, hogy oké, nemtudom mi történt, de értem, itt vagyunk, ezt csináljuk. Nem vagyok meggyőződve, hogy ez az írás/fordítás hibája, de szerintem az. Kicsit az volt az érzésem, hogy az író maga sem tudja mi történik, hová megy, mit csinál. Talán a szokásos középső könyv betegség? Nem tudom, de ez ne ijesszen el senkit, nem annyira vészes, csak én vagyok picsogós.

Ezen túl pedig a történet igazán kezd kibontakozni, mi több megérni. Előkerülnek a nehéz dolgok, a kemény tények, a könyörtelen vonások. Megszűnik az első könyvben tapasztalt egyszerűség és megjelenik a felnőttek világára jellemző bonyolult, kétségbeesett, fájdalmas kapálózás, szövevényes jóhazugságok és rosszigazságok útvesztője, a becsvágy, a gyengeség… Már nem lehet olyan egyszerűen utálni a rosszat és szeretni a jót, már nem tudjuk eldönteni ki a jó és ki a rossz, egyszerűen minden túlnő rajtunk és…
És ebben a világban a szereplőink is elkezdenek nőni. Gyorsan, csúnyán, göcsösen de nőnek szemük világába és csak az idő a megmondója, hogy mivé fejlődnek annak csak a Jóisten a…izé, az idő a megmondója.

Továbbra is fenntartom az álláspontomat. Gyerekeknek való olvasmány, azoknak, akik már nem hisznek a tündérmesékben, de még nem is váltak nyomorult, összeaszott felnőttekké. Minden könyv formál minket és meg kell válogatnunk, milyen irányba szeretnénk engedni, hogy formálódjunk. Eddig pedig nincs ellenvetésemre, hogy Pullman formaljon.

Az élet nehéz, Mr. Scoresby, mégis ragaszkodunk hozzá.

Olvasás közben rájöttem, hogy én mennyire szeretem Pullman világát! Egyszerűen lenyűgöző, szinte tökéletes. Leírhatatlanul irigy vagyok rá, hogy ilyen képzelőtehetsége van, s képessége ahhoz, hogy mindezt papírra vesse.

Ez a rész számomra jobb volt, mint az első. Eseménydús történet, pörgős cselekményszállal megfűszerezve. Az új világokról szóló fejezetek olvasása izgalmas, néhol pedig sötét és félelmetes. Megannyi kérdésre megkaptam a válaszokat, de ezáltal még több kérdés merül fel bennem. Úgy érzem a harmadik kötet egy igazán elsöprő befejezés lesz. Remélem.

Ebben a részben sok mindenkiről lehull a lepel, kiderül ki merre-meddig tart, s melyik oldalon áll. Voltak szereplők, például Iorek, aki hiányzott a sorok közül, illetve Pan is egy kicsit elveszettnek tűnt.
A regényben egy új szereplő bukkan fel, Will, aki gyorsan az aranyszájú lány barátja lesz. Pullman nagyon szépen bontakoztatta ki a két gyermek kapcsolatát, az érzésekkel-gondolatokkal együtt.
Lyra semmit sem változott, ugyanolyan karakán, bátor és erős. Mindent az ügy érdekében tesz, mégis mindig úgy cselekszik, hogy a barátai kevésbé vagy egyáltalán ne sérüljenek. Sem fizikailag, sem mentálisan.

Összegezve mindent, én bátran ajánlom mindenkinek -e sorozat olvasását, hiszen egy élmény.

A teljes értékelés elérhető a blogomon:
https://www.niitaabellvilaga.hu/2019/10/philip-pullman-…

„Teljességgel megértem, miért örvend ekkora népszerűségnek Az Úr sötét anyagai sorozat. Egyedi, fordulatos, kalandokban bővelkedő, megvan benne minden, amit egy fantasy rajongó elvárhat, sőt, még annál is több! A sorozat második része pedig nem szenved középső könyv szindrómában, hanem az élre tör: felülmúlja az első kötetet.
A titokzatos kés sokkal olvasóbarátabb, mint amire számítottam. Az események pörögnek, az összefüggések szövődnek, és egy varázslatos kaland bontakozik ki az olvasó szeme előtt. Lyra és Will jó párost alkotnak, s miközben mindketten a saját útjukat járják, egyre jobban megismerik egymást, barátság szövődik kettejük között. Két gyermek az egész világ, sőt világok sora ellen. Élvezettel olvastam apró szóváltásaikat és kalandjaik történetét. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Lyra mennyit változott. Hogy ez inkább Will jelenlétének köszönhető-e, vagy csak szimplán ahogy cseperedik, úgy változik a dolgokhoz való hozzáállása… nem könnyű megragadni, de tény, hogy fejlődik és ez a hasznára válik.
A lezárással is tökéletesen meg vagyok elégedve. Bár erős fordulatok sora jelent meg az utolsó oldalakon, mégis úgy érzem, hogy a könyv méltó lezárást kapott, ugyanakkor hagyott elegendő nyitott kaput, amin a továbbiakban folytatódhat a kaland. A befejező részt még én sem fogom sokáig tologatni: még idén sorra fogom keríteni, mert érdekel, végül ki nyeri a csatát és ez milyen következményekkel jár ez a különböző világok számára. ”

Nem irigylem Lyra-t. Annyi minden nyugszik kicsi vállain, csoda hogy nem omlik össze, főleg ilyen fiatalon. Már az első résznél is néztem nagyokat milyen sokat képes beszélni, most ezt duplán éreztem, mintha nem hagyna időt senkinek gondolkozni csak mondja, mondja. És a mi még meglepőbb hogy ez most sem zavart. Nem egy idegesítő dumagépnek látom, hanem egy nagyon erős akaratú kislánynak, akinek még fel kell nőnie, de kíváncsi vagyok rá kivé válik.
Új szereplőként Will is kifejezetten jól sikerült. Együtt tudtam érezni vele. Viszont nekem nagyon hiányzott Iorek Byrnison, és mintha Pan se lenne a régi. Viszont még minden nagyon profin van felvezetve a cselekmény szerintem, pár apróbb rész kivételével amit néha mire észrevettem nem is emlékeztem, mert elkalandoztak a gondolataim.
Lord Asrielt az elsőben nem szerettem meg, de nem sok választja el őrültségtől Miss Colutertől. Mindkettőnek van valami súlyos komplexusa, ami miatt csak fő gonoszként tudok gondolni mindkettejükre.

Be kell vallanom az olvasási időm nem teljesen reális, mert mikor november közepén pár oldalt olvastam belőle már bejelöltem, hogy elkezdtem, aztán se időm, se hangulatom nem volt hozzá. Az elmúlt napokban aztán eljött az énidőm és alig tudtam letenni. Örültem, hogy végre újra elmerülhettem Az Úr sötét anyagainak világában és aaahh, elmondhatatlan érzés volt majdnem egy év után visszatérni, még akkor is, ha nem teljesen abba a világba csöppentünk, ahol az első könyvben elkezdtük. Nagyon érdekes volt Lyra és Will találkozása, s a világaik összehasonlítása. Lyra ebben a részben sem hazudtolta meg magát, Will pedig igazán talpraesett fiú. Nagyon megkedveltem.
A könyv eleje még számomra viszonylag nyugalmas volt, aztán egyre jobban elkezdtek gomolyogni a sötét fellegek és rendesen beindult a történet.
Azt gondolom, hogy egy triológiában második kötetnek lenni elég hálátlan feladat, hiszen valamelyest hoznia kell az első részből megszokott dolgokat, amik miatt egyáltalán az ember a folytatásra szánja a fejét. Annál picit többet is kellene adnia, de nem annyit, mint egy harmadik résznek, hiszen az mégis csak a finálé és az ember nagy dolgokra számít. Én azt gondolom, hogy Pullman mindent megtett azért, hogy ez a középső kötet megállja a helyét. Sőt úgy látom akadt olyan is, aki talán jobban is szerette, mint az elsőt. Nekem egyelőre mindkettő ugyanolyan jó élmény volt, s úgy gondolom tökéletes átvezető kötet lett.
Nem tudom mire számíthatok majd a folytatásban, ahogy elnézem pazar végkifejlet lesz.
Tulajdonképpen egy bajom van az egésszel, de ez nem a könyv hibája: kikölcsönözhettem volna a befejező kötetet is… Most rághatom a körmöm vajon hogy folytatódik tovább…

Pullman kegyetlen es zsenialis egyben. I-M-A-D-O-M ♥️

„…valami nagy bűnért sújt bennünket az ítélet, de senki sem tudja bizonyosan, mi is volt az a bűn.”

Izgalmasnak tűnt, hogy Lyra daimónos világa után a földi valósághoz igen hasonlót ismerhettem meg, egy új főhőssel spoiler. Az aletiométer után újabb „varázstárgy” adja a címet. Egy titokzatosan kifinomult élű kés, ami spoiler. Azt sejtettem már az első olvasásomkor is, hogy a két gyerek találkozni fog egymással, a helyszín, ahol ez megtörtént viszont felülmúlta minden várakozásomat spoiler. Még mindig bámulatos és izgalmas a történet, de e kötetnél már többször besokalltam a túl sok szál miatt. Mert hát az előző részekét is folytatni kellett, az újaknál meg az látszott, hogy messzire visznek. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy túl lesz bonyolítva vagy a harmadik kötetben sem ér a végére, de szerencsére nem így lett. Tetszett, hogy egyre több sejlik fel az egyházról meg a boszorkányokról. A felnőttek tekintélyelvűségével, bigottságával szemben küzdött az érvényesülésért a gyermeki szabad szellem, kíváncsiság, igazságérzet.

„Nehéz elmondani nekik az igazságot, amikor a hazugságot sokkal könnyebben megértenék.”

A Ciceró-féle borító még jobban tetszik, mint a régi a kisfiúval, bár annak a keménytábla is előnye volt. Sajnáltam viszont a fordítási hibákat. Az „I Csing” ábrája nem hatszögletű, hanem nyolc (ami érthetetlen hiba, hiszen képként is ott szerepel a szöveg mellett), illetve cickafarkkórót és nem „nyírfaágacskákat” használnak hozzá. Eredetiben hexagram – vagyis hatvonalas jel – és yarrow stalks szerepel, szóval nem Pullmannál csúszott félre. Ahogyan a hard disk sem „keménylemez”.

Furcsa, hogy a sokadik kiadás után sem rakta ezeket helyre egy szerkesztő sem. A cím magyar változatával sem vagyok teljesen megelégedve (mert, hát az eredetinek… has more subtle meaning). :) Ugyanakkor a könyv valóban titokzatoskodó hangulatával nyert meg magának. Nagyszerű élmény.

Egy hónapja szenvedek vele. Voltak részek, amiket nagyon gyorsan befejeztem, de voltak, amik miatt abbahagytam a könyvet két hétre.
A Lyra-val és Willel történt dolgok nagyon érdekeltek és szerintem szuperül kitalálta az író, viszont, amikor a boszorkányokról és Mr. Scoresby-ről – vagy kiről- volt szó, az engem nagyon untatott és csak gyorsan túl akartam lenni rajtuk. A végére ugyan összeértek a szálak és megértettem, hogy miért írtak korábban ennyit a boszorkányokról meg a meg a Porról, elég sokat szenvedtem velük.
Az első részt én nagyon szerettem és igazából ez is tetszett, de nem bírtam befejezni.
Volt mikor két nap alatt 250 oldalt elolvastam belőle, de volt mikor hetekig hozzá se nyúltam. Belerázódva nagyon érdekes és izgalmas a történet, de annyira nem izgatott ezek szerint, hogy egyhuzamban elolvassam.
Egészen 2019 végéig én minden könyvön átrágtam magam, mert úgy voltam vele, hogy ha az író az utolsó pár oldallal eléri, hogy tetsszen a könyv, akkor az megérdemelte ,hogy szenvedjek vele.
Azonban rájöttem, hogy semmi értelme olyan könyvekkel szenvednem, amik nem kötnek le teljesen, nem élvezem őket és tudom, hogy nemhogy újraolvasni, gondolni sem fogok rájuk a jövőben…
30 oldal maradt a könyvből, de valamiért, most úgy döntöttem, hogy nem olvasom el, viszont úgy gondolom, hogy 300 oldalt elolvastam, így a véleményem, ha nem is az egész regényre, de arra a 300 oldalra igaz.
Sajnos Philip Pullman titokzatos kése most így járt,
Talán majd egyszer folytatom.

Hát, ez elég elszomorító volt. És már az elejétől untam, ami sajnos nem változott egészen a könyv végéig. Kicsit mintha befejezetlen lett volna, és nem az összecsapott rá a jó szó, de állandóan valami hasonlót éreztem. A fordulatok nem leptek meg, az újdonságok és az új szereplők nem segítettek a helyzeten, Lyra pedig még mindig idegesít. :(
Azzal, hogy már több világ is létezik és ezt tudják az emberek, az író megnyitotta a lehetőségek tárházát. És szerintem túlzásba is vitte. Olyan jónak ígérkező ötletei voltak, amik végül valahogy elmentek a rossz irányba, és vagy túl sok volt belőlük, vagy túl kevés. A Fantomok még eléggé rendben lettek volna, ha éppen nem a Harry Potterben repkedő dementorokat juttatja eszembe minden egyes alkalommal – pedig többek ők annál. Tudom, hogy többek, de nyilván valakinek az ölebei lettek, és haaagyjuk már. A másik ilyen lehetőséget az angyalok jelentették, viszont annyira kevés dolog derült ki róluk… Remélem tartogatnak valamit a befejező részre.
A boszorkányok gyógyító rituáléját egyébként annyira bizarrnak találtam, hogy csak egy „wtf” grimasszal tudtam végigolvasni, és még most sem dolgoztam fel. Már majdnem annyira rossz volt, mint Lyra, amikor flegmázik, és csak azt hajtogatja „nemtom”.
Egyébként nem szerettem volna lehúzni a könyvet, csak hát bármennyire is kíváncsi vagyok rá, úgy látszik nem nekem írták. :(

Ezért a könyvért feltúrtam egész Magyarországot, mivel akkoriban nem volt már kapható. Végül az egyik pesti ismerősöm bukkant rá egy antikváriumban, így a magánkönyvtáram egyik becses darabja, amire nagyon sokat vártam. Nekem a zöld borítós van meg. :) Imádom.

Az évek alatt rengeteg apróságot elfelejtettem a történetből, ezért jó volt újraolvasni a könyvet. Az angyalos szál például totálisan kiment a fejemből, pedig mekkora szerepük lesz majd! Ahogy Mary Malone is fontos lesz a harmadik könyvben, és már most megismerhetjük…

Lyra és Will találkozása eleinte nagyon zűrös volt az akkori olvasatom szerint, most viszont rá kellett jönnöm, hogy nagyon is sorsszerű volt minden egyes lépésük.

Sokszor eltűnődöm, hogy vajon mennyire való gyerekeknek ez a könyv, elvégre vannak benne elég véres részek, ahogy az elsőben is. spoiler

Szeretem a könyv hangulatát, valahogy olyan, mintha visszamennék az időben, és újra az a kislány lennék, aki annak idején voltam. Megmagyarázhatatlanul jó érzés.