Űrlottó 77% 125 csillagozás

„Miért létezik a Kihívás? Az egész üvegrendszert azért találták ki, hogy védelmezzen minket; találomra emel fel és taszít le embereket, találomra választja az embereket véletlenszerű időközönként. Senki sem tarthatja meg a hatalmat, senki sem tudja, mi lesz a státusa jövőre vagy akár jövő héten. A Kihívás valami mástól véd bennünket. Az inkompetensektől, a bolondoktól és az őrültektől. Teljes biztonságban vagyunk: sem despoták, sem eszelősök.”
Eleinte azt sem tudtam, hol vagyunk, mikor vagyunk, mi történik. Hiányoltam, hogy nincs narrációba ékelt magyarázat a világról, csak valami zagyvaság sorsolásról meg amulettekről. Aztán a 42. oldalon a fentebbi idézet megvilágította a helyzetet, és elkezdett összeállni a kép: az egész sorsolás, kiválasztás tulajdonképpen egy válaszreakció. A könyv 1955-ös, vagyis nem mai darab. Talán valamelyik szereplő később meg is említi a II. világháborút, ha jól emlékszem (elég sok mindent olvastam mostanában, párhuzamosan is, ezért biztosra nem jelentem ezt ki), de a lényeg, hogy akkor az egész kitalált világ egyfajta válaszreakció arra, ami bő 10 évvel korábban történ. Így a háború lezárása után elképzelhetővé vált legalább a szórakoztató irodalom szintjén egy olyan rendszer, ahol nem lehet zsarnoksággal, elnyomással, katonai fölénnyel hatalomra törni, mert a vezetőket véletlenszerűen választják, és a rájuk küldött bérgyilkosok pedig a természetes szelekciót testesítik meg, hiszen az erős, a kompetens fennmarad (lekapcsolja a bérgyilkost), a gyenge meg elhullik, és minél hamarabb, annál jobb. Maga az elmélet jó és érdekes, de azért vannak gyenge pontjai, hiszen értem én, hogy a Kiválasztás ellensúlya a Kihívás, de pl. a fanatikusokkal senki nem számolt.
Kicsit érződik a kor ezen a szövegen. Nehéz megmagyaráznom, de gyakran azt éreztem, hogy a díszlet pont olyan, ahogyan az 50-es, 60-as években a kétezres éveket elképzelték, valami olyasmi, mint A Jetson család c. rajzfilm sorozatban. A városok (telepek) feletti üvegbúrájú lakások, repülő autók, műanyag mindenhol. Vannak is erre utaló jelek, pl. a tévé kikapcsolásához oda kell menni a készülékhez, a pincérrobot lánctalpakon jár, a tépék ősei abból a Los-Angelesből származnak, amit szovjet rakétatámadás ért. Szovjet.
Kicsit avítt történet, ami ármánykodást és karrierizmust tartalmaz.

Philip K. Dick könyvek nagyon rövidnek érződnek (és nem csak azért, mert tényleg kevesebb oldalszámmal rendelkeznek) mert olyan sodró a cselekmény, hogy az embernek sokszor pislogni sincs ideje, és már végi is a történetnek. Az Űrlottóval sincs ez másképpen.
A történetszerint a Kvízmestert egyfajta lottószerűen választják, és emiatt nagyon érdekesen alakul át maga a világ is. A politika megváltozik, a Kvízmesterek maradni akarnak, a szegények Kvízmesterek szeretnének lenni, hogy kitörjenek, de a valós világ alig-alig változik a most ismerettől, hiszen az emberek benne ugyanazok.
Ami érdekes volt benne, az a világ bemutatása, mivel nagyon aprólékos volt Nem csak a fő konfliktusra épített, mely gyakorlatilag bemutatja a különféle rétegeket a társadalomban, és így maga az alapkonfliktus is átalakul, ahogyan a Kvízmesterséget megismerhetjük. Kívülről, elvi részről nyilván tökéletesnek tűnik, mégsem az teljesen, és nem csak az orgyilkosok miatt.
Másrészről ott van a világ a kapitalizmus fricskája, ahol a termelés az első (és ahol rituális égetéseket tartanak). Amikor olvastam, nevettem rajta, míg ki nem derült, hogy ez a valóságban is jelen van off, ha nem is ennyire intenzíven.
Érdekes regény volt, és talán azért is kötött le ennyire, mert nagyon mai volt a könyv. Nagyon kortárs, mert a problémák nagyon jelenbeli problémák (ami nyilván megvalósításban néhol nem teljesen jó. Ez inkább a nyelvben, egyes technológiákban látszanak meg).
Alapvetően kellemes olvasmány, hozza azt, amit Dicktől elvárunk, elgondolkodtató, érdekes. Ajánlós olvasmány.

Igazából semmi okom nem volt rá, hogy azt gondoljam, tetszeni fog nekem ez a könyv, mégis éreztem, hogy így lesz. A viszonylag alacsony százalék miatt végig tartottam tőle, hogy egy ponton majd unalmassá válik, vagy valami lehetetlen irányba megy el a cselekmény, vagy bármilyen okból kifolyólag elveszítem az érdeklődésemet. Szerencsére egyik sem történt meg, sőőőt. Nagyon élveztem az olvasását. Az in medias res kezdés ellenére viszonylag gyorsan belerázódtam a történetbe, és amikor épp nem olvastam, többször is azon kaptam magam, hogy körülötte járnak a gondolataim.

Kezdő sci-fi fogyasztóknak is bátran ajánlható, hiszen rövid, gyorsan olvasható, nincs tele bonyolult tudományos/technológiai leírásokkal. Emellett lendületes, pörgős, izgalmas, könnyen lehet vele haladni.
Egy olyan világban, ahol spoiler a véletlennek van a legnagyobb szerepe, a világ urát sorsolással választják ki. Az előző vezetőnek jogában áll orgyilkost küldeni utódjára, akinek védelméről egy telepatikus képességekkel rendelkező sereg gondoskodik. Kell ennél jobb alapsztori?

Ha már első regényeként is ilyet tudott írni, akkor ide nekem a többi könyvét is.

Majdnem elfelejtettem, milyen is PKD történetet olvasni. :) Hiányoztak a telepaták meg az az őrület, ami az ő világát általában jellemzi, ami valójában csak egy kicsit más, mint a valódi világ, de pont ugyanolyan őrült, csak meg kell hallgatni a maszk és oltáselleneseket, a lapos föld és összeesküvés hívőket. Na ja, mert szembenézni a valósággal nehezebb, mint az őrületbe menekülni. Persze aki meg szembe néz a valósággal, attól őrül meg. Jól ki van ez találva, ilyen ez a vasbörtön…

Unalmas lehet már a Dick könyvekről szóló értékeléseimet olvasni, de az élet kegyetlen, én meg nem tudok nem lelkendezni.

Igen, tudom; kezdetleges, meg kevésbé kidolgozott, korai regény, de valamiért a világomba ezek a dolgok nem hibaként jelennek meg egy PKD regény közben.
Most se volt lényegében semmiféle karakterépítés, nem voltak irodalmi tájleírások, nem volt elmagyarázva a prekogok jelenléte, meg az ilyen többi felesleges vacak ami csak az oldalakat szaporítaná :D
Más történeteinél biztos komoly csillaglevonásokat érne a dolog, de itt -számomra-spoiler nem is hiányoznak ezek az elemek. Nem is kell színezni, Dick mentálreccsét kérem, tisztán.
Megkaptam.

A sztori lendületes, követhető, fordulatos. Olyan filipkéjdikkes.
A fő irányvonal itt is a politika, talán a végső igazsághoz hasonlítanám.
Rá lehet mondani, hogy még mindig mennyire aktuális, de erről talán az tehet, hogy a politikai témák, meg a vele járó kapzsiság, hatalom vágy, stb. mindig aktuálisak maradnak, mivel nem sokat fejlődik az ember, emberiség, társadalom ebben a témakörben spoiler.
https://moly.hu/idezetek/1293011

A politikai vonal mellett a szerencsejáték is nagy szerepet kap, amiből remek gondolatkísérletek és létteóriák születnek.
Bár ez a borító és a cím láttán talán nem nagy meglepetés.
https://moly.hu/idezetek/1290518

A kiadás most kiemelkedően tetszik valamiért. Menő a borító. Meg az Agave kiadó is menő, hogy nem adta fel PKD mainstream regényei kiadása után, hanem belevágott a régi, kevésbé hypeolt, kockázatosabb könyveinek kiadásába is, hogy teljesebbé tegyék az életművet.
Remélem megéri. Az biztos, hogy sokunknak nagy örömet okoztok ezzel. Számomra ezek a regények is nagyon erősek, nagy hatást tudnak gyakorolni.
Köszönjük.
spoiler
https://moly.hu/idezetek/1290530

A nagy pillanat jött és ment, most már történelem.

Óvakodjanak a sötétségtől és a szörnyektől!

Bárki. Bármi. Bárhol. Lehet rúzs, vattacukor, tükör, újság, pénzérme, zsebkendő. A modern csúcsfegyverek végtelenül változatosak.

Bár érezhetően korai és kiforratlan, és itt-ott nekem eléggé döcögős, de már itt is egyértelműen megvannak azok az alapok, amikre Philip K. Dick később igazán elborult dolgokat épített. Nem szeretek olyasmivel dobálózni, hogy 65 évesen is nagyon aktuális történet, de az az igazság, hogy hatalomért folyó gátlástalan, vérre menő csatározás – jelen állás szerint – sosem megy ki a divatból. Egy kifacsart társadalmat kapunk, ahol a vakvéletlen irányít spoiler, eszelős célokat és köztük megbújó emberi vágyakat. Egy játszmát, ahol bárki, bármikor áldozattá válhat, és soha semmi nem biztos. Elvégre ki tudja, milyen szörnyek rejtőznek a sötétben. Aki ma veled volt, holnap hátba szúr, vagy kilök a légzsilipen. Érdekes olvasmány, PKD-rajongóknak egyértelműen kötelező, első olvasmánynak viszont nem ajánlanám az írótól.
Plusz pont a magyar borítóért, az egyik kedvencem az utóbbi idpben megjelent PKD-könyvek közül.

“Az ember legnemesebb célja növekedésének és fejlődésének hajtóereje. Hogy új dolgokat keressen, hogy terjeszkedjen. Szétszóródjon, új térségeket érjen el, új élményeket éljen meg és dolgozzon fel, folyamatosan fejlődjön. Elvesse a rutint és a monoton ismétlést, kiszakadjon az agyatlan egyhangúságból, és előretörekedjen. Mozgásban maradjon…”

A regény utolsó bekezdéséből kölcsönvett gondolatsort biztosan elraktározom és magammal viszem, azonban itt és most nyomatékosan szeretném megkérni a Nagy Testvért, hogy fordítsa más földi halandóra a tekintetét, ugyanis a környezetemben elektronikus téren tapasztalt anomáliák sokasága enyhén szólva is kétségbeejtő számomra, különösen egy sci-fi olvasása közben. Mintha valaki vagy valami megérezte volna, szóval nem biztos, hogy annyira jó ötlet volt hangoztatnom ezt a maratonozást: éppen, hogy belelendültem az olvasásba, a zenei aláfestésként szolgáló CD-lemezt játszó eszköz úgy döntött, nem szól tovább és ezt követően már semmi másra sem hajlandó; ezt követően bedöglött a vízforraló (ez még nem adott alapos okot a gyanakvásra, hangsúlyozom: még), aztán a kenyérpirító egyenesen a biztosítékot vágta le, ahelyett, hogy a hőn áhított reggeli pattant volna ki belőle. off Végül pedig, ha mindez nem lett volna elég – nekem az volt, higgyétek el –, a laptopom véletlenszerűen elkezdte magától kinyitogatni a DVD-meghajtót, miközben dolgoztam vele, egy ponton pedig megadta magát. Az is csoda, hogy valamiképpen életet tudtam lehelni belé, de hát kinek menjen gajra a gépe, ha nem az infósnak – ugye?! Ezért tartott a vártnál tovább az olvasás, sajnos a kiesett órákat nem tudom visszapótolni, ellenben elkezdett komolyan érdekelni az időutazás, most már nem is csak elméleti szinten.

Emlékszem rá, hogy még tizenhat évesen kaptam életem első Dick-könyvét ajándékba, méghozzá egy verseny győzteseként, a díjat pedig maga Bán Mór adta át egy rendezvény keretein belül azzal, hogy nagyon jó könyv, éppen ezért beleolvastam a Kamera által homályosan egy random fejezetébe, valahol a vége felé és azt szűrtem le belőle, pláne miután a filmet megnéztem, hogy ez a hapsi nem kicsit beteg. Persze az is más és ez is. Mielőtt Barátnőm bármit is mondott volna – természetesen spoiler nélkül – róla, simán azt hittem, egy intergalaktikus lottósorsolás lesz a középpontban, de még így sem különösebben hatna meg, mert a tőlem távol álló műfajok közül a sci-fi az, amivel továbbra sem merek próbálkozni. Mivel viszont 2022 a komfortzóna elhagyásának éve nálam is, ráadásul olyan lelkes és tényleg motiváló ajánlást kaptam, úgy döntöttem, teszek egy próbát az első PKD-írással. Aztán azon kaptam magam, hogy a műszaki problémák ellenére is, már amikor nem éppen gépet machináltam, egyfolytában csak pörögnek a lapok, mint búcsús gyerekek a körhintán. A legtöbb sci-fi (vagy fantasy, a másik perifériám) pont azért taszít úgymond, mert túlságosan hosszúnak, rétestésztásnak tartom őket, nagyon elszöszölnek a technológiai részekkel és nem helyeznek kellő hangsúlyt a történetre – Dick hála az égnek pontosan az ellenkezőjét műveli. Viszonylag rövid terjedelem áll rendelkezésére, de egyrészt rengeteg minden történik, másrészt felesleges sallangok nélkül, tökéletesen bont ki és varr el minden szálat, válaszolja meg a kérdéseket (sokszor talán még azelőtt, hogy feltennék egyet is a sok közül), ami pedig a legjobb az egyébként remek fordításon kívül, hogy nem tech-perverz. Ténylegesen inkább a történeten van a hangsúly, amiről viszont felesleges is beszélni, mivel spoiler nélkül nem lehet – kell ennél jobb ajánlólevél?

Egyetlen dolog akasztott meg a haladásban (a gépek lázadása mellett), bár az is teljesen pozitív értelemben: nagyjából minden második oldalon vissza-vissza kellett lapoznom a legelejére, hogy meggyőződjek róla, mindez tényleg 1955-ben íródott. Ezek után garantáltan bizalommal fogom keresni a többi könyvét is, bátrabb leszek a műfajt illetően és kíváncsian várom a hasonló, új élményeket. Kaptam valami nagyon különlegeset, végig olvasmányosat, gazdag cselekményűt és fordulatosat, az a fél csillag levonás pedig csak a vége miatt van, basszus… nekem kicsit túl hirtelen és összecsapott volt, nem éreztem ugyanolyan súlyúnak, mint a kibontást. Féltem, az in medias res kezdés után hogy sikerül belehelyezkednem, végül aztán villámgyorsan sikerült, a kasza pont ezért annyira fájdalmas. Mindegy, attól ez még jó és nagyon örülök annak, hogy nem vártam vele tovább. spoiler Aki pedig esetleg kíváncsi a választott zenei aláfestésemre, itt megtalálja a hazai poszter-apokaliptikus elektrometal új zászlóvívőinek anyagát, mindenképpen ajánlom: link – kicsit olyan, mintha The Weekend megőrült volna és minden gombot elkezdene a pulton össze-vissza nyomkodni, de nagyon passzol ehhez a könyvhöz. Már ha engednek lejátszani…

Még nem olvastam hasonlót sem. Érdekesnek találtam az alapkoncepciót, eltartott egy kis ideig, amíg belerázódtam a történetbe. Pár helyen érezhető, hogy még az 1950-es években íródott a történet, de ez szerintem külön érdekesebbé tette. Ez volt az első könyvem Philip K. Dick-től, de ebből is érződik, hogy hatalmas fantáziával megáldott ember volt. A vége „kicsit semmilyen” lett, de ez valahogy végig érződött. Biztos, hogy fogok még olvasni az írótól a jövőben.

Philip K. Dick tipikusan az az író, akit számomra teljesen megmagyarázhatatlan okokból szeretek. A stílusával minden könyve olvasásakor meggyűlik a bajom, nehézkesen zökkenek bele a hangulatba, de ha sikerül, akkor fixen olyan élményt kapok, amit jó ideig nem felejtek el. Így volt ez a már említett Szárnyas fejvadász alapjául szolgáló Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? vagy a Lenn a sivár földön novelláskötet közben is, hát miért lett volna kivétel az Űrlottó?

Nem sok segítséget kaptam a világ felépítésének megértéséhez; úgy érzem, Dick hisz az in medias res erejében, mert már az első oldalakon a bonyodalom kellős közepén találtam magam. Ebben a távoli, erőteljesen disztopikus világban bárki, de tényleg bárki lehet legfőbb vezető, nem kell hozzá más, csupán vakszerencse. Ugye milyen meggyőzően hangzik? Ez alapján lehet pszichopata tömeggyilkos is a világ vezetője, a lényeg, hogy a rendszer működik. Éljenek a disztopiák! Igaz, Suzanne Collins?

Érdekes felvetés, hogy egyszer eljutna az emberiség arra a pontra, amikor képes a véletlenre bízni a világ igazgatását a béke fenntartása érdekében. Erőteljes ellentétek feszülnek egymásnak, hiszen miután az új Kvízmestert beiktatták, elődjének lehetősége nyílik orgyilkosokat küldeni utódjára, akik gyakorlatilag legálisan végezhetnek az ismert világ vezetőjével, akit telepatikus erővel rendelkező gárdisták próbálnak körmükszakadtáig életben tartani. A leírásnak megfelelő pörgős történetet kapunk, összeesküvésekkel, titkos fejlesztésekkel és valakivel, aki egyszerűen többet tud.

Ha van valami, amivel valószínűleg sosem fogok megbarátkozni P.K.D. munkásságában, az a karakterépítés. Pontosabban annak hiánya. Ha nem lenne ez a zseniálisnál kicsit több hangulat, ami ujjlenyomatként azonosítja írásait, és nem lennének ezek a kiváló történetek, akkor biztos, hogy néhány oldal után leraknám a könyveit, mert számomra nagyon fontos, hogy el tudjam képzelni a szereplőket kívülről is, belülről is. De annyira egyedi így is, annyira erős a szöveg, hogy ha hiányolom is a karakterek mélyebb bemutatását, akkor is elviszi a hátán az egészet az a bizonyos emlegetett hangulat.

https://csakegypercre.hu/philip-k-dick-urlotto-a-zseni-…

Megint megállapítottam, hogy nem élnék a PKD által megálmodott világokban. És azt is, hogy őt viszont ezekért a megálmodott világokért imádom annyira.
Nem foglalkozik a karakterekkel, a történelemmel, a mélységekkel, csak az számít, hogy megmutassa egy újabb kiábrándult vízióját. Mi pedig megint kaptunk egy fájdalmasan aktuális és őszinte tükröt magunkról. Lehet, hogy mégis egy PKD által megálmodott világban élek?