Do ​Androids Dream of Electric Sheep? (Blade Runner 1.) 86% 59 csillagozás

Ugyan PKD munkásságából még mindig csak a legismertebbeket volt szerencsém olvasni, az Álmodnak-e az androidokat immár, ha jól számolom, harmadszor olvastam. Ellentétben a filmmel: azt hiába terveztem újranézni a legutóbbi olvasás után, még nem került rá sor.
Viszonyom a cyberpunkkal ugyan nem teljesen mentes minden ambivalenciától, de ami maximálisan kompatibilis belőle az én ízlésemmel és érdeklődésemmel, az az a jövőkép és hangulat, amely jellemzi ezeket a könyveket. Cyberpunk regényben olyan nagyon nagyot még nem csalódtam. Kicsit már igen, de nem ez volt az az eset. A cyberpunk hangulat, a cselekmény hátteréül szolgáló világ ezúttal is nagyon bejött nekem – mint olvasónak, élni nem szeretnék ilyenben –, ezért többedszerre is élveztem az olvasást.
A könyvben ábrázolt jövőben, ami a mi jelenünkből nézve immár tulajdonképpen elmúlt jövő, vagy ha úgy tetszik, alternatív közelmúlt, szóval abban a jövőben, amelyet Philip K. Dick leírt, mint a cyberpunk regények jövőiben általában, a technika jelentős fejlődésen ment keresztül, ám meglehetősen kérdéses, hogy ez mennyire volt üdvös az emberiség szempontjából. Az emberiség képes saját szolgálatára az emberre megtévesztésig hasonlító androidokat gyártani, akiket aztán a gyarmatokon dolgoztathat. A nagyrészt kihalt állatok pótlására, ugyancsak az eredetiekre megtévesztésig hasonlító mesterséges állatokat állítanak elő. A bolygók közötti utazás immár megoldott, így az emberiség más bolygók benépesítésébe kezdett. A Föld viszont a végső világháborút követően immár egy szinte lakhatatlan – és nagyrészt lakatlan – periferiális hely, ahonnan csak az nem ment el, aki ezt valamiért nem tehette. Ide érkeznek meg a Marsról menekülő androidok, amelyek levadászására a rendőrség egy speciális fejvadász csapatot tart fenn. Ennek tagja főhősünk, Rick Deckard, akinek az ölébe hull ez a szép kis prémiummal kecsegtető megbízatás. Akciódús regényindítás, és a regény cselekménye tulajdonképpen az említett androidok levadászása köré szerveződik. Ezt az akciódússágot viszont a nagy vonalakban a könyv alapján készült – de attól számos ponton eltérő – film inkább használja ki. A könyv ezzel ellentétben, ennek az akciódús cselekménynek az ürügyén megpróbál elgondolkodtatni arról, mi tesz minket emberré, a viselkedésünket pedig emberivé. Ebben a jövőben, amelyben az androidok szerves anyagból készülnek, és egy viszonylag bonyolult empátiatesztet leszámítva meg sem lehet őket különböztetni az embertől, sőt, már emlékekkel is elláthatják őket, az ember viszont programozni tudja a saját hangulatát, immár nem is olyan egyértelmű, hol húzódik a határ az ember és gép, az emberséges és embertelen, az élő és élettelen, illetve a világot építők és azt pusztítók között. A regény ennek a határnak a kérdését boncolgatja újra és újra, különböző szereplők felvonultatása és interakciói révén.
Emellett persze az akció sem szorul végképp háttérbe, és a kettő elegyéből egy nagyon is – többedjére is – élvezhető sci-fi született, amit érdemes időnként, de legalább egyszer elolvasnia mindenkinek, aki fogékony az ilyesmire.

Meg kell, hogy mondjam, kicsit furcsa egy könyv volt. Korábban nem olvastam még Dicktől, és nem láttam a Szárnyas fejvadászt sem (tudom, jobb, ha lapulok a rothadt paradicsomok elől, ill. amúgyis egy másik bolygóról származom), így csak nagyon korlátozottan tudtam, hogy mire számíthatok. Ennek megfelelően a könyv egy brutális meglepetés volt számomra.

Gondolok itt arra, hogy az igazság és a kitaláció milyen mértékben összekavarodik. Amikor látszólag értelmetlen módon arról beszélünk, hogy milyen állatokat tartanak a házban, annak ellenére, hogy a könyv milyen rövid, majdegyszerre értelmet nyer az egész. Nem teszek olyan naiv állításokat, hogy az első olvasásommal felfogtam volna akár csak a főbb motívumait a könyvnek (azt talán igen, de messze nem vagyok benne biztos).

Amit ki merek jelenteni, hogy a könyv 50 évvel a megjelenése után is aktuális, hiszen a kérdések most már élesen előkerülnek, amikor olyan fogalmakat kell definiálnunk, amiket nem látunk, és igazából nem is értünk. Például hol van a határ az android és az ember között? Mit tesz velünk, ha mesterségesen befolyásoljuk az érzéseinket? Mit ad és hogyan definiáljuk az empátiát? Más szóval, adtam magamnak filozofálnivalót rendesen. Akarom mondani, Philip K. Dick adott. Köszönet neki.

Izgalmas felütés és kalandos folytatás, a vége előtt nagy megpihenés és filozófikus mondanivalók részletes taglalása – egészen kellemes klisé, értem, miért lett kultusza. Az alapötlet is jó, mi különböztethet meg egy embert egy robottól, amikor a technika már minden tud és mindenhová kifejlődött – igen, maradt egy kis emóció. Az érzések a másik fél iránt nem mindig programozhatóak, ezen megy a „vita” – nálam meg felbukkant a kérdés, ha az együttérzőképesség alapján szelektálnak a földiek, mármint hogy az nincsen az androidoknak, vagy nem eléggé sok, akkor hogyan képesek ők ott öldösni a Marson, ami miatt a Földre kellett menekülniük. Vagy ez a két fajta érzelem nem egyforma? A szerelem mint olyan, szintén a kérdésözön közepén van, na vajon ez miféle dolog lehet robotok között, kérdeztem az elején, később meg rájöttem, eléggé földi dolog ez is :))
Kellemes kis sci-fi, hasznos volt elolvasni, az andy szó meg külön a kedvencem lett.

Oké, szóval ha az androidok gyártásának egyetlen célja az emberek kiszolgálása, és akkora és olyan gyakori probléma, hogy elszökdösnek a Marsról, hogy minden városban külön rendőregység szakosodott a levadászásukra, akkor mi értelme van az emberhez annyira hasonlónak gyártani őket, hogy csak mindenféle kétes kimenetelű teszt és/vagy csontvelő vizsgálat alapján lehet őket kiszűrni? Miért kell bajlódni sejtekkel meg DNS-sel, miért nem lehet simán valami nagyon ütős agymodult rakni egy olyan vázba, ami kívülről anatómiailag korrekt, de belül fém és fogaskerék (értsd: könnyen kiszűrhető), főleg, hogy a sejtpótlást androidoknál nem tudják megoldani, és ezért szerencsétlenek csak négy évig élnek? Logikai bukfenc. Egész végig ezen gondolkodtam.

Tegyük hozzá, hogy a sci-fi, mint műfaj, engem csak maximum 120 percben tud lekötni igazán, szóval a tv-sorozatok és könyvek eleve hátránnyal indulnak. A cselekmény kicsit túl lineáris és egyszerű (bonyodalommentes) volt ahhoz képest, amit én szórakoztató irodalomtól várok, és a logikai bukfenc (lásd fent) végig ott motoszkált az agyamban, mint egy kisördög, ennek ellenére egész baráti viszonyt ápoltunk, a könyv meg én. Ha már sci-fi, az „öntudatukra ébredt androidok” kérdés örök kedvencem – igen, most, hogy így belegondolok, erről mindig szívesen olvasok. Ráadásul nagyon más aspektusát fogja meg a könyv a klasszikus kérdésnek, mint ahogy az ember-állat viszonyt is különlegesen ábrázolja. Ezek miatt élveztem – a történet meg zajlott magától a háttérben.

Egy ilyen mood organ pedig KELL.

Még valamikor kamaszkoromban láttam a Szárnyas fejvadászt, de nem igazán tetszett. Eddig (talán pont ezért) távol tartottam magam Dicktől, de ez a könyv tényleg nagyon jó. Más, mint a film és rengeteg kérdést vetett fel. Persze volt pár dolog, ami idegesített benne, de hát nem mai könyv, hiábavaló lenne az én 21. századi logikámat számon kérni egy 68-as könyvön. Lehet, hogy egyszer újranézem majd a filmet is, hátha más szemmel nézem majd a könyv után.

Elég kevés értelme volt megnézni a Szárnyas fejvadász című filmet, de az feltétlenül jó pont, hogy kedvet kaptam tőle elolvasni ezt a könyvet. Nem is jó kifejezés, hogy kedvet kaptam. Sokkal inkább valami őrült vágyódás fogott el, hogy márpedig ezt el kell olvasnom, méghozzá minél hamarabb. Sőt, még azt is elhatároztam, hogy történjék bármi, igenis tetszeni fog. És lássatok csodát, valóban így történt. A továbbiakban nem fogok már a filmről beszélni, mivel alig van köze a könyvhöz. Szerencsére sikerült elkülönítenem egymástól a kettőt.

Szóval tetszett a könyv. Nagyon. A világ, sajnos, teljesen valószerű és hihető. Szerencsére a megadott időben még nem tartottunk itt, de ki tudja, lehet, hogy nem kell már sok hozzá. Nagyon rossz érzés volt olvasni a leírásokat, hogy hogyan néz ki a Föld, hogy élnek az emberek, de hát milyen más érzés lett volna? Ez volt a célja. A karakterek érdekesek, összetettek, nem sablonosak. Jó volt megismerni a gondolataikat és érzéseiket részletesen, a kis félelmeiket, problémáikat. Ezen keresztül sokkal árnyaltabb képet kaptam a világról, mintha csak a cselekmény szempontjából feltétlenül szükséges dolgokat tudtam volna meg. Minden hihetőbb lett.

A felvetett problémák nagyon érdekesek, elgondolkoztatóak, néha elszomorítóak. Különösen nagyra értékeltem, hogy a vallástól kezdve a Turing-féle kérdésekig mindenféle téma érintve volt. De talán pont azért, mert ilyen fontos kérdéseket boncolgat, felmerült bennem néhány másmilyen kérdés a történettel kapcsolatban. Volt egy-két dolog, amit nem láttam eléggé megindokoltnak és megmagyarázottnak. Vagy esetleg nem vetem észre, hogy ezeket a bizonyos részeket direkt hagyta nyitva az író, hogy a saját magyarázatomat találjam ki rájuk.

Többen hasonlították már George Orwell könyveihez, és valóban, nekem is gyakran 1984-érzésem volt az olvasás közben. Hasonló a hangulata, bár azért szerintem jóval kevésbé nyomasztó. Akinek az tetszett, valószínűleg ezt is szeretni fogja.

Meglepődtem, hogy ennyire tetszett. Nem vagyok egy nagy scifis, de ez a könyv nagyon olvasmányos volt és könnyen és gyorsan haladtam vele. Külön érdekessége, hogy így 2021-ben olvasni 2021-ről eléggé komikus és érdekes is egyben, az ember akaratlanul összeveti a jelent a könyvbéli 2021-el. Izgalmas és elgondolkodtató történet.

Micsoda frenetikus könyv. Szóhoz sem jutok. Szeretném megosztani az érzéseimet, de egyszerűen nem tudom. Ez a könyv olyan sok örökérvényű, felkavaró kérdést vet fel, rak össze és szeletel fel apró darabokra. Belök egy mély kútba és addig enged zuhanni, míg teljesen fel nem adod a valóságról addig dédelgetett meggyőződésed és illúzióidat. De ami igazán kiemelkedően zseniálissá teszi az az, hogy két egetrengető gondolatfolyam között is megnevettet. Megnevetett, de úgy igazán. Az a te, az olvasó, jól megérdemelt jutalma. És nem utolsó sorban őrült izgalmas is.

Elrepített egy másik, teljesen új világba. Ráébresztett, hogy mennyi érték van a mi világunkban amiket nem értékelünk hanem alapvetőnek veszünk és arra mit jelent mind ezt elveszíteni. (Sajnos e felé haladunk.)
Új világ, új élet szemlélet, izgalmas történet ami végig lekötött. Sci-fi fanoknak kihagyhatatlan.

Ó, nem írtam értékelést erről (ami nem csoda, nyaralás alatt volt velem, és az egyetlen esős délután volt kísérőm).
Most akkor elmondanám, hogy a filmet meglehetősen szeret(t)em, és általában – ugye – az eredeti alkotás a jobb. Hát, nem ebben az esetben.
Emberek, röviden: gagyi.

Fogod a jó kis agymenéseidet, megszórod egy kis frissen őrölt neurotikával, hozzáadsz kis melankóliát meg whybother szexuális fantáziát, gyors vágsz bele kis önsajnálatot-komplexust, és körülbelül ez lesz belőle.
Csalódás, de tényleg. Mindamellett, hogy lúzeren soviniszta (a nők a tökösebbek), még a párbeszédek is laposak, hajtépősek (lennének, ha lenne bennük elég muníció)…
Deckard egy igazi piti lúzer, a világ, amit meg Dick (…) fest lapos – ha érted, mire gondolok. Miközben meg vannak benne sziporkás ötletek. Whatapity.