Kamera ​által homályosan 87% 296 csillagozás

Ezt a könyvet úgy raktam le, mint általánosságban minden más Philip K. Dick könyvet: belül sikoltoztam, hogy mi ez, miért, és mégis hogy képzeli, hogy minden szál ennyire összeforrt, kívül pedig csak vigyorogtam, hogy úristen, azért ilyet nem mindig olvas az ember. És hát tényleg nem. Dick könyvei az irodalom csodái és én nagyon nehezen tudok róla beszélni, mert egyszerűen annyira… különleges az egész. Annyira szokatlan, nem mindennapi, profi, és utánozhatatlan (vagy ha utánozták is, én még nem olvastam olyat, ami EZT megközelítené, de szívesen várom a tippeket)
Ennek a könyvnek a története megpróbálja bemutatni a drogfüggőséget egy férfin keresztül. Elvileg beépül a drogfüggők közé, folyamatosan jelentést tesz, próbálja lecsukni az embereket, ám közben folyamatosan, lassan, észrevétlenül rászokik a drogra. Ezzel párhuzamosan pedig kirajzolódik egy sokkal nagyobb társadalmi összefüggés is.
Maga a drogfüggés nagyon érdekesen jelenik meg: egyrészről kitalált drogról szól a történet (ami ad a könyvnek egy érdekes értelmezést), közben viszont a hatásmechanizmusa pontosan olyan, mint a tényleg függőségé (és én itt nem feltétlen mondanám azt, hogy drogfüggőségé, mert sok tekintetben a függőséget magát is szépen jeleníti meg, lecsatolva a szerről). Ám mivel drog áll a középpontban, nyilvánvalóan ezt láthatjuk a legintenzívebben.
Ami nagyon érdekes volt a kötetben, hogy egy megbízhatatlan narrátorral állunk szemben. Ám ez a megbízhatatlan narrátor a világ legrosszabb megbízhatatlan narrátora, mert az elején beadja neked, hogy igenis megbízható, okos és ügyes narrátor, majd ahogy a folyamatot látjuk, a fokozatokat, az újabb és újabb lépcsőket, ahogy csúszik le, úgy lesz egyre megbízhatatlanabb. Az olvasó pedig már a felénél kidobná a könyvet azzal a felkiáltással, hogy „Ne szórakozz már velem!”
Érdekes módon nem volt nehéz számomra annyira követni a történetet, ám igenis megszenvedtem a megbízhatatlan narrátor megbízhatatlanságával. Mert ez az egy momentum igazából gátolt abban, hogy felismerjem a helyzetet, és a könyv háromnegyed részéig igazából nem is akartam elfogadni, hogy ehet, a történet mégsem arrafelé halad, amerre szeretném, hogy haladjon (főleg, hogy a könyv kb negyedénél a főszereplő elveszti a fókuszt, innen pedig nagyon nehéz az olvasónak is fókuszban maradnia). Röviden: megvezettek, mint egy birkát.
Ami érdekesebb volt, és csak a végén kezdett kibontakozni, hogy nem csak öncélú drogmámor leírása, hanem valami sokkal nagyobb, hatalmasabb dolog része. Egyrészről bemutatja, hogy a drog nem csak ad, hanem el is vesz, és ennek az ember megfizeti az árát. Hogy a drognak a rossz hatása igenis valós, és nem ér fel azzal, amit adni tud. off
A még kiterjesztettebb helyzete a könyvnek a társadalmat írja le spoiler
A könyv különlegessége, hogy nagyon erős a szövege: nem szépirodalmilag erős, vagy nem a szavak szintjén, hanem a pontosságban, a kifejezésekben, a szituációk, helyzetek megvilágításában. Ebben nagyon erős volt, és bár nem volt könnyű olvasni, mégis úgy éreztem, minden résznek megvolt a helye a könyvben, minden összekapcsolódott, és ez a kapcsolódás alkotta meg a nagy egészet, amitől az ember eldobja az agyát.
Nem könnyű ez a könyv, ezt előre le kell szögeznem, de nagyon érdekes olvasmány. rengeteg aspektust vizsgálhat benne az ember, miközben rácsodálkozik, Dick mennyire tökéletes mesélő. Ha nem is lett kedvenc könyv, mindenképpen egy maradandó alkotás, ami mély nyomott hagyott bennem, és amit csak ajánlani tudok. Csak erős idegzetűeknek, és akiket nem zavarja, hogy megvezetik, mint egy birkát.

„Néha szeretném, ha tudnám, hogy kell megőrülni. Elfelejtettem.”

A Valis olvasása óta a Kamera által homályosan az első regényem, ami Philip K. Dick kései alkotásai közül származik. Nagyon markánsan érződik már itt is a különbség a korai műveihez képest, ráadásul a Valisban bemutatott mentális állapotának ismeretében még inkább megrázó, néhol egyenesen rémisztő élmény volt a regény olvasása.

A Kamera által homályosan Bob Arctor/Fred és ismerősein keresztül mutatja be, hogy a túlzott kábítószerfogyasztás milyen hatással van az elmére és a társas kapcsolatokra. Ugyan a történet 20 évvel a szerző jelene után játszódik egy disztópikus világban, az nagyrészt mégis a szerző életéről szól – csak a Valisszal ellentétben itt az író még nem részese a történetnek, hanem, a szerzői jegyzet szerint, ő maga a regény.

Az a kendőzetlen őszinteség, amivel Philip K. Dick ír a főszereplő egyre romló állapotáról, ahogy az fokozatosan elveszti a racionalitásérzékét és a kognitív képességeit, megrázó élmény volt. Összeszorult a szívem, és mélységesen sajnáltam Bobot, különösképp a későbbi felfedezések tükrében.

Számomra a regényben a disztópikus elemek sokkal inkább kivetülései voltak a droghasználatból fakadó paranoiának. Tökéletes választás volt az író részéről egy ilyen rendszer megépítése, amivel az amúgy irracionális paranoiának racionális alapot adott.

Philip K. Dick szerint a Kamera által homályosan nem tanmese, főleg mivel az életét osztja meg az olvasóval. Ugyanakkor megjelentek olyan történetelemek, amelyek elgondolkodtattak; és nem arról, hogy „a drog rossz”. Sokkal inkább arról, hogy milyen könnyen elveszítheti az ember az irányítását a saját élete és sorsa felett. Mennyire kiszolgáltatottak is vagyunk egymásnak.

Mindent összevetve a Kamera által homályosan egy csodálatos regény volt. Mocskos, reménytelen, elkeserítő és kiábrándító, mégis csodálatos. Nagyon örülök, hogy az Agave kiadó 13 év után ismét megjelentette idehaza, remélem, sok új olvasó fedezi fel magának ezt a remekművet.

Nekem ez a regény túl – nemistudom – egyértelmű volt. Mármint egy PKD regénynek túl.
Értem én, hogy ő itt most önmagát dolgozza fel, és fontos volt ezt a könyvet megírnia, de nekem nem volt ugyanilyen fontos elolvasnom. Ráadásul pont addig volt érdekfeszítő az önmagát megfigyelő ember tudathasadásának megfigyelése, amíg nem oldódott fel a helyzet egy kvázi racionális magyarázatféleségben, ami a paranoid identitáskeresési örvényt némileg bagatellizálta.
Valójában nem hiszem, hogy a szerzőnek vannak válaszai, szerintem a folyamatokról és állapotokról akart írni, nem a miértekről. Éppen ezért a tudatmódosítók nagyüzemi előállítása körül sejtetett háttérmotivációk leginkább egy alibi-világépítés lustán elszórt építőkockáinak tűntek, nem is különösebben hangsúlyos ez a vonal. Ettől függetlenül a regény nálam is működött: nyers, őszinte, cinikus és igen, szívesen sodródtam vele a mélybe, de valahogy fajsúlyosabb élményt nyújtanak azok az elborult művei, amikben nem segít megértenem a képzelet és valóság közötti ontológiai káoszt, hanem pont azt ábrázolja, hogy mindig minden viszonylagos.

Tudom, hogyan viszonyuljak ahhoz, ha Dick egyik regényében valamely emberi, idegen vagy akár természetfeletti erő nekilát megváltoztatni a valóságot. Ilyenkor általában egy racionális rendszert egy másik, viszonylag racionális rendszer vált fel, csak meg kell találni benne a logikát. De a Kamera által… drogos világában nem látom a rendszert, és ez sokkal ijesztőbb, mint a fentiek bármelyike. Ha valamit sikerül is kihüvelyeznem a történet hátteréből, még akkor sem tudhatom, hogy Fred, vagy valamelyik beállt haverja mekkora részben látja a valóságot és mennyiben a saját másik agyféltekéjét. Nekem ez az igazi horror, amikor semmiféle támpontom sincs arra nézve, mi történik valójában. Így ez Dick legzseniálisabb vagy éppen legborzasztóbb műve, az agyamban épp mérhető dopamin-szinttől függően. Objektivitás? Kösz, most dobtam el.

2020/165. otthoni polc

Hát eredeti és merész (témaválasztású) egy regény, az biztos… Jól meg is van írva, megkapjuk a Dick-féle sok-sok újraértelmezést is – azaz bőven vannak poénok –, de mégis… Összességében egyrészt kicsit soványnak tűnik a könyv, másrészt túlértékeltnek, harmadrészt pedig nem én vagyok a célközönség (untam… Én? Dicket??).
Én nem ezt a Dicket ismerem.

Akit én ismerek és szeretek, az a nagyon erős novellista (A betolakodó, A kettes változat, Emlékárusítás nagyban és kicsiben), vagy az Ember a Fellegvárban, a Kizökkent idő és a Szárnyas fejvadász gyakorlati-filozofista regényírója. Ezek a művek örök érvényűek, „minden idők SF-polcán” örökös helyet foglalnak a szerzőnek – de ez a Kamera nem ilyen könyv.

Újabb PKD, újabb erős olvasmányélmény.
A történetvezetés is elég erős, lebilincselő szerintem. A főszereplők szimpatikusak és ijesztőek egyszerre. A Főszereplőnk története pedig bravúrosan nyomasztó.
Természetesen az író ebbe a regényébe is belelopta 74-3-2-es tapasztalatait és apróbb elképzeléseit a valóságot illetően, még ha a fókusz most nem is ezeken volt. Azért olvashattunk Szent Páltól kiinduló gondolatmenetet is a valóságról, illetve annak homályos észleléséről, tükröződéséről.*

"Szent Pál a tükör alatt nem üvegtükröt értett, hiszen az akkoriban nem is volt, hanem önmaga képét egy fényes fémedényben. (…) Nem tükörben, hanem tükör által visszavert kép. (…)
-Talán maguk látják a világot fordítva, a kurva életbe. Talán én látom jól.
-Maga mindkét verziót látja.
-Egyesek azt állítják, hogy csak a valóság „tükröződését” látjuk, és nem magát a valóságot. Nem az a gond a tükörképpel, hogy nem valós, hanem, hogy fordított."

És persze az egész könyvet átjárja valamiféle elborult paranoia. Dick mindig ügyesen kombinálja ezeket az elemeket, hol előrébb hozva egyiket-másikat. A főzet vége pedig mindig hatásos.
Természetesen a várható csavar is ott lapul az utolsó oldalakon.
Majd a szerző utószavával ér véget a könyv, ami megint újabb darabot ad az élményhez. A könyvben megismert életstílus nem távoli a szerzőtől.(Az ő szavaival élve; a könyv Ő maga) Még mottójuk is van rá: „Ma légy boldog, mert már haldokolsz.”
Csakhogy ahogy Ő is mondja, a haldoklás azonnal elkezdődik, míg a boldogság puszta emlék marad. A Drogozás nem betegség, hanem döntés. Mi döntünk, akarunk-e egy ilyen felgyorsított életet. Egy rövid boldog korszakot, amiért hatalmas árat kell fizetnünk.

http://moly.hu/idezetek/522892

„HA TUDTAM VOLNA, HOGY ÁRTALMATLAN, MAGAM ÖLÖM MEG"

Nálam ez a könyv 5*, szó szerint elvarázsolt, tán még a H-anyagot is éreztem.
Szokás szerint egy egyedi könyv, ahol Dick ismét a drogokhoz és azoknak az emberi lélekre gyakorolt hatását boncolgatja. Főhősünk, aki a munkájának köszönhetően kettős személyiség (maga se tudja ki valójába), nagyon jó választás, jól mutatja be a drogos, és valós világ közti különbséget. Maga is rabja lesz a H-anyagnak, ezért el is tolódik a világképe, az anyag ki is szipolyozza, mint a társaságát. A kettős életének köszönhetően időben felismeri, hogy változtatni kell ezen és meglépi a nagy lépést, elvonóra megy, de mint kiderül ez sem a saját döntése. Érezhető, hogy mennyire személyes dolgokat írt le az író, mennyire a saját életéből merített, mennyire ott van a hippi kor, amikor mindent szabadot, és minden „virágmintás” volt.
Ajánlom mindenkinek, aki már megismerkedet az íróval. Első könyvnek nem ajánlom, nem tipikus Dick könyv.

Az egyetlen kritikám az lehetne a könyvvel kapcsolatban, hogy nem igaz sci-fi, de ez semmit sem von le az értékéből, letehetetlen!
Az egész könyv nagyon menő, a drogosok életét és gondolkozását bemutató részek egyszerűen ütnek (egyik kedvencem, amikor azon elmélkednek, hogy egy 10-sebességes bicajból a feketék eladás előtt kiloptak 3 sebességet, hogy azt külön eladják). Érdekesen ír a rendőr-drogos kapcsolatokról is, a könyvben szereplő ötlethez nem kis fantázia kell.
Korábban láttam a filmet (az is remek), a könyv semmivel sem rosszabb (sőt), főleg azoknak ajánlom, akik szeretik PKD írásait, nem bánják, ha kevés a cselekmény és nem félnek attól, hogy drogosok fejében járnak (vagy akár még szeretik is ezt a témát).

A legutóbb olvasott könyvei után ez kidolgozottabb, egységesebb. Mintha egy drogos-tudományos-fantasztikus-doppelgänger regényt olvastam volna. Nagyon tetszettek az idézetek a Faustból, de a könyvek, filmek, zenék említése is színesebbé tette. A vége némileg a spoiler emlékeztetett.

A filmet régebben láttam már, de valahogy elfelejtettem az egészet, csak az ötletes animációs megoldásra emlékszem belőle. A könyvet olvasva nem csodálom, hogy kiesett. A néhol viccelődő hatás ellenére nagyon nyomasztó írás, teljes az agymenés végig, mintha egy szuszra húznál le valamit, vagy végtelenítve hallgatnál homályos zavaros gondolatokat, majd azt veszed észre, hogy magába ránt. Pörög végig, nem hagy teret másnak, nem is tudtam mást olvasni mellette, végig foglalkoztatott… és be akartam fejezni, pontot tenni rá, kimászni belőle. Nem lesz a kedvencem Dick-től, de a maga nemében zseniális, ilyet tényleg csak úgy lehet írni, ha benne van/volt az ember, és nem is kicsit, leginkább nyakig.
Na most ezután tényleg sci-fi-t akarok tőle.