Az ​utolsó tréfa 35 csillagozás

Philip K. Dick: Az utolsó tréfa

Newer York városa túlélte ugyan a holokausztot, de nagy árat fizetett érte: merev erkölcsi törvények uralják, fürge robotok figyelik az emberek viselkedését, a legkisebb kihágás is személyes katasztrófát vonhat maga után.
Allen Purcell ama kevesek közé tartozik, akik szó szerint képesek megváltoztatni a világot, és amikor olyan kormányzati állást ajánlanak neki, ahol a közerkölcs felelőse lehet, elhatározza, hogy változtat, amin csak tud. Ehhez azonban tenni kéne valamit azzal a fejjel a szekrényben…

Philip K. Dick korai regénye lebilincselő és ijesztő tanmese egy olyan társadalomról, amely a rend fenntartása érdekében bármit képes feláldozni, még a saját szabadságát is.

Eredeti megjelenés éve: 1956

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Philip K. Dick

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2019
208 oldal · ISBN: 9789634196242 · Fordította: Pék Zoltán, Pál Attila
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2019
198 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634196235 · Fordította: Pék Zoltán, Pál Attila

Kedvencelte 1

Most olvassa 3

Várólistára tette 41

Kívánságlistára tette 58

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Oriente
Philip K. Dick: Az utolsó tréfa

…legyen határozatlan ideig az utolsó értékelésem itt.

Olvastok disztópiákat? Olvassatok, mert hát nagyon… érdekesek. Ilyen klasszikusokra gondolok persze, mint Dicknek ez az 1956-os regénye.

A Morális Megújhodás ideológiájára épülő társadalmi berendezkedésben még a művészek és a kreatív ügynökségek is kizárólag a cenzúrázott populizmust szolgálják ki. A csalódott vagy kritikus szemléletűeket az Egészségközpontban kezelik. Már ha ők meg akarnak „gyógyulni”; mert mindenki előtt nyitva áll egy másik lehetőség: a közösség elhagyása, önkéntes száműzetés a gyarmatokra. Mindez a társadalmi konszenzus megnyugtató védőernyője alatt történik, és főhősünk lelkesen építené is ezt a rendszert, csakhogy kiderül, van egy kis tréfás rendellenesség az agyában…

Korai Dick-regény, vagyis nem az elborultabb szériából való, cserébe szellemes és korrektül felépített. A világ hangulata távolról emlékeztetett az Álmodnak-e az androidok-éra, de annál valamivel könnyedebbnek hat. A könyv ikonikus jelenetei, a rendes havi ún. tömbgyűlések viszont elég hátborzongatóak. Amolyan lakógyűlésnek álcázott fegyelmi eljárások ezek, ahol arctalan közösségi vádaskodás formájában a lakótársak nyilvánosan meghurcolják egymást (egy közös mikrofon torzítja el az egyedi hozzászólásokat, hogy felismerhetetlenek legyenek). A tét a lakhatási engedély megtartása avagy megvonása. Számot kell adni minden apró-cseprő ügyről: éjszakai kimaradásokról, alkalmi flörtökről, trágár beszédről, bármilyen apró furcsaságról, ami elüt az illedelmes és puritán fősodortól. A jóravaló polgárok lépteit drónok (itt: kopingerek) követik mindenhova, a begyűjtött adatokat pedig szorgosan eljuttatják a Bizottság képviselőinek kiértékelésre – utóbbiak egytől-egyig virágos ruhákba öltözött, pirospozsgás középkorú hölgyek. Egy szép, új, egyszerű és kényelmes kis világ ez, amitől futkos a hátadon a hideg. Mindennek fényében a regény drámai csúcspontján lejátszott trollkodós tévéműsor könnyen átértelmezhető magasművészeti performansznak. Szerintem.

„És senki ne gondolja, hogy a könyvek nem valóságos helyek.”
Neil Gaiman
https://moly.hu/idezetek/735425

9 hozzászólás
>!
Morpheus
Philip K. Dick: Az utolsó tréfa

Eléggé tipikus PKD történet, adott a szokásos vasbörtön, és adott valaki, akinek különleges képessége van, ami nem telekinézis, nem jövőbelátás, hanem a spoiler. Ki hitte volna. Ezzel harcol a vasbörtön ellen, először tudat alatt, aztán egyre tudatosabban és felelősségteljesebben. Szóval már ő is tudta, mi az egyetlen jelentős – és őszinte – eszköz mindenféle hatalom ellen. Kár, hogy az emberek, ezt még ma sem fogják fel, szerintem akik ilyenek, aktívan kellene őket asszimilálni. :D

3 hozzászólás
>!
ViraMors P
Philip K. Dick: Az utolsó tréfa

A város, a társadalom aludt tovább.

– A bátyám a felelős…

Kíváncsi lennék, ha Philip K. Dick a mai, internettel megáldott spoiler világban élne és alkotna, hogyan írná meg a tömbgyűléseket? Azokat a heti rendszeres összejöveteleket, ahol a nép arctalan egyenhanggá silányulva pellengérre állíthat, és- ha csak átvitt értelemben is – záptojással, utcakővel dobálhat meg gyakorlatilat bárki, majd’ minden esetben mondvacsinált indokokkal. Több, mint kíváncsi lennék… spoiler
A tömbgyűlések sarkalatos pontjait jelentik a Momeg spoiler világrendjének, ahol a Nagy Testvér figyeli az embereket, azok meg egymást, hogy az erkölcsnél is erkölcsösebbek legyenek. A Telemédia diktál és kezükbe adja a követendő tanulságot, és véletlenül se akarjon senki kilógni, vagy egyénként létezni, mert akkor eltávolítják. És a többség valóban egyként retteg, és engedelmes birkaként alussza álmát, ha szükséges, másra hárítja a felelősséget, csak magára ne kelljen vállalnia. ”A Momeget beteg elmék ötlötték ki, és beteg elméket is termel.”
Rövid, PKD-hez képest nem is komplikált, de érdekes történet. Az első harmadával kissé hadilábon álltam, de amikor elkezdte megkapargatni a tömeg az egyén a felelősség és az ehhez hasonló kérdések körét, akkor határozottan megbarátkoztunk. Nem mondanám, hogy kifejezetten mélyre ás bármelyik témában, ellenben gondolatébresztőnek tökéletes.

>!
Kkatja P
Philip K. Dick: Az utolsó tréfa

Mérsékelten izgalmas és kellemesen nyomasztó Dick ezen története is. Érdekes volt a két világ szembeállítva, én sem tudom melyikben éltem volna szívesebben… Főleg rajongóknak ajánlott!

>!
Szentinel
Philip K. Dick: Az utolsó tréfa

A könyv az öt csillagot nem azért kapja tőlem, mert olyan magas lenne a színvonala. Hiszen elég átlagos, Dickre jellemző disztópia. Amiért kapja, az a felvetett téma, és annak boncolgatása.

Amikor elkezdtem Philip K. Dicket olvasni, sok olyan kérdést tettem fel magamnak, mely azelőtt eszembe se jutott volna. A szubjektív és objektív nézőpont relatív lett számomra, ahogy az emberi természet jó és gonosz skálán történő elhelyezése is. Mondhatjuk úgy is, hogy fiatal felnőtt éveimet Dick szépen elkísérte. Olyan hatást gyakorolt rám, melyet korábban író még sosem, és azóta is csak Stephen Kingnek sikerült mellé kerülni. De mi is az a téma, amit ebben a kötetben boncolgat az író, és ami számomra telitalálat volt? A jó és jó küzdelme.

Eddig nem írtam még a politikai nézeteimről, mert nem szeretek foglalkozni a témával. Mindenki, aki aktívan politizál, szarba nyúl, és olyan is marad a keze. Most viszont leírom, hogy se a baloldallal, se jobbal nem szimpatizálok. Méghozzá azért nem, mert az ilyen ideológiákra való osztódás remekül görbe tükröt tart társadalmunk elé. Ha ugyanis egyértelműen elköteleződünk egy ideológia mellett, akkor az már elárul dolgokat a személyiségünkről. Egyszer volt lehetőségem vitatkozni egy erőteljes jobboldalival, melynek az lett a vége, hogy én lettem a „fajáruló libsi g*ci”, majd nem is olyan régen részem lehetett abban az élményben, hogy lerasszistázott egy baloldali. Mindezt úgy, hogy én egyik félnek sem ártottam életemben. És úgy, hogy alapvetően egyikük sem rossz ember. Családjuk van, jó munkájuk, szerető feleségük, szóval értetlenül állok már ama jelenség előtt, hogy valaki, aki jólétben él, nekiáll ellenségeket keresni ideológiai alapon. Aztán eszembe jutott: ad 1, ezeknek az embereknek valami nagyon hiányzik az életükből, ha efféle ökörségekre van idejük, ad 2, igazolják azt a szomorú elméletet, hogy a gyűlölet épp annyira része az emberi létnek, mint a szeretet.

Sok ember egyszerűen nem tud élni az ellenségkép nélkül. Hiába hangzik jól az, hogy mind egymást szeretve élünk egymással harmóniában, nagyon sok ember erre nem lenne hajlandó. Mert kell neki az, amitől másnak, ha úgy tetszik, többnek érezheti magát embertársainál. Emiatt elkezd sztereotípiákban gondolkodni, és beskatulyázza ezeket az embereket. „Aki mást mond, az hülye, és mennyire jó, hogy én nem hozzájuk tartozom!” Ezt látom sokszor itt, a molyon is, ami azért szomorú, mert igazolja azt a szomorú tényt, hogy az olvasás önmagában nem tesz jobb emberré. Feltűnt már valakinek az, hogy amíg a politikai csoportok tagjai nem azonosítják egymást, tök jól elvannak? Hogy lényegében mindketten jófej emberek?

A másik pedig, és ezzel ráközelítettünk Az utolsó tréfa történetére: ott, ahol nincs már erősen jelen a gonosz, a jók megteremtik. Hisz jó nélkül nincs rossz és vice versa. Ha tehát mi arra törekszünk, hogy erkölcsi értelemben (és mások szemében) jó embernek tűnjünk, akkor harcolnunk kell a gonosszal. Ez az ösztön pedig annyira felerősödik, hogy minden apró kihágást démonizálunk, és kitaszítjuk vétkes embertársainkat. Akik lehet, hogy korábban jót tettek velünk. De mivel nem akarunk rossznak látszani, ezért a tömeggel tartva ki kell átkozni. Csak azért, mert gyarló volt. Csak azért, mert nem tökéletes kívánt lenni, hanem… ember. Vicces, hogy sok álszent ember mennyire könnyen gondolja azt, hogy mivel ő jó, neki jogában áll gonoszkodni a gonosszal. És mindezt úgy, hogy az elkövető észre sem veszi, hogy aljasságot követ el. Ez megmagyarázza, miért ijesztő napjaink embere számára a vallási fanatizmus. Csak azt felejti el, hogy ehhez még csak vallásosnak sem kell lenni. Elég az is, ha vérszemet kapunk nekünk nem tetsző könyves értékelésekre, és agresszívan letámadjuk annak elkövetőjét. Mert valamiért úgy érezzük, hogy csak akkor lehetünk jók, ha küzdünk a gonosz ellen. Azt a kérdést viszont már nem tesszük fel magunknak, hogy mi is az a gonosz, ami ellen nekünk küzdenünk kell? Ha pedig feltesszük, elkezdjük nevesíteni őket: neonácik, SJW-k, hippik, komcsik stb. Megint sztereotipizáljuk embertársainkat, és nem gondolunk rájuk teljes emberként. Csak egy dolog lesz a sok közül, ami ellen harcolni akarsz.Épp ettől leszel te magad a legfőbb gonosz.

Mert elhiszed azt az önbecsapós hazugságot, hogy ez majd téged nemesít…

1 hozzászólás
>!
kvzs P
Philip K. Dick: Az utolsó tréfa

PKD tökéletesen látja a gyengeségeinket, és meg is mutatja őket a regényeiben.
Az utolsó tréfa vilálga látszólag békés, és kiegyensúlyozott. A MOMEG határozza meg mindenki életét és gondolatait, a társadalom minden tagja pontosan ismeri a helyét, és a szabályok szerint él. A felszín alatt viszont kicsinyesség, árulás, hatalmi harcok, és mindenféle emberi gyarlóság lappang. Ezt a világot forgatja fel a főszereplő, az agyában lévő furcsaság miatt.
Sokadjára állapítom meg, hogy nem szívesen élnék PKD világaiban, és sokadjára döbbenek rá, hogy nem állnak olyan messze attól, amiben mégis létezünk.

>!
Buzánszky_Vírus_Dávid
Philip K. Dick: Az utolsó tréfa

Egy rövid, nem túl mély, de Dicktől megszokott stílusú történet.*
Nyomokban felfedezni véltem elemeket a Kamera által homályosan könyvéből, a vége pedig a Szabad albemuth rádió befejezését idézte fel bennemspoiler.

*Pont mint ez az értékelés tőlem.

>!
Nevox
Philip K. Dick: Az utolsó tréfa

Mivel régen olvastam Dicket, nagyon jól ráhangolódtam a kissé elborult, de még nem annyira szétszívott világképére, ami később jellemzi.Korai regény ez,jól tettenérhető benne az összes klasszikus dikci jellemző. Olyan érzésem van, hogy volt egy gondolata, méghozzá az egyén és a társadalom kapcsolatáról, amit aztán egy kisregényben fejtett ki, vagy legalábbis megkezdte. A történet kissé döcögősen indul, de a felfestett Morális Megőjhodás világszemléletű társadaloma, mi kiveti magából a gyarmatokra a nem odaillő gondolkodókat és mindenkire ráerőltet egyfajta általánosan elfogadott közerkölcsöt, és valamennyi művész ezt szolgálja ki. A Nagy Testvér persze figyel, drónjai, avgy ahogy kopingerei mindenütt ottvannak, ha a szomszéd, munaktárs be nem, árul hamarabb valamilyen erkölcsileg elítélendő cselekedetért. A Másságot, a különbözni vágyást számüzetéssel honorálja a társadalom. A legbrutálisabak a tömbgyűlések, ahol a közösség arctalanul vádaskodhat egyes egyéneken, pellengérre állíthatja őket és midnezt a hang és képtorzításnak köszönhetően arctalanul. Dick megelőze ismét a korát, noha alapvetően az emberiség midnig képes mindenféle rendszer mögött az alantas kis érdekek, hatalmi játszmák szerint a saját javáért eltiporni a másikat.
Érdekes regény, de javaslom, hogy ne ezzel kezdje senki az ismerkedést Dick munkásságával.

>!
mohapapa I
Philip K. Dick: Az utolsó tréfa

Azt olvastam, hogy ez volt PKD első regénye. Pedig lehetett volna a második, a tizedik vagy a huszadik is. Mert ha csak úgy a kezembe nyomják, és nem olvasok róla semmit, meg nem mondom, hogy Az utolsó tréfa egyfajta prototípus. De komolyan nem.

PKD, ÚGY ÁLTALÁBAN
PKD is az az író, aki bármit írt, voltaképpen ugyanazt írta mindig. Ám hiába írta ugyanazt, nagyjából minden könyvét nagyon jó olvasni. Akkor is, ha a kedvenc olvasmányaim között mindössze egyetlen PKD kötet van, a Figyel az ég. De a polcomon egy híján az összes magyarul megjelent kötete itt van. Ez azért jelent valamit, úgy gondolom.

PKD abban is konzekvens, hogy semmit nem magyaráz túl. Sőt, semmit nem magyaráz meg. Nagyon részletesen kitalálja a cselekményt, a bonyodalmat, a csavarokat, a fricskákat, a szereplőket, aztán mindezt kifeszíti mit egy hálót, hogy aztán a szöveg szövete hol és mikor találkozik ezzel az agyában szőtt hálóval, ez eseti, de mégis mindig összeáll a teljes kép. Vagy legalábbis az esetek döntő többségében. Engem volt már, ami legyőzött.

PKD a szereplőkkel sem pepecsel túl sokat: mélyen be sem mutatja őket, leírások szinte soha nincsenek róluk. Ha kiderül róluk valami, akkor azt csak a cselekménynek köszönhetjük. Olyan bagatell dolgokkal, mint a külsejük, az életkoruk, a cselekménytől független gondolataik az érzéseik szinte soha nem foglalkozik.

A történetei hátterét is csak kikövetkeztethetjük. Nincs részletes társadalomrajz, nincs finomra hangolt hatalmi struktúra ábrázolás. Sokkal inkább olyan a történeteink a háttere, mint a Menő Manó környezete: elnagyolt vonalakkal egy komplex világ pompás érzékeltetése. Az is ott van, ami nincsen ott. Csak egy kicsit bele kell gondolni.

AMIT FELEJTS EL, HA EZT A KÖNYVET OLVASOD!
az a fülszöveg! Mert nagyon tévútra visz. De nagyon-nagyon. Így fest:
„Newer York városa túlélte ugyan a holokausztot, de nagy árat fizetett érte: merev erkölcsi törvények uralják, fürge robotok figyelik az emberek viselkedését, a legkisebb kihágás is személyes katasztrófát vonhat maga után.
Allen Purcell ama kevesek közé tartozik, akik szó szerint képesek megváltoztatni a világot, és amikor olyan kormányzati állást ajánlanak neki, ahol a közerkölcs felelőse lehet, elhatározza, hogy változtat, amin csak tud. Ehhez azonban tenni kéne valamit azzal a fejjel a szekrényben…
Philip K. Dick korai regénye lebilincselő és ijesztő tanmese egy olyan társadalomról, amely a rend fenntartása érdekében bármit képes feláldozni, még a saját szabadságát is.“

Szó sincsen holokausztról. Halvány fogalmam sincsen hogyan, miért jutott ez a szó a kiadó eszébe. A holokauszt, ha nincsen mellette náció jelzés (pl. cigány holokauszt), akkor a zsidók kiirtását jelenti. Jobbára, ugye, a fasiszták és a nácik által. PKD regényében egyik népről sincsen szó. Úgy fest, a fülszöveg írói valahogy úgy jártak, mint amit Toma barátom tanácsolt nekem: „Írj a holokausztról, úgyis van benned zsidó vér, és az bármikor eladható, siker lesz!” Úgy fest, ezt az elvet próbálta be a kiadó fülszöveg írója is. Ügyes, de erre a könyvre egyszerűen nem igaz.

Az még csak-csak, hogy van benne egy hosszú-hosszú évtizedek óta halott hőse a háború utáni Földnek, egy Streiter nevű őrnagy. Akinek a neve németesen hangzik, ez igaz. Az is igaz, hogy van utalás a könyvben a holokauszt bizonyos legendás elemeire, de az is tény, hogy ezeknek a legendás elemeknek a felemlegetése kizárólag csak kínosan a könyv címének a szem előtt tartásával történhet meg! Amit a fülszöveg, legalább ennyire kínosan szem elől tévesztett.

Ugyanis Newer York semmiféle holokausztot nem élt túl a könyvben. Egy háborút élték túl emberek, akik aztán újraszervezték az életüket, a társadalmuk felépítettségét, a gazdaságukat, a rendvédelmüket. És amit felépítettek az visszataszítón diktatórikus, hátborzongatón hasonlít az 1984-re. Újraírt, felülről diktált múlt, minden ízében ellenőrzött jelen, még a rendszertől független, a városon kívül élő szabad elmék párhuzamára is felfigyelhetünk.

Ahogy a főhős személye is hasonlít az 1984 hősére, Winston Smith-re, s ahogy ott, így itt is mindig mindenhol figyelve van mindenki.

De PKD főhőse Allen Purcell nem az a személy, aki azon kevesek közé tartozna, akik képesek megváltoztatni a világot. Allen azon kevesek közé tartozik, akik humorérzékük van, és nem fél használni. De ahhoz, hogy egy fej van a szekrényében, semmi köze nincsen ahhoz, hogy tud-e változtatni vagy sem, sajnos ez is nagyon hatásvadász, fals mondat a fülszövegben.

Az utolsó mondat azonban elgondolkodtató, mert majdnem igaz a könyvre, és kérdéses, hogy igaz-e a valóságban, s ha az, hogyan az? Idézem újra: „tanmese egy olyan társadalomról, amely a rend fenntartása érdekében bármit képes feláldozni, még a saját szabadságát is”. Azért ez nagyon komoly kérdés. Mi a fontosabb, az egyén szabadsága vagy a rend fenntartása? Ezen már dilemmázott Réti László is az Európa falak mögött című könyvében, amikor az egyik szerepelő azt magyarázza a másiknak, hogy Európa fennmaradása érdekében dönteni kell: vagy az egyéni szabadság jogok mindenekfelettisége, és akkor kikerülhetetlenül az iszlámé lesz a földrész, ami viszont nem fogja tiszteletben tartani ezeket a jogokat,sőt, vagy az egyéni szabadságjogok jelentős megnyirbálásával továbbra is rendet tartani, és megőrizni a kontinens fennálló rendjét. És megőrizni a kontinenst a jelenlegi lakosainak. Réti felvetése és regényének a megoldása nem polkorrekt. (Teszem hozzá nem a migráncsozásba áll be ezerrel, illetve nem kevésbé indokokkal ír a kérdésről, mint mondjuk Pokol Béla vagy Douglas Murray. De ez itt voltképpen mellékvágány.)

Mert ki kételkedik abban, hogy a rendcsináláshoz kemény kéz kell, és nem valósul meg egy szempillantás alatt. Van, hogy a rend érdekében rendetlenséget kell csinálni, sőt, néha rombolni kell. Egy düledező házat előbb le kell bontani, hogy új épülhessen a helyén. A fülszövegben minden más stimmel.

VALAMIT ERRŐL AZ ÚJ, DE RÉGI KÖNYVRŐL IS
Azért nem hazudik teljesen a fülszöveg: nyomokban tartalmazza a könyv cselekményét a figyelemfelkeltésük. Ahogy írtam: adva van egy háború utáni, maradék társadalom, amely szemmel láthatón feltápászkodott a világégésből, ha jócskán átalakulva is, de visszatértek a dolgok a régi kerékvágásba. Azaz… A háború után a hatalmat a fent említett Streiter nevű őrnagy ragadta magához, aki, úgy fest, de nem bizonyos, mert a történelemnek már csak olvasata van, realitása szinte semmi, erős kézzel megragadta a hatalmat, és új házat épített a régi helyére. Az erős gyeplő elve azonban beragadt a társadalom vezetőinek a gondolkodásába, Streiter mitikus figurává nőtt, a módszerei, nézetei csalhatatlanná nemesültek, ő maga pedig istenivé lényegült. Newer York megmerevedett„ a háború előtti múlt minden tekintetben gyalázatossá degradálódott, Oda visszatérni még gondolatban is vétség, ezért a város polgárait állandó megfigyelés alatt tartja a rend. Drónok (!) figyelnek mindenkit (ne felejtsük el, PKD 1956-ban jelentette meg a könyvet!), a polgárok egymást ellenőrzik, és jobbára a lakhatásukkal büntetik a fegyelmezetleneket, a lakógyűlésnek teljhatalma van a lakhatási jog megőrzésében vagy elvesztésében. Az elvi rend kereteinek permanens megfogalmazásáról, az ideológia megőrzéséről az állam folyamatosan gondoskodik, elsősorban kis, igen alaposan átgondolt agymosó füzetek formájában.

Itt nincs vége az értékelésnek, a folytatást, ha érdekel, emitt olvashatod el:
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2019/08/04/philip_k_dic…

>!
kivimango
Philip K. Dick: Az utolsó tréfa

Érdekes történet, lekötötte a figyelmem. Gyorsan át is szaladtam rajta, hiszen nem túl hosszú… Talán lehetett volna kicsit több, kicsit részletesebb. De teljesen rendben volt. Ezzel a könyvvel most nem találtunk teljesen egymásra, de Philip K. Dick stílusa megunhatatlan. A borítót pedig ismét nagyon eltalálták.


Népszerű idézetek

>!
BBetti86 

Az emberek dominók, ha dőlnek, eldöntenek bennünket is.

23. oldal

>!
Gigger

-A dominómódszer azon a felvetésen alapul, hogy az emberek azt hiszik, amit a csoportjuk hisz, se többet, se kevesebbet. Egyetlen egyén fel tudja borítani. Egyetlen ember, akinek saját ötlete van, és nem a többi dominótól veszi át.
-Nagyon érdekes. Ötlet a semmiből.
-Az egyedi emberi elméből – pontosított Allen.

>!
Eszter_Kereszt

Van valami az agyadban, ami senki másnak. De nem prekogníció.
– Akkor mi?
– Humorérzék.

126. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
Pierce Brown: Hajnalcsillag
Patrick Ness: Soha nincs vége
Blake Crouch: Hamis emlékek
Aldous Huxley: Szép új világ
Nnedi Okorafor: A halálmegvető
Ursula K. Le Guin: A rege
Ben H. Winters: Az igazság határán
Dave Eggers: A Kör
Ben H. Winters: Földalatti Légitársaság