Az Északi fény trilógia utolsó kötete (mely azonban nem befejezése a sorozatnak) elhozza a minden világot megrengető, nagy végjátékot, mely a Teremtő és az emberiség között zajlik. Emellett elmeséli egy lány és egy fiú történetét is, két tizenévesét, akiken minden világ sorsa múlik – de akik közben ugyanolyan gyerekek, mint bárki más, ugyanúgy meg kell tapasztalniuk a felnőtté válás minden örömét és kínját. A helyes döntést sem a világraszóló, sem a személyes dolgokban nem könnyű meghozni, ahogy azt Lyra és Will is megtanulja ebben a páratlanul izgalmas, magával ragadó és sokszor felkavaró regényben. Melyből azt is megtudhatjuk, mit lát a különleges Borostyán látcső, és kik azok a mulefák…
A borostyán látcső (Az Úr Sötét Anyagai 3.) 681 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2000
Tagok ajánlása: 13 éves kortól
Enciklopédia 11
Szereplők népszerűség szerint
Iorek Byrnison · Lyra Belacqua · Will Parry · Lee Scoresby
Kedvencelte 121
Most olvassa 24
Várólistára tette 204
Kívánságlistára tette 220
Kölcsönkérné 4
Kiemelt értékelések
Így felnőtt fejjel néhol már kicsit túl didaktikusnak, illetve pátoszosnak éreztem, de ezt még bőven meg tudom bocsátani neki.
A világ, amit felépít, egy nagyon tudatos és egyértelmű üzenettel, a karakterek, a történetvezetés mind csodásak.
Sok mindent ki lehetne emelni ezek közül, kifejteni a pozitívumaikat, én most csak egy dologra térnék ki.
Szerintem íróiskolákban lehetne tanítani azt, amit Pullman Mrs Coulter és Lord Asriel karakterével csinál: először Lyra szemén keresztül látjuk őket, homályos benyomásokból és félinformációkból épül fel mindkét karakter, de mivel Lyra maga meg van győződve a milyenségükről, ezért az olvasó sem kételkedik. Aztán finom írói eszközökkel ez a kép lassan megfordul, kiderül, hogy mindkét karakter összetettebb annál, mint amilyennek elsőre tűnt, és a regény különböző állomásain egész másnak látjuk őket, úgy, hogy közben maguk a karakterek úgy igazán nem változnak (bár némi karakterfejlődés azért megfigyelhető).
Szerintem ez egész egyszerűen zseniális, és más íróknál nem nagyon láttam ezt ilyen szinten még.
„…mindig az a legfontosabb hely, ahol épp vagyunk.”
Első olvasásomból csak annyi érzés-emlék maradt meg, hogy Pullman túltolta az egyházi tanokkal a vallási vakbuzgósággal szembeni ellenérzéseit ebben a kötetben. Másodjára is azt gondolom, hogy a szerző személyes véleményét helyezte a történet elébe, és ez annak rovására ment. Az előző kötetben említett egy taoista elemet (I Ching), de teljesen világos, hogy csak felszínesen nyúlt hozzá. Akkor még arra gondoltam, hogy valami egyetemes bölcsességgel mutat majd rá a dogmák tarthatatlanságára – ehelyett saját meggyőződéséből fakadó dogmákra cserélte őket. A gyerekek szerelmi szálát és a végső nagy csatát rettentő összecsapottnak találtam. A könyv zárásával nem is vagyok ezért elégedett. S az egészben az még zavaróbb, hogy a címadó borostyán látcső szerepe is mintha elsikkadt volna. Ennek ellenére – vagy épp emiatt – kíváncsi vagyok a felnőtt Lyra történetére. Továbbá a nem sokkal a trilógia után és előtt játszódó rövid kiegészítő művekre.
Tetszettek viszont az új világok, az apró epetőrök (epe-tőr? epet-őr? :D) és a nagyonfura mulefák, az új nézőpont-szereplő (spoiler). Tetszett, hogy mennyi minden lény összesereglett a könyvben, különösen az spoiler. Visszatért Iorek, a kedvenc szereplőm, továbbá a végére Coulter és Asriel szálának íve is eljutott a karakterekhez (és a történetbe is) illő katarzisig. spoiler
Rengeteg elgondolkodtató mozzanatra, s még több varázslatos képzeletteremtményre lelhet az, aki hajlandó belevágni a trilógiába – de azért érdemes arra is készülni, hogy sokszor kívánja meg a türelmet, különösen az író erős véleménynyilvánításai kapcsán (én magam ellenzek mindenféle vallásos dogmát, de így is zavart Pullman hangneme). Összességében mégis mindhárom részt csak ajánlani tudom. A második és harmadik kötet szorosabban összefügg, ezért érdemes nem túl hosszú szünetet tartani közöttük. Az első kötet pedig akár még önmagában is jó lehet (bár nyitva hagy jó sok dolgot a végén).
„(…) az emberiség egész története nem egyéb, mint a bölcsesség harca az ostobasággal.”
Ahogy felnő az ember, egyre inkább a történet mélyébe lát az olvasó. Sokat számít a tapasztalat és a tudás.
Tagadhatatlan, hogy a trilógia kötetei közül ez az, ami a legösszetettebb, a legfelnőttebb és a legbonyolultabb. Sokszor éreztem, hogy túl sok minden, túl nagy az út és túl sok a „kaland” – nevezhetem még annak(?). De mégis olyan mély jelentése van a könyvnek, hogy az valami hihetetlen. Viszont tagadhatatlan, hogy végig megvolt az a bizonyos ifjúsági hangulata. Hogy ez a gyermekfőszereplők miatt, a kalandos utazás miatt vagy éppen a fantasy elemek miatt volt… ennek megállapítását másokra hagyom. :D
A karakterek mind-mind jól kidolgozottak, fejlődnek, felnőnek, alakulnak, változnak. De hogy is írjak erről a kötetről önmagáról? Lehet-e egyáltalán? :)
Maradjunk inkább annál, hogy itt következzen most egy kis összefoglaló magáról a trilógiáról:
spoiler
És nem, szerencsére nem vitte el abba az irányba a sztorit Pullman, mint amitől rettegtem, hú… de majdnem!
Általában tisztelem a szerzők átlagtól eltérő nézőpontjait, de azt már kevésbé, mikor azt a nézőpontot tényként nyomja le az olvasó torkán. Jobban örültem volna, ha az író tudomásul veszi azt a tényt, hogy önmagában egyetlen hatalom sem gonosz, csupán a tettek, melyeket ártó szándékkal viszünk véghez a használatával.
Maga a történet kicsit visszavett a tempójából A titokzatos késhez képest, ennek ellenére a sztori érdekes tudott maradni. Érdekes módon ez lett a legspirituálisabb epizód a trilógiában, mely hol szívfacsaró, hol brutális, hol filozofikus. Szerintem kár volt rátenni az ifjúsági irodalom jelzőt, mert ahhoz – szvsz – túl összetett és sötét. Holtak térnek vissza pár fejezet erejéig, régi ismerősök tűnnek fel újra és vesznek oda a Fennhatóság ellen vívott harcban. Pullman nem kíméli a szereplőit; szinte Clive Barker-féle stílusban gyötri meg őket.
Az egyetlen komolyabb negatívum, ami szembe jut, az a végső csata volt. Elképesztően összecsapottnak és rövidnek éreztem, melyet félbevágtak Lyra és Will kalandjai.
A borostyán látcső remek iskolapéldája a jó lezárásnak: végigvezet minket a korábbi részek szereplőin, az események kicsúcsosodnak, és a sorozat szellemiségében zárulnak le. Nem hagyott maga után hiányérzetet. Sok író tanulhatna tőle.
Az Úr Sötét Anyagai nem lett a kedvenc könyvsorozatom, mert nem tudtam azonosulni Pullman humanizmusával. Nem osztom a szerző vallásellenességét és az emberi zsenialitásba vetett meggyőződését. Viszont azt el kell ismernem, hogy egy jól megírt, összetett könyvsorozat, mely egyszerre fantasy, humanista opusz, lenyűgöző ötletparádé, lightos steampunk, naturista mese és ifjúsági irodalom. Nem bántam meg, hogy végigolvastam, de bevallom, sokkal jobban tetszett volna, ha 13-14 évesen kerül a kezembe. Ez persze nem a könyv hibája, hisz én szereztem róla tudomást túl későn.
A hibái ellenére is szeretem ezt a kötetet. Kell hozzá egyfajta nyitottság, ahogy Pullman az egyházról beszél benne, illetve a rengeteg (nem gyerekeknek való) történés sem épp az ifjúsági kategória győztesévé teszi ezt a könyvet.
Ami miatt mégis szeretem, az Lyra és Will elfogulatlan, egymás iránt érzett bizalma, barátsága, ami egy idő után szintet lép. A daimónok szerepe is kiemelkedő lesz ebben a részben, ahogy a Por természete is világossá válik. A mulefákkal egy nagyon különleges lénycsoportot alkotott meg a szerző, és eleinte nem tudtam őket megszokni, majd egyre rokonszenvesebbek lettek. Mary Malone miatt értjük meg, mi is a történet üzenete. Aztán ott vannak az angyalok, az epetőrök, a halálok (ez a rész bennem némi nyugtalanságot keltett, de aztán beláttam, ha így végezném, az nem is lenne olyan rossz), és még egy csomó érdekes szerzet, amik miatt a befejezés hosszúra sikeredett. Mondjuk, ha dupla ekkora lett volna, sem szerettem volna letenni. De ez van.
A keserédes befejezés a mai napig fáj, és most, az újraolvasásnál is ugyanúgy szaggatott belülről, mint első olvasáskor.
Végetért. Nem igazán jut eszembe semmi, talán csak az, hogy a bebagyulál szó legalább négyszer szerepel a könyvben.
Az első fele nekem kicsit leült, de semmi gond, a második fél bőven behozte a lemaradást. Kicsit csalódás is volt, vártam nagyon, hogy ki lesz bontva ez a misztikus spoiler, és hát nem annyira. Oké, valamennyire igen, de hogy ebben mi volt a spoiler.
A mulefákért oda voltam, az előző két olvasásomból összesen ennyi maradt meg, és már nagyon vártam a felbukkanásukat!
Kiderült, hogy Lord Asriel és Mrs Coulter közel sem olyan könnyen leírhatóak, mint azt gondoltam. Lord Asrielről kb könyvenként változott a véleményem (A Por könyvében nagyon vagánynak gondoltam, az Északi fényben azt gondoltam, hogy paraszt, de legalább jószándékú, A titokzatos késben görényként aposztrofáltam, most meg, hát talán az istenkomplexusos kategóriába tenném). De csak azért mert sikerült valami jót is végrehajtaniuk, még nem fogom őket megkedvelni. Oké, Lord Asriel intelligenciájáért oda vagyok, de a cél nem szentesíti az eszközt, szóval spoiler.
Ha keresztény szempontból nézem (mert tudom, hogy konzervatívabbak máglyára küldték a sorozatot), akkor azt kell mondjam, hogy nekem átment a szűrőmön. Az egyházellenességet abszolút megértem, elég sok gáz dolgot csináltak Isten nevében a mi világunkban is, és a vakbuzgó vallásoskodásnak tényleg semmi értelme. Tehát kezeljük helyén a dolgot, ez nem egy teológiai szakkönyv, hanem fantasy. :) Egyébként az a gondolat, hogy ott van a mennyek országa, ahol mi vagyunk, abszolút biblikus (lásd Lk 17,21). Érdekes, hogy Pullman ateista, mégis ilyen témában írt könyvet, szerintem nem biztos, hogy az is marad. ;)
Azta! Kiolvastam egy 500 oldalas könyvet!
Na, de hozzá kell tennem, hogy bazi nagy betűs könyvet. De rajzok nincsenek benne.
A lényegre térve: sajnos csalódtam Pullman bácsiban. Ez a magyarázat az egész mindenre… Elég gyatra. Valamiért nem komálja az egyházat, ez már kiderülhet elég hamar, dehogy Istenből is egy öreg, vén trotty angyalt csinál! Ez már valamivel több az unszimpátiánál.
A cím-szereplő sem kap valami nagy szerepet, azt hittem spoiler, de ez még túlélhető.
Az viszont most is furcsa volt, hogy a szereplők milyen gyorsan lángra kapnak. Nem az égési sebességükre gondolok (hahaha), hanem az érzelmileg felfokozott állapotukra. Hej! Az még csak, hogy a Lyra minden újralátott ismerősével összepusziszkodik, de spoiler. Próbál ugyan el-el hinteni részleteket az író nekem nem hiteles módon, de olybá tűnik nekem, mintha utólag szuszakolta volna be ezeket, hogy minden klappoljon. Jaj.
A férjem javaslatára most Parti Nagy Lajos kell olvasnom.
Tavasz van, végre kitisztult az ég, és a titkok poráról felszállt a köd :)
Tudtam izgulni Lyráért és Williért, egyik legjobb szereplőnek tartom Iorek Byrnisont, rajongok a medvepofáért.
Mégis valami nagyon zavart, a vallással és a papokkal szembeni gyűlölet olyan szinten ütött át a könyvön, ami már kiütötte az ingerküszöbömet, hiszek a békés egymás melletti létezésben, másik vallását nem sértem, és nem vitatom, ahogy elvárom, hogy az én hitemet se kérdőjelezze meg senki.
Ez a könyv itt hibázott, nem adtam meg a legalapvetőbb tiszteletet és a toleranciát a másik félnek.
Sajnálom mert egyébként élvezetes olvasmány.
Népszerű idézetek
Megrakta a hátizsákot, nyesett még egy csík húst, belakott vele, telemerte a kulacsot a tóból, aztán így szólt Balthamoszhoz:
– Kellhet más is?
– Némi ész nem ártana – jött a válasz. – Némi fogékonyság a bölcsességre, némi hajlam, hogy kövesd.
21. oldal
– […] Elmondta, hogy az emberiség egész története nem egyéb, mint a bölcsesség harca az ostobasággal.
476. oldal
– Kérdem én, hol az Isten, ha életben van? – mondta Mrs. Coulter. – Miért nem szólalt meg többé? A világ kezdetén Isten betért az Édenkertbe, elcsevegett Ádámmal és Évával. Aztán visszahúzódott, Mózes pusztán a hangját hallotta. Dániel idejében már vén volt – az Örökkévaló. Hova lett? Él még valahol a felfoghatatlan számú évével, elaggottan, elbutultan, eszmélni, cselekedni, szólni képtelenül, mint valami korhadt roncs, akit a kimúlás is elkerül? És ha valóban itt tart, vajon nem a legirgalmasabb cselekedet, Isten iránti szeretetünknek nem legigazabb tanújele, ha kinyomozzuk hollétét, és a halál ajándékával kedveskedünk neki?
Van, hogy a helyes dolgot azért nem tesszük meg, mert e helytelen annyival kockázatosabbnak tetszik, és nem akarjuk, hogy gyávának tartsanak, tehát éppen azért cselekszünk helytelenül, mert veszélyes is. Fontosabb, hogy ne nézzenek gyávának, mint hogy a helyes dolgot tegyük.
194. oldal - A műhely (Alexandra Kiadó, Pécs, 2003)
– Felfogod egyáltalán, hogy mit műveltek?
– Igen.
– Dehogy. Meggondolatlan, felelőtlen, hazudozós csitri vagy. Egykettőre megszalad a fantáziád, véreddé vált a hitszegés, mit neked igazság, még ha napnál világosabb is.
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Bődi Félix: Az Utolsó Halhatatlan ·
Összehasonlítás - Kendare Blake: A rémálmok lánya 82% ·
Összehasonlítás - Thomas Wheeler: Cursed 73% ·
Összehasonlítás - Hestia Potter: Legendary – Lázadás 72% ·
Összehasonlítás - Holly Black: The Queen of Nothing – A semmi királynője 95% ·
Összehasonlítás - Soman Chainani: A király esztelen 93% ·
Összehasonlítás - Brandon Mull: A mesés menedék 90% ·
Összehasonlítás - Böszörményi Gyula: Zsófi és az ősboszorkány 89% ·
Összehasonlítás - Böszörményi Gyula: 9… 8… 7… 87% ·
Összehasonlítás - Acsai Roland: Regény a csodaszarvasról 87% ·
Összehasonlítás