Csordulj, ​könnyem, mondta a rendőr 80% 223 csillagozás

Ki vagy Te? Honnan jöttél? Hová tartasz? Miért vagyunk pont itt és azok, aminek gondoljuk magunkat? Mi lenne, ha egy nap arra ébrednénk, hogy senki nem ismer minket, sehol nem vagyunk nyilvántartva, senkire sem számíthatunk, idegenek vesznek közül. Mit tennél Te akkor, főleg ünnepelt és mindenki által ismert híres emberként? Szerintem a legtöbb mai híresség nem lenne ilyen összeszedett, mint Dick könyvének hőse spoiler.
Nagyon tetszettek a szeretetről szóló eszmefuttatásai és persze a KR-3-as drog valóságra gyakorolt hatásai spoiler. Illetve amit még nagyon szeretek benne, az az időn-kívüliség egy igen különleges, rá jellemző hangulata, mert úgy született ez a könyve is, hogy nem mondtam volna meg, hogy 1974-ben íródott, lazán el lehetne adni mai vagy akár száz évvel későbbi regényként is.
Viszont jóval bővebben kifejthette volna a „hatosok” a „munkatáborok” a „diáklázadások” témakörét, szóval olvastam volna még, így inkább csak egyfajta bevezetésnek éreztem egy nagyobb lélegzetű regényhez, szóval bennem folytatásért kiált és engedek is a kísértésnek egy újabb könyvével.

Egy nagyon érdekes, mondhatnám lebilincselő gondolatkísérlet a disztópikus jövőból, Amerikából a II.polgárháború utánról. Magas fejlettségű technika és technológia, de az emberek problémái ugyanazok. Főhősünk egy énekes celeb, akinek sikerét módosított genetikája, valamint a nézettség eredményezi, s mikor ez hirtelen megszűnni látszik megkezdődik egy kétnapos vesszőfutás… A drogok szerepe – amelyek nagy súlyt kaptak az író életében is – itt is középpontban vannak, majd – a nagy várakozás ellenére – semmitmondó befejezésbe torkollik az írás.
Nem a legjobban sikerült PKD regény.

(két csillag az ötből)

Nehéz elhinnem, hogy Dick annyi mesterműve közül épp ezt jelölték a legtöbb neves SF díjra. Én ugyanis még sosem csalódtam Kindred bácsiban ekkorát.
Egy híres ember átkerül egy olyan valóságba, ahol nem csak hogy a világhíre tűnik el nyomtalanul, de egyáltalán semmi jele annak, hogy ő maga valaha is megszületett volna. Ebből kiindulva elgondolkozhatnánk olyan kérdéseken, hogy például a valóság határozza meg az identitást, vagy az identitás a valóságot? Vagy azon, hogy hihetünk-e a saját nemlétünkben, ha körülöttünk minden és mindenki ezt bizonyítja? De Taverner nem tesz mást, csak pumpolja az útjába eső nőket, és azon kesereg, hogy nem ért semmit, miközben egy városnyi zsaru kergeti. A karakter erőtlen, a végül elénk vetett magyarázat szintúgy gyenge és kiforratlan, a történetet pedig még lezárni is kár volt, annyira nem szólt a befejezés semmiről.

Ehhez nincs mit hozzáfűzni, se elvenni belőle… Philip K. Dick az Philip K. Dick, kivéve, ha ő is elveszne, mint a főhőse, Traverner. Vagy ha mi vesznénk el, és senki sem tudná, hogy kik vagyunk. Mintha sohasem léteztünk volna ebben a világban, amelyikben vagyunk. De valahogy mégis benne vagyunk. Pedig nem is lehetnénk. De mégis. Vagy mégse. Vagy hogyis?

Az elmúlt órákban azon gondolkodtam, miért volt ez a regény más, mint a többi. Eleinte azt gondoltam, hogy a témafelvetés miatt, de végül arra jutottam, hogy az érthetősége miatt. 1970-es években íródott mű, ami a Kamera által homályosan és a Valishoz képest csak pár 2-3 évvel korábban jelent meg. Emiatt azt gondoltam, itt is a szerző személyes poklából kell kihámoznom a mondanivalót. Ehelyett egy könnyen értelmezhető, már-már „könnyed” regényt olvashattam pár csipetnyi pikantériával.

Úgy gondolom, ez a regény egy lassanként napfényre kerülő művészi vallomás, amit a befejezés is alátámaszt. Annak pedig gyönyörű szép, ugyanis az utolsó oldalak igencsak megszorongatták a szívem.

A történet, de még inkább a szereplők közti interakció, ugyanakkor kicsit elnagyolt volt, s igazából emiatt nem volt meg a maximális Philip K. Dick élmény. Pedig ismételten előkerültek olyan témák, amelyekről a mai világ embere is elgondolkodhat. Különösképp, mert egy olyan világban élünk, ahol a népszerűségért és hírnévért sokan bármire képes. Az ő számukra ez a regény tanmeseként is működhetne.

Nekem tetszett Dicknek ez a könyve is, bár tény a vége nem a megszokott volt, elmaradt a meghökkenés, az az igazi PKD csattanó.
Kicsit meglepett, mert megszoktam az írótól, hogy bonyolult, gondolkodós történeteket talál ki, amik tele vannak csavarral. Ez nem ilyen volt, könnyen lehetett olvasni, egyedül a KR-3 drog magyarázatánál volt, hogy mondatonként kellett felfognom, hogy mit is akar, hogy megértsek.
Megint meg kellett állapítanom, hogy Dick mennyire képbe volt a kor kábítószereivel, és mennyi jövőbeli drogot talált ki. Biztos személyes tapasztalat volt mögötte, hisz valljuk be, a hippi korszak hatással volt rá.
Volt jobb Dick könyv is, de érdemes elolvasni.

Ez az a fajta PKD könyv volt, amit alig bírtam letenni. Végig fenn tudta tartani a feszültséget, vártam a csattanót, hogy akkor most mi is történik Tavernerrel, hogy került oda, hogy fog visszakerülni – egyáltalán ki is ő valójában? A valóságban van? Vagy a másik világ volt az? Ez az a tipikus Dick, akit egyszerűen imádok. Bár Taverner nekem nem volt annyira szimpatikus karakter, inkább egy igazi tehetetlen kis rinyagép, mégis képes az ember izgulni érte. Annyit sajnálok, vagy talán úgy is mondhatnám, hogy nem annyira megszokott módon, a végén mindenre kapunk magyarázatot – még ha elég kifacsartat is, de minden lezárásra kerül. Alig várom, hogy elfelejtsem, vagy ne emlékezzek annyi mindenre belőle, hogy újra el tudjam olvasni.

Végül is, valahol mélyen mindig is tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy egyszer belefussak egy PKD irományba, amely nagyon nem tud megérinteni. Már a Scanner Darkly olvasása sem volt egy Álmodnak-e az androidok…-hoz fogható élmény, és aztán az Ember a fellegvárban sem tudott levenni a lábamról, igaz, utóbbit legalább élvezettel olvastam, és az elsőben is találtam olyan gondolatokat, amelyek felkeltették az érdeklődésemet, csak aztán sajnáltam, hogy PKD nem ezeket szerette volna jobban kibontani. Ezt a könyvet is úgy vettem kézbe, mint egy disztópiát, és ilyen elvárásokkal is olvastam, és pont ebből az oldalából volt szerintem kevés a könyvben. Pedig ez valószínűleg tetszett volna. Ha már itt van egy ilyen rendőrállam, én nagyon szívesen látnék bele abba, hogy ennek működése hogyan teszi pokollá az emberek életét. Egy ideig reménykedhettem is abban, hogy ilyen irányba megy tovább a történet, hiszen Jason Taverner szemével el is kezdhettük felfedezni ezt a világot alulnézetből, csak aztán PKD-nek támadt egy jobb más ötlete. Ehelyett egy spoiler kapni természetes úton vezetett a csalódáshoz. De nem szeretnék túlságosan szigorú lenni a könyvvel, mert végül is a cselekmény lekötött, csak valami nekem jobban tetsző lezárásban reménykedtem. Ezt a könyvet PKD nem nekem írta, de sebaj, legalább végre egy olyan könyv, amelyet nem szeretnék mindenáron megvásárolni. Ezek után mondjuk kicsit félve nyúlok újra PKD könyvhöz, de természetesen az Androidok és a Különvélemény kötet írója megérdemel még néhány esélyt.

Végig leköti az olvasót ez a könyv -is-. Egészen rövid könyv, jóval egyszerűbb, mint egy átlag Dick könyv. A mélységét így is éreztem, a megszokott Dickes vonások sem hiányoznak. Na igen, a végén nincs akkora csavar, ami az egész könyvet a feje tetejére állítaná, de azért így is érdekes, ami kikerekedik a történetből. Szerintem a jártas PKD rajongók más befejezésre számítottak volna, és épp emiatt sikerült ez a befejezés meghökkentőre.
Nekem amúgy nagyon viccesen jött le, hogy a könyv végén, amikor elmagyarázzák (nem túl, de viszonylag bonyolultan), hogy mi miért és mi miatt történt, elhangzik egy ilyen párbeszéd:
„-Érti, mi történt Tavernerrel? – kérdezte tőle Herb.
-Nem.”

(eztán persze jön még egy próbálkozás az elmagyarázására, de túl spoileres)
Azt hiszem sok olvasó is így érezhet.

Van egy film, amiben beszélnek a erről a könyvről. Waking Life a címe. Ideje lesz újra megnézni.

Nem vagyok egy Dick-szakértő (rendben, mondjuk ki, alig olvastam még), de azt hiszem, nem ez a legjobb munkája. Kidolgozatlannak tűnt, és nem annyira kötött le. Leginkább a cím és a cselekmény viszonya gondolkodtatott el, hogy ki is itt a főszereplő, kinek a tragédiáját látjuk valójában (mert nem Tavernerét, az ő útkeresése nem több sodródásnál). Inkább az a tragédia, amikor döntéseket hozunk, lépéseket teszünk, majd kiderül, hogy ezek nem voltak jók, de már nincs mit tenni, bele kell állni, ilyen szempontból pedig Buckman az érdekesebb.