Álmodnak-e ​az androidok elektronikus bárányokkal? (Szárnyas fejvadász 1.) 88% 1114 csillagozás

Az empátia körüli örök egzisztencialista dilemma, a humánum, az emberi „mivolt” megválaszolhatatlan kérdései, körüljárva a lehető legegyszerűbb, mégis végtelenül kreatív, sokfedeles, összetett módon.
Fogalmam sincs, hogy PKD egzisztencialista steampunkot, posztapokaliptikus alapokra építkező scif-fit, esetleg disztópikus moralitásjátékot álmodott-e az androidokkal, meg a bárányokkal.
Csak azt tudom, hogy a közel harmincéves kultikus filmélményt eddig nem mertem felülírni az eredeti olvasmánnyal. Sajnálhatom, mert teljesen más jellegű és minőségű impulzusokat gerjesztett. Az, hogy egy olvasmány elgondolkodtató, ebben a kontextusban nem igazán kifejező. Az Álmodnak-e az androidok…? annyi kérdést és töprengeni valót hagy maga után, ami ezt a kategóriát egy más, magasabb dimenzióba emeli.

Apránként dolgozom fel kínosan nyomasztó, tudományos-fantasztikus irodalmi elmaradásomat, és úgy tűnik Philip K. Dick számára önálló polcot kell nyissak ebben a könyvtárban.

Így kell posztapokaliptikus disztópiát írni. Gondolkodás nélkül öt csillag. Öt csillag, mert remekül fogalmaz meg örökérvényű morális kérdéseket, mert problémafelvetése hihetetlenül aktuális, hiszen a szuvat szaporodik, egyre szaporodik. Meg persze azért, mert hihetetlenül sokrétű, tele ezer apró utalással, motívummal, melyekkel érdekes eljátszani.
A regény középpontjában a határok, melyek elválasztanak ugyan, de melyeket egyre nehezebb egyértelműen kijelölni. A helyszín a sivár, kopár, hamu és por borította, fénytelen-naptalan Föld, ahonnan szinte mindenki emigrált már, aki meg nem, az biológiailag elfogadhatatlan, veszélyt jelent a faj tiszta örökségére. Furcsa, identitásukban önmaguknak, de az olvasóknak is nehezen meghatározható alakok lebzselnek ezen a vidéken, mint például az életre – egy élő állatra – áhítozó fejvadász, Rick Deckard, a „tyúkeszű”, de eredetileg különös képességekkel rendelkező John Isidore, vagy a Marsról szökött, mintegy szabadságot, „önmegvalósulást” kereső androidok.
Nemcsak kívülről rideg ez a világ, hanem lelkileg is azzá vált – empátiadoboz és hangulatorgona szabályozza és biztosítja az érzéseket, melyek éppúgy eltűnőben vannak, és művi helyettesítére szorulnak, mint a hús-vér állatok.
Dick regénye homályos határvidéken játszódik, ahol nem tudni, hol végződik az ember, és hol kezdődik az android, ahol az egyik már nem az, ami volt, a másik meg még nem az, amivé majd esetleg válni fog (?). A szerző morális-lélektani-filozófiai-metafizikai megközelítésben vizsgálja az emberi lét, az önazonosság és a másság kérdését. Deckard útja, nyomozása nemcsak kifelé történik, hanem befelé is elindul, az önvizsgálat útján. A „ki az android? ki a az ember?”-dilemma egy idő után saját identitására vonatkozó kétellyé alakul, bonyolult belső folyamatokat indít el. Mi teszi az embert emberré? Honnan tudhatom, hogy ember vagyok, és nem egy szériagyártmány (főként ha empátiadobozra van szükségem)? Ha az androidnak lehet álemléke, akkor akár álmodhat is? Esetleg elektronikus bárányokról? És akkor android, vagy már ember? Mi a lét egyáltalán? Gondolkodom, tehát vagyok? Úgy tűnik, hogy már korántsem annyira biztos ez, sőt…
Állat vagy másállat? – ez itt a kérdés… Képes vagy-e életben tartani egy másik élőlényt? Képes vagy-e törődni a másikkal? Dick regényében eljutunk addig a szituációig, hogy az android vagy ember dilemma eldöntésében a fenti kérdésre adott válasz akár döntő is lehetne, persze nem lesz az. Ahogy annyi minden más sem egyértelmű a regényben Rick identitásától Mercer festett égboltjáig. Sötét van, homály fedi a napot, csak itt-ott pislákol már az élet, néma sikolyba fojtva rémületét. Közben meg fel-felcsendül a Varázsfuvola, a lelkeket bűvölő, embereket egymáshoz vezető – egy android szólaltatja meg. Hagytuk magunkat becsapni? Vagy…
Fene tudja. Egy biztos, Dick remek regényt hozott össze.

Micsoda zseni, és micsoda nyomasztó világ! Az elején beszippantott, olyannyira, hogy szinte sikerült egy szuszra elolvasnom!
Na de a könyv értékelését kezdjük a filmmel. Jó, mi: :D Amikor a filmet először láttam, még nem tudtam, hogy könyvből készült, de mindegy is, azt kell mondjam, szörnyű élmény volt. Az arcomat le tudtam volna tépni, nagyon kínlódtam, hogy végig bírjam nézni. Majd, rá jó pár évre, úgy gondoltam, megérdemel még egy esélyt, lessünk rá még egyszer. Második nekifutásra csak lekaparni akartam az arcom, nem letépni, de finoman szólva sem lettünk haverok, így érthető okokból tartottam kicsit a könyvtől.
De hogy miért? Zseniális az egész. Ilyen egy disztópia kérem szépen, lehúz a mélybe, érzed a kilátástalanságot, és azt, hogy nagyon nem szeretnél egy ilyen világ felé haladni. Mesterséges érzelmek, ritkaságszámba menő, vagyonokat érő élő állatok, ahol örülsz annak, ha véletlen van szomszédod, és nem valamelyik felmenőjét szidod, néha csak a puszta létezése miatt. Mély értelmű, nagyon elgondolkozós könyv. Mint, a végén lévő tanulmányokból is kiderül, sok helyütt komoly filozófiai témákat feszeget. Csak azért a fél csillag levonás, mert némely dolog olyan kurtán, hirtelen lett lezárva, de kétségen felül áll, hogy Philip K. Dick nagyon összetett zseni tud lenni. Ha ez általánosságban jellemző rá, akkor nem akarok leállni ennél az egy könyvénél. Ja, és a filmnek is lehet adok még egy esélyt!

Van, aki azt mondja, ez a regény anno ütős lehetett, de mára már eljárt felette az idő – én viszont pont azért szerettem annyira, mert sci-fiben iszonyú nehéz olyat írni, ami fél évszázad múlva is érvényes és megérint, márpedig Dicknek sikerül ezzel a regényével teljesíteni ezt a majdnem lehetetlen küldetést. Ebben persze nagy szerepe van annak, hogy nem hard SF, hanem filozofikus SF regényről beszélünk, ami könnyebben kiállja talán az idő próbáját – de persze csak akkor, ha kiválóan van megírva. Hogy mennyire a helyén van épp ötven évvel később is ez a regény, jól mutatja a Westworld filmsorozat (HBO) sikere, ami direkt inspirációként nyilván Michael Crichton azonos című regényét hivatkozza le, de szimbólumrendszere egyértelműen Dick felé mutat. Az álom sokrétegű jelentése a regényben mind-mind arra irányul, hogy megértsük, mitől ember az ember, de mindezt felforgatja azzal, hogy végig bizonytalanságban tartja főszereplőjét, azt sugallva, hogy tulajdonképpen lehetetlen a definíció, az elkülönítés – olyannyira, hogy az ember önmaga jelentését és létezési módját is megkérdőjelezi. Az alapgondolat valóban nem feltétlenül üt akkorát már a Total Recall (Az emlékmás) vagy a Mátrix filmek után, a kifejtés, a megvalósítás viszont annyira átgondolt és hatásos, hogy ennyi év után sem veszített az erejéből. Ami nekem nagyon bejött, az Dick világépítési stratégiája: minimális (mintegy bizonyos szemszögből nézve minimalista) világleírásokat kapunk, vagyis inkább a párbeszédekből és belső monológokból olvashatók ki disztópikus világ jellegzetességei, nincsenek benne fölösleges körök, viszont a módszer ráveszi az olvasót az apró részletek értékelésére. Ez a világ ráadásul egyszerre mutatja az emberiséget kolonizáló fajként, illetve a kolonizáció célpontjaként, és ez innentől kezdve behozza még az Amerikai Álom széthullásának témáját is. Dicséretes a kiadói döntés, hogy a rövid regény mellé tanulmányokat is csatol (különösen, mivel az első ezek közül Bényei Tamásé, aki megbízhatóan magas színvonalon ír most is).

Tudom, hogy nagy klasszikus a maga nemében, és alap mű, én mégis csak most olvastam.

Első körben érdemes megjegyeznem, hogy bár lassan olvastam, mert úgy gondolom az a minimum végig megyek minden egyes részleten, kielemzem az olvasottakat, nagyon szenvedtem vele.
Nem elavult, hisz ha az lenne nem szeretnék ennyien.
De nem is élvezetes, legalább is számomra nagyon nem volt az.
A benne leírtak a maga korában rendkívül ütős volt, elhiszem, még most is az.
De a kuszasága miatt sokszor zsákutcában éreztem magam, volt ahol visszalapoztam, hogy most akkor mit is olvastam.
Van mit tanulnom, de ennek a műnek nem csak ez a hibája a szememben.
Úgy gondolom még lesz olvasásom az írótól, mert egy kötet alapján nincs jogom megítélni munkásságát.
Első körben viszont inkább azt írom kivárom a következőket, mert most még nagyon képlékeny a nézetem felé.
Érdekes olvasmányban volt részem.

Tetszett. Ennyi is elég lenne (nekem) ahhoz, hogy ezt a könyvet ne egy könnyen felejtsem el. Nem fogom elfelejteni és amennyire távol állt tőlem ez a műfaj, most annál közelebb engedtem. Hallgattam a jószóra (ajánlóra) jól tettem. Már a címe is jó (az ilyenekre felszoktam figyelni) és most már azt is tudom, hogy Dick könyveit már a borítóról meg fogom ismerni. Na, de nézzük mi van belül. Egy történet, amit 68’-ban írtak és én, most 2012-ben már meg sem lepődők a leírtakon. Ez nem biztos, hogy jó hír. Nem biztos, hogy jó, ha az elembertelenedésről kell olvasnom. A lélek nélküli, imitált emberekről és állatokról. Arról, hogy a másság, már valami olyasmit jelent, ami nem emberi. Itt már komoly filozófiai és morális kérdéseket vet fel az identitás és az önazonosság témája. Az én és az öntudat , a szintetikus személyek és a (talán) hús vér ember , az embermivolt örök kérdésének keskeny határán való elmélkedésére késztet ez a könyv. Micsoda az ember? Ki vagyok én? Hol vagy Ádám? Öntudatra ébredés reggel , hangulatorgonával és empátiadobozzal. Érzelemhiány és programozott érzelmek. Van-e igazán különbség az ember és az android között? Talán az élet hossza, a lejárati idő? Sokkal több nem. Dick nagyon profi módon ír mind az emberekről, mind az androidokról. Van, hogy azt hiszed, androiddal van dolgod, aztán kiderül, hogy ember. Vagy akár fordítva. Döbbenetes, hogy alig van különbség. Maguk a szereplők is kétségek közt élnek. Ha viszont az én önazonosságom a másik ember elismerésén múlik, de a másikról soha nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy valóban „olyan, mint én”, akkor az androidokhoz való viszony asszimetriája a minden interszubjektív viszonyban ott rejtőző bizonytalanság kiteljesedése, és a másik elpusztítása – szétszerelése- az egyetlen valóban biztos módja annak, hogy eldöntsem, persze túl későn: a másik valóban olyan-e, mint én. Szóval, vagy a szétszedem és megnézem a kábeleket (közben azon gondolkodom, hogy bennem mi lehet) vagy tesztelem és meglátom az eredeti és a másolat közti különbséget. Itt már nem a szem a lélek tükre. Már a lélek vagy akár a lelkiismeret, amitől ember (lehet) az ember, már szóba sem jön.(?) A másolatok kezdenek túl valóságosak lenni. De mi tarthat meg akkor az emberségemben? A mercerizmus, mint egyetemes vallás megoldást kínál-e a lélek ismeretére? És minek, ha már mindenki más lesz? Rajtam kívül mindenki más robot? Készült a könyvből film, hangoskönyv, színdarab,képregény és díjat is kapott. Minden adva van ahhoz, hogy aki Dick jövőképére kíváncsi, az ha akarja se tudja elkerülni a találkozást. Ne akarjátok! A könyv végi esszé egyik címe: A jövő mint sci-fi passió. Ez nekem is az eszembe jutott. Passió-játék. A vége miatt nekem mindenképpen az.
Lefekszel?Beállítsam az orgonát 670-re?
Az melyik?
Megérdemelt békesség.

K. Dick életművének még csak igen kis szeletét ismerem, de az eddig olvasottak közül talán a legkiforrottabb írás. Egy nemcsak pusztuló, de nagyrészt már el is pusztult Földön játszódik, ami – valljuk meg őszintén – a jelen állapotok szerint a legreálisabb jövőkép. Az emberi rövidlátásra és ostobaságra jellemző, hogy ez egy 1968-as sci-fi. K. Dick már akkor ráérzett, s figyelmeztetett arra az önpusztító útra, melyen azóta is járunk. Az állítólag felelős politikusok még ma sem érzékelik ennek az útnak a jellegét, hiába döbben rá a kilátástalan valóságra egyre több mezei polgár.
A regény nem egyszerűen az emberi külsőt öltött okos gépek problematikáját veti fel, hiszen a lázadó gépek ősrégi sci-fi motívumként ismertek az irodalomban. K. Dick világában nem egyszerűen a gép kezd el egyre jobban hasonlítani az emberre, hanem a Föld pusztulásával, s az automatizálással az ember is fokozatosan elgépiesedik. Aki életében nem tapos füvön, nem szagol viragot, s nem simogatja meg egy farkcsóváló kutya fejét, azt nemcsak biológiai veszteség éri, hanem emocionális is. És ebben a világban már nemcsak fát, fémet, vagy élelmiszert pótol a műanyag, de érzelmeket is. Kezdetben csak a természeti jelenségek kiváltotta érzelmeket, de ha sikerül egy illatos rózsa bódulatát, vagy egy csótány irtózatát mesterségesen gerjeszteni, akkor már bármilyen érzés stimulálására képesek leszünk. S a regény szereplői már csakugyan félig-meddig rabjai ennek a hangulatgenerátornak, amit egyelőre még ők szabályoznak, de Damoklesz kardjaként lebeg felettük a központi szabályozás könnyen megvalósítható technikai lehetősége. Ugyanakkor K. Dick egy pillanatra sem szűnik meg firtatni, hogy hol végződik az ember, s hol kezdődik a gép. Ki tudhatja ezt egy olyan világban, ahol egy mesterséges lénynek is lehetnek érzelmei és erkölcsi normái, míg az ember önnön dicsőségére saját kiírtásához vezető háborúkat képes kezdeményezni?

Rosa Montero replikánsos sci-fi-je megkövetelte, hogy elővegyem Dick klasszikusát, melyet még bő tíz évvel ezelőtt olvastam először. S természetesen megnéztem magát a filmet is, s bár mindkettő egészen kitűnő a maga nemében, nekem a regény sokkal jobban tetszett.

Deckard nem az a nagystílű nyomozó/fejvadász, hanem egy egyszerű, szürke figura, akinek mégis sikerül az, ami sokaknak nem, ugyanakkor a világ továbbra is ugyanolyan reménytelen marad körülötte. A filmből nagyon hiányoltam az élő és elektronikus állatok vonulatát, Isidorét, de főleg a mercerizmust. A regénynek egészen sajátos világa van spoiler, tipikus Dick-i vízió; Az álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal szerintem egyébkén Ph. K. Dick egyik legkönnyebben értelmezhető és legjobb könyve.

    Nagyon fifikás történet ez. Én azok közé tartozom, akiket az a nyitott gondolat bolygatott fel, de nagyon, hogy akkor most Rick Deckard mihez/kihez képest micsoda/kicsoda. Úgy látom a kötet végén igen komoly emberek ugrottak neki a kérdésnek, és találtak vezérfonalat bőven. Én is elindultam némelyiken, volt hogy mandínerből, de szerintem jobban járok, ha megeszem szépen a krumplilevest.
    Az ilyen hozzáállásom közvetlen következménye, hogy leginkább riadtan figyeltem, hol is tartunk éppen, merre megy a világ. Ridley Scott adott még vagy 15 évet, de a filmbéli Baty (Batty) így is éppen ma 2 éves. https://moly.hu/karcok/642414 Egyébként is totálisan megrémít az összes mesterséges intelligencia-híradás. Nem olyan régen volt friss hír, hogy megvan a sokkal tutibb (és olcsóbb) „állatmás” kutya, hogy a kisemberszerűségekről már ne is beszéljünk.
    Szóval nem kellett volna ezt a könyvet a kezembe adni (elég lett volna a film is): te jó ég, most mi lesz?!:)

Nagyon sok mindenki nagyon sok mindent leírt erről a műről az elmúlt 50 évben, és azt gondolom, ennek megvan az oka. Gyorsan olvasható könyv, de teli van mondanivalóval és nagyon elgondolkodtató. Bennem rengeteg kérdést felvetett, ezek közül e legfontosabb talán az, hogy hol, az ember és android között a választóvonal? Hiszem az előbbinek vannak érzései, mégis empátiadobozzal él és simán beprogramozza magát kénye-kedve szerint depresszióra, pihentető alvásra, feltétlen hitre, engedelmességre vagy esetleg épp passzív ellenállásra; ezzel szemben az android nem érez empátiát – kivéve ha mégis. spoiler
Mentsen meg a sors az olyan világtól, ahol programozom magam és/vagy emberszabású robotok rohangálnak körülöttem. És minél emberibb, annál rémisztőbb…

Annyira komor a környezet, hogy hasonlóan éreztem magam, Mint a Malevil olvasása közben: azonnal friss levegőre, tavaszra, csicsergő madarakra és egy nagy bundás kutyára van szükségem. Vagy legalábbis valami klasszikus zenére.
Mentsen meg a sors az olyan világtól, ahol felcsillan az ember szeme (már ha nem Gerald Durrellnek hívják az illetőt), ha meglát egy varangyos békát/pókot és azonnal begyűjti, mert mekkora kuriózum.

Amúgy honnan tudom, hogy ember vagyok? Honnan tudom, azt, hogy aki nem vizsgálta meg magát akár egyik, akár másik szerkezettel a könyvben, az nem android? Lehet, hogy egyszercsak arra ébredek, hogy szembesülök a valósággal, mint Arnold Schwarzenegger ebben a filmben (https://port.hu/adatlap/film/tv/a-hatodik-napon-the-6th…).