A ​végső igazság 84% 169 csillagozás

Ahogy a többiek is írják, ez egy jól érthető, kevésbé szürrealista Dick regény. Viszont nagyon is rajta van a jellegzetes „kézjegye”, nyomasztó, üres, kietlen, háború végkifejletén kialakult alternatív valóságba kerülünk. Az emberi kapcsolatok üresek, felszínesek, mindenki gyanakvó, nincs bizalom, de nem is lehet, itt ha valaki A-t mond, biztos hogy B-t fog csinálni. De hogy is lehetne másképp? 1964-ben íródott, nagyon is érezhetőek a kor politikai jellegzetességei, ami viszont már nem is alternatív valóság.

Dühös és nyers. Minden Dick-regény szuggesztív valamilyen módon, de A végső igazság (vajon miért lett a penultimate-ből végső?) mintha tényleg csak a zsigeri érzelmekre hatna. Klasszikus PKD-narratíva, jellegzetes világépítéssel, kényelmes történetvezetéssel és karakterekkel, minden alá van rendelve az írói szándéknak – ami ezúttal tényleg az allúziókban gazdag, gondolatokat elindító, mélynek tűnő, de valójában nem oly bonyolult mondanivalót rejtő hatás. Az utolsó hetven-nyolcvan oldalon úgy felpörög minden, olyan briliánsan együtt van a regény velejét adó egyveleg (ami számtalan lehetőséget rejt: nagyon sok irányba széttarthat, vagy akár tökéletesen kielégítő befejezést is hozhat magával), hogy tényleg csak annyit észleltem, teljesen maga alá temetett PKD hatása. Szerintem rövid ahhoz, hogy árnyalt és komplex regény legyen, de hatásához nem is kell: ennyi pont elég az orwelli rémálomból (és szokatlan módon annak a másik, az uralkodó oldalából), ennyi pont elég az abszurd PKD-féle sci-fis, de mégsem igazi sci ötletekből, ennyi pont elég a karakterek vívódásaiból és szenvedéséből. Letaglózó, borzasztóan tömény pillanat- és kórkép – felvillant valamit, sűrít, aztán majd az olvasó szépen elmereng még rajta pár napot-hetet. Addig még biztos velünk marad.

Vagy én fejlődtem elég sokat a legutóbbi PKD-könyv óta, amit olvastam, vagy ez valóban egy jól érthető Dick könyv. Jól érthető, de attól érezhető rajta minden jellegzetesség, ami miatt akkor is tudnám, hogy ez bizony egy PKD-könyv, ha nem lenne ráírva: egy kis időutazás, prekogok, paranoia és manipuláció. Legfőképpen paranoia és manimpuláció… mondhatni paranoid disztópia a javából.

13 évvel járunk az aktuális Utolsó háború után, és kétféle ember létezik: akiket megtévesztenek és akik megtévesztenek. És ez nem csak arról szól, hogy a felszínen élő maroknyi elit folyamatosan sugározza a föld alá menekített maradéknak az álhíreket, és a médiamanipuláció magasiskolájaként 13 éve sulykolja beléjük, hogy a háború még igenis tart. Amikor éppen nem kitalált beszédet írnak, egymás ellen áskálódnak, hol újabb területekért, hol még egy morzsányi hatalomért…

Ez a könyv ijesztő. Ijesztő a világ, amit lefest, és ijesztőek az emberek, első sorban azért, mert nem tartom lehetetlennek, amit olvastam. Az ember képes bármit elpusztítani maga körül, és bármire képes, hogy irányítson maga körül. Ez egy nagyon éles, nagyon határozott tükör, ami aktuális volt 50 éve, és nagyon aktuális ma is.

Olvassátok! Érdemes.

Egy Dick-regény szürrealizmus, metafizika vagy akár csak drogok nélkül. Ki hitte volna, hogy ez is lehetséges? Egy kegyetlenül ötletes, ámde végső soron evilági összeesküvés részeseivé válhatunk a történetben, amelynek – és ez is szokatlan – már az első lapjain betekintést nyerünk, na nem a végső igazságba, de legalább egy középsőbe. A továbbiakban pedig mintha két valóság között ugrálnánk, amelyek közül legfeljebb az egyik lehet igaz. E könyvben ugyanis nincsenek párhuzamos univerzumok, csupán az elfogadott igazságnak vannak különböző szintjei. A szerző ötletesen és kellemetlenül hihetően gondolta tovább a regény megírásának idején (az 1960-as években) uralkodó politikai helyzetet, és egy kíméletlen szatírában foglalta össze az eredményt. Itt nincs végső igazság, hiszen valaki mindig készül egy újabb hazugsággal, még az utolsó pillanatban is. Az összkép ugyanakkor mégsem olyan nyomasztó és reménytelen, mint Dick “vadabb” stílusú könyveiben, amilyen pl. a Palmer Eldritch három stigmája vagy a Kamera által homályosan. Ezért azoknak az olvasóknak is merem ajánlani, akik eddig nem találták meg a közös hangot az íróval: a Végső igazság könnyebben befogadható, mégis hozza a Dicktől elvárható trükköket és gondolatokat.

A bennem élő, kisujját eltartva Earl Greyt szürcsölgető bölcsészlány szerint K. Dick is megírta a maga 1984-ét. spoiler Az összes többi hasadt énem szerint ez nem ilyen egyszerű.
Sokkal szikárabb a nyelvezete, például, sokkal többet bíz az ember saját fantáziájára, már ami a dekorációt, a jelmeztervezői munkát és a karakterek hátterét illeti. Mert az így, ide most éppen felesleges, mert Phil nem erre kíváncsi, és néhány oldal után már senki más sem. És olyan manipulációs piramist alkot meg, hogy akármiféle ellustult igazságérzet bűzzsugort kap tőle. A technikai részletek egyikét-másikát spoiler övező balladai homály pedig nemmondommegbibibí, nem pedig hoppezkimaradt érted, K. Dick még a hiányt is eladja neked kilóra, mert ennyire rohadtul tud írni arra jó, hogy az egyes epizódokból facsarni lehessen a paranoid gyanúkat, a magányt és a tehetetlen haragot. Muszáj rajta töprengeni, visszalapozni, átrágni másodszor-harmadszor, mert aránylag kevés szóval, még kevesebb képpel villant fel egy nagyon tömény és komplex rémálmot ami az istennek se veszítette el az aktualitását a megjelenése óta. Önmagában az utolsó mondat, például az is felér egy külön fejezettel.
Jó darabig nem fog még elengedni.

Lehet hogy nekem a novellista Philip K. Dick lesz a barátom.
Az eddigi, igaz még nem kifejezetten elmélyült ismeretségünk alapján az a benyomásom, hogy a rövid műfaj jobban áll neki. Mert amiben Dick erős, a meghökkentés, a gyors karakterskiccek, a komor nyomasztási effektusok, azok nem igényelnek temérdek nyomdai ívet – épp ellenkezőleg. Szóval szerintem akár ezt a sztorit is begyömöszölhette volna egy rövidbe: élesen, ütősen, ahogy kell. (Kicsit azért utánaolvastam, és azt látom, hogy három korábbi novellájának motívumait is beolvasztotta ebbe a regényébe, ami azt sejteti, hogy izgatta a téma kibontása és nyilvánvalóan nem értene velem egyet a terjedelem kérdésében. :))

Az alapfelállás a föld alatt tartott és megvezetett tartálylakókkal a mai olvasó számára nem annyira formabontó ötlet, de 1964-ben nyilván elég őrültnek hatott, és komoly hatást gyakorolhatott a hasonló jövővíziók kialakulására. Dicknél semmi sem az aminek látszik, a megtévesztés köré szerveződik minden: szimulációk és műtörténelem, műszervek és műleletek, műhibák a műdokumentumfilmekben… No de mi ez az egész az olvasó megtévesztéséhez képest holmi fordított metabolikus elosztókkal spoiler, spoiler pszionikus sejtésekkel, és a többi elénk szórt hamisgyönggyel! Nem is beszélve a szálakat rángató, Jabbát Harkonnen bárót idéző főgonosz és a hatalmi mérleg másik serpenyőjében egyensúlyozó, simamodorú, alakváltós szupermen figurájáról spoiler. Szóval ez a seregnyi, színes-szagos, minket olvasókat célzó megtévesztés nem kevésbé megalázó, mint a recsegő tévékészülékekből a munkásosztálynak sugárzott álháborús propaganda.

Rémesen idegesített ez a könyv, de azt hiszem ez volt a szándékolt esszenciája.
Annyit tennék még hozzá, hogy szerintem nagyon fontos, hogy a regény eredeti címe nem „végső igazság”, hanem „utolsó előtti” (The Penultimate Truth), és szarvashiba volt ezt így félre(?)fordítani.

Született pediglen ez a könyv 1964-ben, mikor Philip K. Dick egészen jó barátságban volt a realitással és az írásművek koherenciájával; mikor senkinek a valósága nem vált köddé a történet egy tetszőlegesen kiválasztott pontján – beleértve a szerzőt magát is; mikor kedvenc írónk kedvenc vesszőparipái, miszerint prekogok, szimulákrumok, drogok, felsőbb entitások csak mutatóban kaptak részt a történetből; mikor ellensúlyozásképpen előkerültek olyan érdekes motívumok, mint például az spoiler ; és mikor koherens politikai paranoia hatott át szép egyenletesen mindent.
1964-ben, mikor azért ez elég újszerű téma és történetszövés lehetett.
Kicsit kár, hogy én lemaradtam az utolsó szabad spoiler , és így 2018-ban, ráadásul Dick 22. könyveként olvasva, azért nem ütött már akkorát. (Szeretnék Dick-amnéziát, még az Alzheimer típusú előtt, ha lehet. Köszönöm.)

Ezt a könyvet Dick 1964 előtt írta, 1963-ban ölték meg Kennedyt, előtte kubai affér. Tudjuk azt is, hogy Dick tudatmódosító szereket használt fantáziája, vagy éleslátása fokozása érdekében. Tehát mintegy 60 évvel ezelőtt volt képes az emberi társadalomról olyan képet festeni, amely napjainkra érvényes üzenettel bír. S itt nemcsak az agymosó propaganda valóságot átíró hatására gondolok, amellyel szinte virtuális vastartályba kényszerítik a lakosságot, de a dokumentumok meghamisítása(személyek kitörlése helyükről)- hamis dokumentumok gyártása, hadba szállás és folyamatos háború, hibázni csábító csapdák kihelyezése, az elit kiszolgálása és szolgálatra bírása a hatalom és statusz quo megtartása érdekében – mind, mind korunkban és hazánkban is alkalmazott elemek az uralkodáshoz. Ez a regény hatvan év múltán is vaskos aktuális mondanivalóval bír. Nemcsak egy fantáziadús agy kitalációja, napjaink „élményeit ” szimbolizálta prognózisában…Szerintem olvasták ezt a Fiúk még angolul, korábban…

Az író pontosan látja, hogy milyen a világunk, csak szegény abban reménykedett, hogy meg fog ez a helyzet változni. Egy nagy fenét változott. Rosszabb lett. Szerintem még a legkritikusabban gondolkodó ember is azt gondolja, hogy minden hazudozás, agymosás mellett azért alapvetően vannak dolgok, amik igazak. De csak nézzünk rá a könyvbéli bunkerlakókra (itt aztán előjön a Dick féle "vasbörtön"). A hazugság a vérükké vált, azt hiszik igazságnak. Ott is vannak, akik meg akarják változtatni a dolgokat, de nekik sincs fogalmuk a valóságról, így az csupán a felszín nevetséges kapargatása. Párhuzamos ezzel Platon barlanghasonlata, már csak azért is, mert egy ember kimegy megszemlélni a valóságot, aztán visszatér azzal a tudattal, hogy mi a valóság. Az igazi változást azonban mégsem a bunkerben élők harcolják ki, az kívülről érkezik, szinte mint egy megváltó. Ez is egybecseng Dick világnézetével, hogy ugyan vasbörtönbe zártak minket, de majd az igaz isten segedelmével (aki nem azonos a vasbörtön létrehozójával) kiszabadulunk belőle. (Sőt kiszabadultunk már a jövőben, csak az még nem most van.)
Szóval gondolkodjunk el, azon, hogy bár azt képzeljük magunkról, hogy mi aztán nem ülünk fel az agymosásnak, de mi van, ha a hazugság sokkal mélyebbre nyúlik, így ha van is különbség a kétféle embertípus között, az igazából nem sok, mert mi is sokkal agymosottabbak vagyunk, mint amit feltételezni merünk. Pedig esélyes, hogy ez az igazság. Descartes démona pedig röhög a markába.

„Sokkal nagyobb annak a valószínűsége, hogy csapdába estünk, akár rózsaszín fülű kisegerek a mézesbödönben."

Tény, hogy Philip K. Dick ezen könyve jobb, mint bármilyen általam ismert önsegítő könyv, melyek közül az egyiknek lehetne a címe akár a Hogyan nyugtatom magam hagymalével vagy valami hasonló. Ha kinézel az ablakon mit látsz? Embereket, akik a zacskójárvány ellen védekeznek? Vagy a bűzzsugor ellen? Talán egyesek még a mancspancs ellen is? Sebaj, majd a Védelmező megóv bennünket…Már csak az ólomlábosztagot várom!