“Az ember legnemesebb célja növekedésének és fejlődésének hajtóereje. Hogy új dolgokat keressen, hogy terjeszkedjen. Szétszóródjon, új térségeket érjen el, új élményeket éljen meg és dolgozzon fel, folyamatosan fejlődjön. Elvesse a rutint és a monoton ismétlést, kiszakadjon az agyatlan egyhangúságból, és előretörekedjen. Mozgásban maradjon…”
A regény utolsó bekezdéséből kölcsönvett gondolatsort biztosan elraktározom és magammal viszem, azonban itt és most nyomatékosan szeretném megkérni a Nagy Testvért, hogy fordítsa más földi halandóra a tekintetét, ugyanis a környezetemben elektronikus téren tapasztalt anomáliák sokasága enyhén szólva is kétségbeejtő számomra, különösen egy sci-fi olvasása közben. Mintha valaki vagy valami megérezte volna, szóval nem biztos, hogy annyira jó ötlet volt hangoztatnom ezt a maratonozást: éppen, hogy belelendültem az olvasásba, a zenei aláfestésként szolgáló CD-lemezt játszó eszköz úgy döntött, nem szól tovább és ezt követően már semmi másra sem hajlandó; ezt követően bedöglött a vízforraló (ez még nem adott alapos okot a gyanakvásra, hangsúlyozom: még), aztán a kenyérpirító egyenesen a biztosítékot vágta le, ahelyett, hogy a hőn áhított reggeli pattant volna ki belőle. off Végül pedig, ha mindez nem lett volna elég – nekem az volt, higgyétek el –, a laptopom véletlenszerűen elkezdte magától kinyitogatni a DVD-meghajtót, miközben dolgoztam vele, egy ponton pedig megadta magát. Az is csoda, hogy valamiképpen életet tudtam lehelni belé, de hát kinek menjen gajra a gépe, ha nem az infósnak – ugye?! Ezért tartott a vártnál tovább az olvasás, sajnos a kiesett órákat nem tudom visszapótolni, ellenben elkezdett komolyan érdekelni az időutazás, most már nem is csak elméleti szinten.
Emlékszem rá, hogy még tizenhat évesen kaptam életem első Dick-könyvét ajándékba, méghozzá egy verseny győzteseként, a díjat pedig maga Bán Mór adta át egy rendezvény keretein belül azzal, hogy nagyon jó könyv, éppen ezért beleolvastam a Kamera által homályosan egy random fejezetébe, valahol a vége felé és azt szűrtem le belőle, pláne miután a filmet megnéztem, hogy ez a hapsi nem kicsit beteg. Persze az is más és ez is. Mielőtt Barátnőm bármit is mondott volna – természetesen spoiler nélkül – róla, simán azt hittem, egy intergalaktikus lottósorsolás lesz a középpontban, de még így sem különösebben hatna meg, mert a tőlem távol álló műfajok közül a sci-fi az, amivel továbbra sem merek próbálkozni. Mivel viszont 2022 a komfortzóna elhagyásának éve nálam is, ráadásul olyan lelkes és tényleg motiváló ajánlást kaptam, úgy döntöttem, teszek egy próbát az első PKD-írással. Aztán azon kaptam magam, hogy a műszaki problémák ellenére is, már amikor nem éppen gépet machináltam, egyfolytában csak pörögnek a lapok, mint búcsús gyerekek a körhintán. A legtöbb sci-fi (vagy fantasy, a másik perifériám) pont azért taszít úgymond, mert túlságosan hosszúnak, rétestésztásnak tartom őket, nagyon elszöszölnek a technológiai részekkel és nem helyeznek kellő hangsúlyt a történetre – Dick hála az égnek pontosan az ellenkezőjét műveli. Viszonylag rövid terjedelem áll rendelkezésére, de egyrészt rengeteg minden történik, másrészt felesleges sallangok nélkül, tökéletesen bont ki és varr el minden szálat, válaszolja meg a kérdéseket (sokszor talán még azelőtt, hogy feltennék egyet is a sok közül), ami pedig a legjobb az egyébként remek fordításon kívül, hogy nem tech-perverz. Ténylegesen inkább a történeten van a hangsúly, amiről viszont felesleges is beszélni, mivel spoiler nélkül nem lehet – kell ennél jobb ajánlólevél?
Egyetlen dolog akasztott meg a haladásban (a gépek lázadása mellett), bár az is teljesen pozitív értelemben: nagyjából minden második oldalon vissza-vissza kellett lapoznom a legelejére, hogy meggyőződjek róla, mindez tényleg 1955-ben íródott. Ezek után garantáltan bizalommal fogom keresni a többi könyvét is, bátrabb leszek a műfajt illetően és kíváncsian várom a hasonló, új élményeket. Kaptam valami nagyon különlegeset, végig olvasmányosat, gazdag cselekményűt és fordulatosat, az a fél csillag levonás pedig csak a vége miatt van, basszus… nekem kicsit túl hirtelen és összecsapott volt, nem éreztem ugyanolyan súlyúnak, mint a kibontást. Féltem, az in medias res kezdés után hogy sikerül belehelyezkednem, végül aztán villámgyorsan sikerült, a kasza pont ezért annyira fájdalmas. Mindegy, attól ez még jó és nagyon örülök annak, hogy nem vártam vele tovább. spoiler Aki pedig esetleg kíváncsi a választott zenei aláfestésemre, itt megtalálja a hazai poszter-apokaliptikus elektrometal új zászlóvívőinek anyagát, mindenképpen ajánlom: link – kicsit olyan, mintha The Weekend megőrült volna és minden gombot elkezdene a pulton össze-vissza nyomkodni, de nagyon passzol ehhez a könyvhöz. Már ha engednek lejátszani…