VALIS (VALIS-trilógia 1.) 82% 150 csillagozás

A drog rossz. Nagyon rossz.

Megint csak megállapítottam magamban, hogy jobb lett volna, hogy ha Dick alapít egyházat, nem pedig a másik sci-fi író, Hubbard. Pedig a kettő között van egy kicsi áthallás, de először talán Hubbard a negyvenes évek végén, majd Dick a hetvenes évek közepén kaphatott valamiféle sugallatot, amit aztán ki-ki a maga szűrőjén keresztül dekódolt, láthatjuk, hogy milyen eredménnyel. Dick-kel mindenesetre történt valami megmagyarázhatatlan, aminek egyik eredménye lett ez a könyv. Érdemes elolvasni a VALIS előtt a Csúszkáló valóságokat, nem árt ismerni a korai, a gnosztikus és a misztikus kereszténységet, úgy nagyjából a világvallásokat, vallásalapítókat. Különben egy olvasás biztosan kevés lesz. Ahogy az esetemben is ez történt.
Maga a történet, nem eget rengető (5/3), a kozmológia annál inkább az (5/5), érdemes komolyan tanulmányozni. A világunkat egy (vagy több?*) vak és őrült** isten teremtette, ezért aztán az egész emberiség őrült. És ráadásul az emberek ezt az őrültséget fel sem ismerik, hiszen ha mindenki őrült, az a normális. Dick a látomása hatására azt képzelte, hogy Nixon volt a gonosz király, akinek a legyőzésével egy új, egy jobb világ köszönt ránk, mert a vak és őrült isten felett/mögött van egy pozitív, gyógyító isten, aki beavatkozott az adott időben, és megszünteti az őrületet. De sajnos a „Vasbörtön” még mindig áll, amelybe be vagyunk zárva „A Birodalom sosem ért véget”, azaz ha van is bármilyen javító entitás a vasbörtönön kívül, hát ennek a működésnek semmi jele nincs, sőt a vasbörtönünk falai még vastagabbak lettek az elmúlt (majdnem pontosan) negyven év alatt.
Úgyhogy azt hiszem, kívülről hiába várjuk a segítséget, viszont megfogadhatjuk ezt a mondatot Dick-től (még ha ő maga másképpen is értelmezhette, mint ahogyan én teszem):
„Ez a tudás Ehnatonról Mózesre szállt, Mózesról Illésre, a Halhatatlanra, aki Krisztus lett. De az összes név mögött egyetlenegy Halhatatlan Ember áll, és az az ember mi vagyunk.” Azaz senki más nem fogja kikaparni helyettünk a gesztenyét, magunknak kell megváltani magunkat, magunknak kell cselekedni. Szar ügy… De el lehet kezdeni. Minimum cél kikerülni a Vasbörtönből, maximum cél a Vasbörtönt átalakítani valami mássá, jobbá. Mivel Dick szerint ez már sikerült,*** csak meg kell tenni. :)
*Lásd Lovecraft könyveit, aki szerintem szintén megláthatott valamit (ha mást nem is, a vasbörtön lényegét).
** Vesd össze Descartes Démon-argumentumával.
*** Vesd össze a Laurosz c. könyv időfelfogásával (a keresztény időfelfogással).

Nem letehetetlen könyv a Valis. De nem ám. Számtalanszor elgondolkodtam, hogy talán ez lenne a legjobb. Viszont egyvalamit biztosan kijelenthetek: ilyen zavarba ejtő, de zseniálisan összerakott történetet még egyszer nem fogok olvasni az életemben.
Talán nem túlzás, ha a Meztelen ebédhez hasonlítom, genitáliák és testnedvek nélkül, ami a szerző racionalitással fenntartott viszonyát, a tudatmódosítók, és az elmebaj művészetre gyakorolt hatását illeti.
Az a nem elhanyagolható különbség azért megvan, hogy a Valis esetében a szerző végig tudatában volt annak, hogy egyfajta megváltozott, a normálistól eltérő tudatállapot az övé, és bár ő ennek minden elemét valóságosnak éli meg, attól még az ismerősei, barátai cseppet sem biztos hogy normálisnak tartják őt ezért.
A regény másik nagy erénye a szöveg szó-,és mondatrendjének, stilisztikai sajátosságainak hullámzó minősége, ami a főhős/szerző mentális állapotának megfelelően romlik vagy javul (PKD „jó szellemi állapotban” fejezte be a könyvét).

Erény emellett még a teológiai háttér, ami átfogó és kimunkált, jól érzékelteti a szerző mélyreható ismereteit a témában.
A mű nyomasztó és felszabadító egyszerre, fejezetről fejezetre húz magához, vagy taszít el, ez az olvasóra pakolt teher pedig sokszor sajnos annyira fojtogató, mint valami középkori kínzóeszköz.
Ennek ellenére, aki a különlegesért, a mélyért, és a briliáns aggyal megírt művekért rajong, nem mehet el Philip K. Dick eme nyomasztó, sokszor önirónidus, a zsidó-keresztény hitbéli alapvetéseket a gnoszticizmuson keresztül kikezdő, és azokat kíméletlenül földbe döngölő mesterműve mellett.

„Én vagyok az isten, és nincs senki rajtam kívül.” – http://moly.hu/idezetek/435553

Nem egyszerű dolog azzal szembesülni, hogy egy isten elméjének képzelgései vagyunk, mindannyian és minden, legyen az élő vagy élettelen. Mindezt úgy, hogy valamilyen szinten (erősebb, gyengébb) már rendelkezünk egy a transzcendens felé irányított elképzeléssel, vággyal, hittel, akármivel, vagy ezek hiányával. Ennél már csak azt lehet nehezebben feldolgozni, ha ez az egész kép megremeg, összedől, egy tévút vagy egy szembesülés által.

Míg az Isteni inváziók című életrajzi könyv, külső szemszögből tárja fel PKD életét, addig a Valis a lehető legmélyebben, első kézből teríti ki azokat a gondolatokat, amelyek elsődlegesen az írói életmű hátterét világítják meg, egy a szembe erősen villogó reflektorral. Át is adja a megértés fényét, de közben el is vakít vele, és csak a szédelgés marad. Akaratlanul is felemeljük a kezünket, hogy valamennyire megszűrjük ezt a fényt, hogy így legalább egy részét, szemet pihentetve felfoghassuk.

„34. (…) Az ősi időkben elvesztettük annak a képességét, hogy elolvassuk az Elme nyelvét; ennek a bukásnak az okai gondosan szűrt formában maradtak ránk. A »szűrt« alatt azt értem, hamisított. Együtt szenvedünk a gyászoló Elmével, s helytelenül bűntudatként éljük meg.” – http://moly.hu/idezetek/435655

Ez a „regény” egy magyarázó szöveg a Függelékben olvasható Tractatus Cryptica Scriptura (rejtett diskurzus) megértéséhez, amiben Dick a saját – és büszkén vállalt – kozmogóniáját írta le. Általában azt gondolhatnánk, hogy minden ilyenfajta tudományos, filozófiai és teológia kérdéseket feszegető mű egy válasz, egy megfejtés az életre, amely megmagyarázza azt az egészet, ami burokként körülvesz. Valójában az élet (mint ahogy ez az erősen önéletrajzi írás is annak egy lenyomata) az, ami magyarázatot ad ezen művek megfejtéséhez (kulcs a kulcshoz); mint ahogy egy verset is csak úgy érthetünk meg eredeti valójában (ami nem mindig ugyanaz, amit sugallatként érzünk, értünk), ha ismerjük a mögötte álló életet. Jel és jelentés szimbiózisban élnek egymással. Ehhez a jelentéshez tekervényes úton, egy egész labirintust átszelve lehet csak eljutni, ahhoz a végső megállapításhoz, amely minden lényegek alapját jelenti:

„(…) nem kell hinnünk más istenben, csak magunkban.” – http://moly.hu/idezetek/435952

Egy az álmodó, aki felépíti világát.

„– Néha azt álmodom…
– Majd ezt íratom a sírkövedre.” – http://moly.hu/idezetek/435955

Nos. Egy szóval sem állítom, hogy nem álltak keresztbe és minden irányba az agytekervényeim. Azt sem állítom, hogy a történet gördülékenységével és dinamizmusával nyűgöz le. Nem tudom, hogy ez egy jó sci-fi regény-e. (Tulajdonképpen azt sem értem, miért merült fel bárkiben, hogy ez a könyv sci-fi. De tényleg. Miért?)
De olvasás közben szinte nyüszítek a gyönyörűségtől, hogy ilyen mélyen beleláthatok egy, az enyémtől (remélem) eléggé eltérő elme gondolataiba. Annyira egyedülálló (ha Dick többi könyvét nem számítom), annyira fantasztikus.
Azért szívesen elolvasnám egy összehasonlító vallástörténész, egy eléggé multikulti szemléletű teológus, esetleg egy zen gnosztikus :)) véleményét Fat elméletéről.

Furcsa dolog ilyet írni öt csillag alá, de én ezt a könyvet senkinek sem ajánlom. Hogy miért nem? Mert ez nem egy szokványos Dick regény, ez maga Dick. Ez maga az az elmebetegség, ami Dick minden regényének hátterében ott van kicsit. És igazából nem tudom megítélni, kinek tetszhet az rajtam kívül még. Talán senkinek, talán mindenkinek, talán csak az emberek 10%-ának. Tényleg nem tudom.

Maga a történet tulajdonképpen egy Horselover Fat nevű drogos, majd exdrogos pasas viszontagságait követi végig, akit megérintett Isten ujja. Csak valljuk be, az bizony a középső ujja volt… Fat őrült, a dolog jó és rossz értelmében egyaránt. Kétszer is megpróbál öngyilkos lenni, és a történet során egy csodaszép vallási fanatikussá fejlődik. Az elmélet Isten létéről és természetéről az újabb információk megjelenésével újra és újra átalakul. Közben pedig igazából azok a kérdések gyűlnek csak, amelyekre nem kapunk választ. Többek között talán arra sem, hogy kicsoda Horselover Fat valójában. Talán csak hisszük, hogy a végére értjük, de talán mégsem.

A könyv szerintem elég nehéz olvasmány. Azoknak, akiknek van kialakult, megmásíthatatlan képe Isten létéről vagy éppen nem létéről, ez a regény nem lesz több, csak egy nagy zagyvaság. Akik (akár csak a lelkük mélyén) nem keresik a válaszokat a nagy vallási kérdésekre, magyarán hidegen hagyja őket ez a téma, azoknak ez a könyv is érdektelen lesz. Akik Philip K. Dick elmebeteg, ám mégis logikusan felépített jövővilágainak egyikét várják, semmit sem fognak kapni ettől a könyvtől.
El tudom képzelni, hogy ezt a könyvet olyanok szeressék, akiket PKD alapból hidegen hagy, és olyanok utálják, akik fanatikus rajongói, mert ez annyira más, mint bármi, amit eddig olvastam tőle. Talán köze van ennek ahhoz, hogy ez a kötet a három utolsó, befejezett művének, a Valis-trilógiának első darabja. Majd ha elolvastam a másik két kötetet, talán rájövök erre is.

Ezt a könyvet egy könyvcserepiacos megmozduláson szereztem magamnak. Már értem, miért került oda. És értem, miért került hozzám. Nem kaptam benne válaszokat a kérdéseimre. De új kérdésekkel lettem gazdagabb. És ez talán bőven elég.

Talán erről a könyvről a legnehezebb értékelést írni, nehéz, mert feldolgozni, és megérteni se egyszerű. Nem mondhatom, hogy teljesen felfogtam az egészet, pedig becsületesen bújtam a Googlet és a netet, de amit sikerült az megértette velem, hogy ez a legegyedibb Dick könyv amit eddig olvastam. Talán azért, mert itt nem kitalált történettel állunk szembe, hanem Dick hétköznapjaival, azokkal a gondolatokkal amik foglalkoztatták elméjét. Eddig sem volt kétségem afelől, hogy nem átlagos elme volt (mondjuk ki valahol már örült), de ezek után szemernyit sincs.
Többszőr el kell olvasnom, hogy igazán megértsem, elsőre nem megy. Bár az a kérdés mennyire akarok elmélyülni benne. A vallás és a teológia nem az én világom, és nem biztos, hogy igénylem az ilyen mélységet.

1974-ben történt, hogy Philip K. Dicknek ki kellett húzni a bölcsességfogát, mert nem fért el a szájában. Ha több hely lett volna, és nem kellett volna kihúzni, ezt a regényt nem írta volna meg. A világirodalom útjai kifürkészhetetlenek. A fájdalomcsillapító injekció hatására (?) egy különleges rózsaszín fényt látott meg, amilyen árnyalat a földi tudomány által ismeretlen. Úgy is lehetne mondani, hogy ez az árnyalat nem létezik, de ez butaság. Amit el lehet képzelni, az létezik. (Amit te nem tudsz elképzelni, az is.) Gyógyszert rendelt a fájdalomra, és egy gyönyörű lány hozta ki, akinek a nyakában hal alakú medál volt, ami az őskeresztények jele. Ennek a hatására visszaemlékezett egy előző (előző? ez csak akkor igaz, ha létezik idő) életére, egy Tamás nevű őskeresztényre.

Eddig az önéletrajzi ihletés, ami 100% igaz a regényben. (Van még más is, de azzal nagyon sokat spoilereznék, ha egyáltalán lehet erről a könyvről.) Aztán jön Horselover Fat, akinek el akartam magyarázni a nevét, de aztán a regényből is kiderül, honnan jött, úgyhogy befogom a számat.

A regény eleje egy kemény filozófiai is kultúrtörténeti zagyvaság, amit az ember próbál egy ideig követni, de aztán belefárad. Túl kell esni rajta, később az egészet érthetően megmagyarázza a könyv, de tényeg, hogy erre szükség van. Van itt szó Wagnerről (Max), Hérakleitoszról, persze Platónról, Schopenhauerről is, Jézusról, Sziddhártháról, a Buddháról, Illésről (akiről nekem mindig a rockzenekar jutott eszembe), meg Nixonról, sőt álnéven David Bowie és Brian Eno is feltűnik. Utóbbi zenéjéhez is megjött végre a kedvem, előbbiét még mindig csak ritkán hallgatom.

Vannak persze szó drogokról is, a 70-es évek Kaliforniájáról (ne feledjük, ebben az évtizedben született a Hotel California is – na, ezen gondolkodjatok el, mert nekem nincs kedvem), és egy asszony haláláról, sőt, többéről is. Meg persze, hogy a világ valójában látszat. Vagy mi a fene. Meg van itt Isten, vagy nevezzünk Zebrának, esetleg VALIS-nak, mindegy. Lehet, hogy nem is róla van szó.

A lényeg: rettentően ügyesen kelt az emberben szorongást, ami egy idő után elül (legalábbis bennem elült), ami kell, hogy a nehezebb részeken is át tudjunk vergődni, utána már kitusztult elmével olvashatjuk tovább a könyvet, ami innentől sokkal könnyebb lesz, párbeszédesebb, stb.

Hajlok arra, hogy Dick hasonlatát vessem be, aki azt mondta erről a könyvről, hogy olyan, mint egy zen kóan. Tényleg olyasmi, csak sokkal hosszabb. Tehát nem kell értelmezni, mert annak semmi értelme. Mondhatni, hogy nincs értelme, csak felébreszt, vagy felébreszt benned valamit, stb. stb.

Érdemes elolvasni. Hátborzongató. Vagy valami olyasmi.

Horselover Fat története termékeny termőföld, amiben Dick elvethette gnosztikus magyarázatát Istenről. Az összes eddig általam olvasott Dick regény közül ez a legszemélyesebb, itt már nemcsak találkozik, hanem szó szerint összeforr Dick élete és a történet. Ez az író Isten keresése, teofániájának értelmezése, saját élete fontos eseményeinek kendőzetlen elbeszélése, és egyben spirituális gondolatainak gyűjteménye.
Ez a könyv még Dick életművét véve referenciának is nehéznek számít, annyi filozófiai és teológiai tudásból merít, hogy előzetes ismeretek nélkül sokat megérteni belőle nem lehet. A fő vallások alapvető tanításainak, Jung és pszichoanalízisnek, ókori és középkori misztikusok tanításainak és a spirituális irodalomnak az ismerete előny lehet.

Kinyilatkoztatas szamomra ez a konyv. Tobbszor van tole Vonnegut feelingem:) Buszken tartozom az emberiseg azon reszhalmazahoz, akik olvastak:) Az olyanoknak tudnam ajanlani, mint amilyen en vagyok:)