Kamera ​által homályosan 88% 246 csillagozás

Nekem ez a regény túl – nemistudom – egyértelmű volt. Mármint egy PKD regénynek túl.
Értem én, hogy ő itt most önmagát dolgozza fel, és fontos volt ezt a könyvet megírnia, de nekem nem volt ugyanilyen fontos elolvasnom. Ráadásul pont addig volt érdekfeszítő az önmagát megfigyelő ember tudathasadásának megfigyelése, amíg nem oldódott fel a helyzet egy kvázi racionális magyarázatféleségben, ami a paranoid identitáskeresési örvényt némileg bagatellizálta.
Valójában nem hiszem, hogy a szerzőnek vannak válaszai, szerintem a folyamatokról és állapotokról akart írni, nem a miértekről. Éppen ezért a tudatmódosítók nagyüzemi előállítása körül sejtetett háttérmotivációk leginkább egy alibi-világépítés lustán elszórt építőkockáinak tűntek, nem is különösebben hangsúlyos ez a vonal. Ettől függetlenül a regény nálam is működött: nyers, őszinte, cinikus és igen, szívesen sodródtam vele a mélybe, de valahogy fajsúlyosabb élményt nyújtanak azok az elborult művei, amikben nem segít megértenem a képzelet és valóság közötti ontológiai káoszt, hanem pont azt ábrázolja, hogy mindig minden viszonylagos.

„Néha szeretném, ha tudnám, hogy kell megőrülni. Elfelejtettem.”

A Valis olvasása óta a Kamera által homályosan az első regényem, ami Philip K. Dick kései alkotásai közül származik. Nagyon markánsan érződik már itt is a különbség a korai műveihez képest, ráadásul a Valisban bemutatott mentális állapotának ismeretében még inkább megrázó, néhol egyenesen rémisztő élmény volt a regény olvasása.

A Kamera által homályosan Bob Arctor/Fred és ismerősein keresztül mutatja be, hogy a túlzott kábítószerfogyasztás milyen hatással van az elmére és a társas kapcsolatokra. Ugyan a történet 20 évvel a szerző jelene után játszódik egy disztópikus világban, az nagyrészt mégis a szerző életéről szól – csak a Valisszal ellentétben itt az író még nem részese a történetnek, hanem, a szerzői jegyzet szerint, ő maga a regény.

Az a kendőzetlen őszinteség, amivel Philip K. Dick ír a főszereplő egyre romló állapotáról, ahogy az fokozatosan elveszti a racionalitásérzékét és a kognitív képességeit, megrázó élmény volt. Összeszorult a szívem, és mélységesen sajnáltam Bobot, különösképp a későbbi felfedezések tükrében.

Számomra a regényben a disztópikus elemek sokkal inkább kivetülései voltak a droghasználatból fakadó paranoiának. Tökéletes választás volt az író részéről egy ilyen rendszer megépítése, amivel az amúgy irracionális paranoiának racionális alapot adott.

Philip K. Dick szerint a Kamera által homályosan nem tanmese, főleg mivel az életét osztja meg az olvasóval. Ugyanakkor megjelentek olyan történetelemek, amelyek elgondolkodtattak; és nem arról, hogy „a drog rossz”. Sokkal inkább arról, hogy milyen könnyen elveszítheti az ember az irányítását a saját élete és sorsa felett. Mennyire kiszolgáltatottak is vagyunk egymásnak.

Mindent összevetve a Kamera által homályosan egy csodálatos regény volt. Mocskos, reménytelen, elkeserítő és kiábrándító, mégis csodálatos. Nagyon örülök, hogy az Agave kiadó 13 év után ismét megjelentette idehaza, remélem, sok új olvasó fedezi fel magának ezt a remekművet.

Tudom, hogyan viszonyuljak ahhoz, ha Dick egyik regényében valamely emberi, idegen vagy akár természetfeletti erő nekilát megváltoztatni a valóságot. Ilyenkor általában egy racionális rendszert egy másik, viszonylag racionális rendszer vált fel, csak meg kell találni benne a logikát. De a Kamera által… drogos világában nem látom a rendszert, és ez sokkal ijesztőbb, mint a fentiek bármelyike. Ha valamit sikerül is kihüvelyeznem a történet hátteréből, még akkor sem tudhatom, hogy Fred, vagy valamelyik beállt haverja mekkora részben látja a valóságot és mennyiben a saját másik agyféltekéjét. Nekem ez az igazi horror, amikor semmiféle támpontom sincs arra nézve, mi történik valójában. Így ez Dick legzseniálisabb vagy éppen legborzasztóbb műve, az agyamban épp mérhető dopamin-szinttől függően. Objektivitás? Kösz, most dobtam el.

Újabb PKD, újabb erős olvasmányélmény.
A történetvezetés is elég erős, lebilincselő szerintem. A főszereplők szimpatikusak és ijesztőek egyszerre. A Főszereplőnk története pedig bravúrosan nyomasztó.
Természetesen az író ebbe a regényébe is belelopta 74-3-2-es tapasztalatait és apróbb elképzeléseit a valóságot illetően, még ha a fókusz most nem is ezeken volt. Azért olvashattunk Szent Páltól kiinduló gondolatmenetet is a valóságról, illetve annak homályos észleléséről, tükröződéséről.*

"Szent Pál a tükör alatt nem üvegtükröt értett, hiszen az akkoriban nem is volt, hanem önmaga képét egy fényes fémedényben. (…) Nem tükörben, hanem tükör által visszavert kép. (…)
-Talán maguk látják a világot fordítva, a kurva életbe. Talán én látom jól.
-Maga mindkét verziót látja.
-Egyesek azt állítják, hogy csak a valóság „tükröződését” látjuk, és nem magát a valóságot. Nem az a gond a tükörképpel, hogy nem valós, hanem, hogy fordított."

És persze az egész könyvet átjárja valamiféle elborult paranoia. Dick mindig ügyesen kombinálja ezeket az elemeket, hol előrébb hozva egyiket-másikat. A főzet vége pedig mindig hatásos.
Természetesen a várható csavar is ott lapul az utolsó oldalakon.
Majd a szerző utószavával ér véget a könyv, ami megint újabb darabot ad az élményhez. A könyvben megismert életstílus nem távoli a szerzőtől.(Az ő szavaival élve; a könyv Ő maga) Még mottójuk is van rá: „Ma légy boldog, mert már haldokolsz.”
Csakhogy ahogy Ő is mondja, a haldoklás azonnal elkezdődik, míg a boldogság puszta emlék marad. A Drogozás nem betegség, hanem döntés. Mi döntünk, akarunk-e egy ilyen felgyorsított életet. Egy rövid boldog korszakot, amiért hatalmas árat kell fizetnünk.

http://moly.hu/idezetek/522892

„HA TUDTAM VOLNA, HOGY ÁRTALMATLAN, MAGAM ÖLÖM MEG"

Nálam ez a könyv 5*, szó szerint elvarázsolt, tán még a H-anyagot is éreztem.
Szokás szerint egy egyedi könyv, ahol Dick ismét a drogokhoz és azoknak az emberi lélekre gyakorolt hatását boncolgatja. Főhősünk, aki a munkájának köszönhetően kettős személyiség (maga se tudja ki valójába), nagyon jó választás, jól mutatja be a drogos, és valós világ közti különbséget. Maga is rabja lesz a H-anyagnak, ezért el is tolódik a világképe, az anyag ki is szipolyozza, mint a társaságát. A kettős életének köszönhetően időben felismeri, hogy változtatni kell ezen és meglépi a nagy lépést, elvonóra megy, de mint kiderül ez sem a saját döntése. Érezhető, hogy mennyire személyes dolgokat írt le az író, mennyire a saját életéből merített, mennyire ott van a hippi kor, amikor mindent szabadot, és minden „virágmintás” volt.
Ajánlom mindenkinek, aki már megismerkedet az íróval. Első könyvnek nem ajánlom, nem tipikus Dick könyv.

Az egyetlen kritikám az lehetne a könyvvel kapcsolatban, hogy nem igaz sci-fi, de ez semmit sem von le az értékéből, letehetetlen!
Az egész könyv nagyon menő, a drogosok életét és gondolkozását bemutató részek egyszerűen ütnek (egyik kedvencem, amikor azon elmélkednek, hogy egy 10-sebességes bicajból a feketék eladás előtt kiloptak 3 sebességet, hogy azt külön eladják). Érdekesen ír a rendőr-drogos kapcsolatokról is, a könyvben szereplő ötlethez nem kis fantázia kell.
Korábban láttam a filmet (az is remek), a könyv semmivel sem rosszabb (sőt), főleg azoknak ajánlom, akik szeretik PKD írásait, nem bánják, ha kevés a cselekmény és nem félnek attól, hogy drogosok fejében járnak (vagy akár még szeretik is ezt a témát).

A filmet régebben láttam már, de valahogy elfelejtettem az egészet, csak az ötletes animációs megoldásra emlékszem belőle. A könyvet olvasva nem csodálom, hogy kiesett. A néhol viccelődő hatás ellenére nagyon nyomasztó írás, teljes az agymenés végig, mintha egy szuszra húznál le valamit, vagy végtelenítve hallgatnál homályos zavaros gondolatokat, majd azt veszed észre, hogy magába ránt. Pörög végig, nem hagy teret másnak, nem is tudtam mást olvasni mellette, végig foglalkoztatott… és be akartam fejezni, pontot tenni rá, kimászni belőle. Nem lesz a kedvencem Dick-től, de a maga nemében zseniális, ilyet tényleg csak úgy lehet írni, ha benne van/volt az ember, és nem is kicsit, leginkább nyakig.
Na most ezután tényleg sci-fi-t akarok tőle.

A filmes változatot olyan 7-8 éve láttam, bevallom, akkor nem igazán értettem meg a mondanivalóját, csak az animációs csavartól éreztem azt, hogy ez valami hihetetlen film!
Én most, végre elolvastam a könyvet és hála a memóriám már nem a régi, annyira nem emlékeztem a végére, majdnem volt egy első hűha :)
Én nem találok szavak rá, egyszerűen imádtam!
Minden könyv, minden film, ami kritikát hordoz magába azt szeretem és utatok utána, hogy még-még, akarom! Ez a könyv végre meri kritizálni a hatalmat, de nem csak a nagyokat, hanem a rendőri hatalmat is.
Végig nyomasztó, pesszimista hangulata volt, pont mint a vége, de a vége, istenem, az annyira brutális, hisz akkor áll össze minden akkor fogalmazza meg az író mindent, amit szerettem benne. Azt hiszem, hamarosan lesz egy új kedvenc íróm.

Pár óra, nap illetve összességében pár év boldogságért érdemes beáldozni az életed? Összesűrítve, koncentráltan megkapni és magadhoz venni mindazt a jót, örömet amit az élet adhat, cserébe (kinek mennyi) 30-40 évért, ahol mindezt elosztva, fokozatosan adagolva kapod meg? Megéri azért bármiféle droghoz nyúlni, hogy találkozz Jézussal, esetleg lásd a fényes utat mely valami jobb, szebb, boldogabb világba vezet, vagy hogy épp soha nem volt illúziókat láss és bennünk nagy örömben elmerülhess? Ha abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy tudod a drog mellékhatásait, hogy rászokhatsz, hogy tönkretehet és megteheted azt, hogy dönts, belevágsz-e, akkor megtennéd? Ezekért az örömökért, boldog órákért odadobod az életed, s jó esetben inkább meghalsz, minthogy szivacsos aggyal, szádból csorgó nyállal, zombiként létezz valami elvonón?

Dick megmerítkezett ebben a világban, s éltének (testének) egy részét feláldozta a megszerzett boldogságért. A könyv végén található szerzői jegyzetből ez világosan ki is derül, illetve, hogy a történetben szereplő figurákat Dick különböző ismerőseiről mintázta. Persze e nélkül is megrázó történet ez a drogozásról és annak mellék-, illetve utóhatásairól. Széteső életek, kényszerképzetek, értelmetlen vágyak, csak épp boldogság nélkül. Nem a boldogság utáni vágytól hajtva kell a szer, hanem csak hogy meglegyen a napi adag, hogy minden ’rendben’ legyen.
Az olvasó szerencséjére Dick azért csavart párat ezen a drogos alaptörténeten. Gyönyörűen beleszövi a megfigyelés, paranoia elemeit megspékelve még egy csavarral, hogy saját magát kell valakinek megfigyelnie. Zseniális ötlet, mely tökéletesen beleolvad az amúgy is kusza és bizonytalan talajon álló történetbe, ami a végére is tartogat még plusz egy csavart.

Tetszett, de egyúttal vészesen közel vitt ahhoz, hogy be is fordítson. Megrázó, erősen elgondolkodtató olvasmány.

Igen nehéz értékelést írni erről a könyvről, mert ez csak másodlagosan egy regény, elsődlegesen Dick gyónása, és rehabilitációja. Ennek folytán gyakorlatilag lehetetlen ekkora terjedelemben értekezni arról az időszakról ami Dicknek a Kamera által homályosan-ban csúcsosodott ki, és amit nagyon találóan elveszett évtizednek nevez. A droghasználatba temetkezésről, a maradandó ideg- és keringési rendszeri károsodásokról, a barátok és szeretők elhullásáról egy kívülállónak vajmi kevés fogalma van, de a könyv éppen ettől nagyon erős, hogy el tudtam hinni: valóban létezik – és így létezik – egy szubkultúra, amelyet PKD leír. Jellemző a regényre, hogy a drog közvetlen társadalmi hatásainak bemutatása csak a könnyebb kérdések közé tartozik. A kapcsolatok széthullása, a csoportok elértéktelenedése mind-mind csak felszíni rebbenések a mélyebb hasadásokhoz képest amelyet a drogok az egyén létezésén alakítanak ki és amelyet soha semmilyen szer vagy terápia sem lesz képes kijavítani. Az ember pedig csak olvassa a szöveget, mintha egy kocsi felé hajtó tehervonatot nézne, és végig azt várja, hogy történik valami ami kimozdítja a szereplőket az innentől elrendelt végkifejlethez vezető pályáról.
A regény önmagára felcsavarodó nézőpontja, az egyén létezésének relativizálása és annak eltorzítása, valamint a játék a hasadt nézőpontokkal nem vétetlenül emelte a könyvet klasszikussá, Dicket meg kvázi vátesszé, vagy agyatlan drogossá vérmérséklettől és válaszadótól függően. PKD műveinek tengernyi irodalma van, az író pedig nem csinál titkot abból hogy a könyvei erősen önéletrajzi ihletésűek. Mivel nekem ez volt az első könyvem Dicktől, ezen a néhány futó benyomáson túl nem merek több állítást bevállalni vele kapcsolatban, ahhoz ugyanis szerintem kicsivel több elmélyedésre lenne szükség.
A könyv minden filozofálása, és minden kísérletező jellege ellenére a Kamera által homályosan számomra egy ember segélykiáltása és gyónása a világ felé, egy olyan problémával amely túlnőtt rajta és amelyet talán sosem lesz képes feldolgozni vagy megoldani.