Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A Frolix-8 küldötte 106 csillagozás
Klasszikus történettel van dolgunk, amiben Dick világának minden fontos eleme megjelenik. Az egyik főszereplő Nick Appleton egyszerű kétkezi munkás, akinek az élete csalódások sorozata, és reménye sincs rá, hogy valaha feljebb kerülhet a szigorú társadalmi ranglétrán. Vele szemben pedig ott van Willis Gram, aki igazi kényúr, így az evolúciós fejlődésben kiemelt elit élén áll, és az egész Földet irányítja. Amikor mindketten beleszeretnek ugyanabba a lányba – aki ráadásul a kormány ellen lázító propagandát terjeszt –, a sorsuk összefonódik.
Ráadásul éppen ekkor tér vissza az űrből az elveszettnek hitt forradalmi vezér, Thors Provoni, méghozzá nem egyedül: egy minden tekintetben idegen lényt hoz magával, hogy segítségével megváltoztassa a merev, zsarnoki világrendet. Ez azonban csak az egész világ megváltoztatása árán lehetséges.
Eredeti megjelenés éve: 1970
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Philip K. Dick Agave Könyvek
Enciklopédia 19
Szereplők népszerűség szerint
Morgo · Nick Appleton · Thors Provoni
Kedvencelte 5
Most olvassa 1
Várólistára tette 54
Kívánságlistára tette 31
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
A Frolix-8 küldötte egy 1970-ben megjelent sci-fi regény Philip K. Dick tollából. A regényben Dick egy olyan disztópikus világot vizionál, amely csak drog hatása alatt pattanhatott ki fejéből – képzelt világában jellemzően szabad és szinte korlátlan a drogfogyasztás, ugyanakkor a társadalmi mobilitás erős korlátok közé szorított, s az evolució által teremtett új emberfaj irányítja és uralja a Földet. A sok Régi ember ellenállása fokozódik, s élükre állva egy Új külső segítséget keres, s végül talál… A központi hatalom és az emberek viszonya, valamint egy szerelmi szál is szerepet kap ebben a vízióban, amely végül az olvasó fantáziájára bízza a folytatást. Olvastam már jobb könyvet is a szerzőtől, bár ez sem rossz – ugyan én többet vártam…
Számomra ez egy befejezetlen mű…
Mit tehetnél, ha beleszeretnél valakibe, ha egyszer van már családod? Otthagynád-e az egész addigi életed egy „futó kalandért", egy fiatalabb egyénért vagy küzdenél tovább azért ,hogy boldog családban élj? A családodat védenéd-e, ha választási lehetőség elé kerülnél? Vagy inkább magadat? Te lennél-e a fontosabb? A Földért vagy egy másik entitásért harcolnál inkább?
A leghülyébb című regények versenyének döntőse.
Egyébként a cím nem hazudik, tényleg van benne szó egy Frolix-8 nevű bolygó furcsa, már-már istenszerű, az embernél mindenesetre magasabb rendű lényről, akiben még az sem bízik meg igazán, aki elhozza őt a Földre, hogy segítsen megszüntetni az uralkodó elit elnyomását. Érdekes módon itt az elit valóban elit, vagy mutánsoknak hívhatjuk őket, vagy az ember evolúciójának következő fokának. Felmerül a szokásos kérdés: az egyenlőség lehetséges-e egyáltalán, és ha igen, jó ötlet-e? Választ nem kapunk. Ami még nagyszerű, és az érett Dicket mutatja: voltaképpen arra jön rá, hogy a forradalmárok és megváltók, ha győznek, a következő elnyomók lesznek. Örök kérdések: hogyan kéne élnünk együtt, mint emberiség, mint faj? Ami máshol megjelenik, és ma nagyon fontos: hogyan kéne együtt élnünk, mint Föld?, ez itt most kimaradt. (Ez a fél csillag.)
A vége, a nyitott kérdéseivel, ahogy az olvasóra bízza, hogy képzeli el a befejezés utáni jövőt, az felér az „el kell olvasnom újra az egészet, mert minden máshogy van, mint képzeltem” befejezések erejével.
Dick írt ennél lenyűgözőbb regényeket is, de ahogy haladok a könyveiben előre, úgy látom, egyiket sem érdemes kihagyni. (Ha változik, szólok – ahogy a székely férjek szokták mondani a viccekben.)
Dick kvalitásait ismerve ez a regény egy erős közepes. Jó ötletekkel dolgozik, de hiányoznak a levonható következtetések. A középpontban a felsőbbrendű emberek diktatúrája áll: a kormányzásban csak azok vehetnek részt, akiknek Új típusú szuperaggyal vagy Szokatlan pszí-képességgel (pl. gondolatolvasás, jövőbelátás) rendelkeznek. Mondhatnánk, hogy szélsőséges meritokrácia, ahol csak az emberfelettien tehetségesek számára terem babér. De már az első fejezetben kiderül, hogy a vizsgákon még csalnak is: lekáderezik a főhős családját, és ennek megfelelően manipulálják kisfia intelligencia-tesztjét. Már ezt sem éreztem következetesnek, és innen csak tovább zuhan a vezetők ázsiója: a szuperember-koncepció egyre inkább eltűnik a sablonos és nem is túl érdekes „korrupt kormány” téma mögött. Hasonlóan kihasználatlan marad a Régi típusú emberek földalatti mozgalma is. Azért lázadoznak, mert a világkormány rengeteg politikai foglyot tart, a kormány pedig azért zárat be annyi politikai foglyot, mert azok lázadtak. Persze az emberi hülyeségbe bőven belefér egy ilyen öngerjesztő visszacsatolás, de ez nem igazán izgalmas vagy eredeti. Végül ott van a címszereplő idegen lény: az ő figurájában sokáig érdekes volt, hogy csak várunk rá, látjuk, ahogy közeledik a Föld felé, de igazából nem tudjuk, hogy mi fog történni, amikor megérkezik. Erre viszont nagyon kellett volna valami erős slusszpoén, de ilyet nem kaptam a regénytől. A befejezés teljes mértékben kiszámítható volt.
A történet klasszikus PKD, rengeteg szokásos motívuma megjelenik, visszatérnek a korábbi műveiben már sokszor felhasznált (átcsócsált, kivesézett, többszörösen újrahasznosított) ötletek, de ezen a szinten nem lép túl, olyan az egész, mint egy PKD-megidézés, amit mégis maga a mester írt.
Sekélyesnek éreztem az egész regény világát, pedig alapvetően megvan minden, ami amúgy egy remek disztópiához kéne, az elitista kormányzás és az elnyomás alatt álló nép, melyben az ellenállás szikrája egyre fenyegetőbbé válik, egyéni és társadalmi szinten is burjánzik a paranoia, a félelem és bizonytalanság rátelepszik mindenkire. Meg persze a drogok. Nick Appleton egyszerre részese a világot megrázó puccsnak, és küzd személyes szerelmi válságával, a kettő összefonódásában Nick súlyos morális kérdésekkel szembesül, amikre sokszor nem ő maga találja meg a választ, csak sodródik a körülötte zajló áradattal.
A cselekményt akár letisztultnak is lehetne nevezni, mert nincs meg benne a más PKD regényekre (és novellákra) jellemző túlzottan szerteágazó, néhol már követhetetlen furmányosság (=agymenés), de nekem pont ez az, ami hiányzott a könyvből, kicsit felhígult volt az egész. Nagyon szűk térben mozognak a szereplők, és az ebből az egymásra utaltságból és közelségből nem sikerült kihozni azt a feszültséget, amit a történet megkívánt volna. A végét kifejezetten üresnek éreztem, hiányzott mind a társadalmi megrázkódtatás valódi érzékeltetése, mind Nick privát tragédiáinak súlya.
PKD azért itt is megcsillogtatta fantáziáját és jövőbelátó képességét, a regény sci-fi vonala erős és hiteles, a felvázolt disztópikus társadalmat elképzelni egyáltalán nem nehéz, és ez megalapozza a Dickre jellemző baljós, paranoid hangulatot.
Nem rossz könyv ez, de inkább csak ujjgyakorlatnak tűnik, amiben a bejáratott recepthez hozzádobott pár újító gondolatot, de az igazi zsenialitás most elmaradt.
Ha ez a könyv sokak szerint középszer vagy annál kicsit jobb, akkor rám még nagyon boldog olvasással teli órák várnak Mr. Dick-től, ugyanis erre sem tudok 5 pontnál kevesebbet adni. Jobban tetszett, mint Az utolsó szimulákrum.
Azért most már érzem azt, hogy Dick is imád más szerzőkhöz hasonlóan a kedvenc elemeiből építkezni. Ebben a regényében is jelen van a férfi-nő téma rendesen, mintha gondjai lettek volna a „gyengébbik” nemmel, de ezt nem tudom, mert az életéről sem tudok sokat Dick-nek. Az alapszituáció pedig itt is egy rendesen kifacsart földbolygón játszódik egy teljesen kattant társadalmi hierarchiában, akárcsak Az utolsó szimulákrumban. Viszont ez a mű sokkal pörgősebb és az elgondolkodtató elemekért sem kell annyira a mélybe nyúlni. Vannak szerethető karakterek, még a főleg érzelmi alapokon döntést hozó elnök is tudott szimpátiát ébreszteni bennem, Charley pedig imádni való. A főhős persze most is elég esetlen volt, de a történet végére a helyére kerültek a tökei :)
Rendkívül szórakoztató egy írás A Frolix-8 küldötte.
A Frolixban Dick egy a XXIII. század elején járó Földet tár elénk, melyet az úgynevezett Újemberek és a Szokatlanok vezetnek együtt. A bolygó lakosságának parányi részét alkotják csupán, mégis a több mint 5 milliárd Régi ember kénytelen-kelletlen elnyomásuk alatt nyög. Mindez azért alakult így, mert az Újemberek emberfeletti agyi képességekkel rendelkeznek. Legjobb tudósaik olyan gondolatstruktúrákat alkotnak, hogy a legjobb telepaták egyszerűen képtelen gondolatsoraik érzékelése mellett is gondolatfolyamaik követésére, mert már nem is nyelvben, hanem különféle elvont kódokban gondolkoznak. Valamint a Szokatlanok is rendkívüli hatalom birtokosai; vannak közöttük telepaták, telekinetikus képességgel bírók, és prekogok is. Ha ez nem lenne elég, a kormány köztisztviselői a közszolgálati tesztet mindig megbundázzák abból a célból, hogy kizárólag a megbízhatónak tartott elemek kerüljenek jó pozíciókba. Egy idő után semmi szükség új emberekre. Ebben a világban a Régiek másodlagos állampolgárnak számítanak, akik állandóan drogbárokba járnak egy kis fenmetrazin-hidrokloridért és stelladrinért, hogy a napi robot után kicsit jobb kedvre derüljenek. Ennek a társadalomnak az átlagembere Nicholas Appleton, a főszereplőnk, aki gumihornyolással foglalkozik, s a regény során fokozatosan válik a rendszert támogató kisemberből Ellenállóvá, s rajta keresztül ismerjük meg, hogy pontosan hogyan is vezetik ezt a világállamot, és hogy milyenek is az Ellenállók. A másik főszereplő Willis Gram, a Rendkívüli Közbiztonsági Bizottság elnöke, a bolygó korlátlan ura. Gram egy Szokatlan, aki állandó jelleggel összekeveri magánéletét a politikával, így több olyan hajmeresztő ötlete volt, amin nem győztem nevetni. Gram hatalmas figura, egyértelműen a kedvencem volt. Amiket levágott az Ellenállókkal szemben, ahogy vezette a világállamot és a tanácsüléseket, az nagyon ott volt. Végül pedig ott volt Thors Provoni, a Régiek nagy reménysége. Provoni, aki több mint tíz évvel a történetünk előtt elhagyta a Földet, hogy találjon egy olyan idegen fajt, aki segíthet neki legyőzni Gramet; hogy egy olyan világ jöhessen létre, melyben a Régiek is megbecsülésnek örvendenek, és nem Utah állam és a Luna internáló, helyesebben szólva koncentrációs táboraiban nyaralgatnak. A regény ott válik érdekessé, amikor Provoni visszaér, és megkezdődik a sajátos harc a fajok között.
Rendkívül jól megírt regény, mely egyértelműen a szerző legjobbjai között van. Sajnos a vége viszont nem tetszett. Az utolsó harminc oldalt én teljesen másképp csináltam volna. Azért kár, addig remek volt.
Az első olvasásom a szerzőtől, és annyira nem nyűgözött le. Tetszett az általa felépített jövőbeni társadalom ötlete, a Frolix-8-on élő lények alakja.
Tetszett, ahogy megragadja a zsarnokság lényegét. Vele együtt elmélkedhetünk:
Kiből is lehet zsarnok? Bárkiből lehet zsarnok? A hatalmon lévők vajon mindenáron meg akarják tartani a pozíciójukat? A korábbi elnyomottakból is zsarnokok válhatnak? A korábbi elnyomottak a harc során nem válnak-e maguk is zsarnokká?
Érdekes volt figyelni Nick életútját. Gyakorlatilag néhány nap alatt gyökerestől megváltozik az élete.
Az sem zavart, hogy a történet befejezését az olvasóra bízta. Egy csillagot azonban levontam a „szerelmi szál” miatt. Nem igazán éreztem a történetbe passzolónak, illetve túl sok helyet kapott a könyvben. Charlotte borzasztóan idegesített, és számomra elrontotta az olvasási élményt.
Mindent leírtak már előttem erről a könyvről. Viszont egyre biztosabb vagyok benne, hogy PKD lepontozott alkotásai ugyanolyan maradandóak, mint a népszerűek. Nagyjából 4 könyve után már tudtam, hogy ha egy bizonyos hangulat kell, akkor PKD munkásságából kell választanom. Egy idő után vágyom ezt a kifordult életű kisemberséget, a néhol sztoikus nyugalommal felrúgott normákat. Aki szintén így érez a rajongók közül, annak nem lesz csalódás. Nem az első kötet tőle, aminek mintha nem lenne igazi vége. Így közel húsz kötete után néha úgy érzem, a főszereplők a korábbi és későbbi regények múltbéli, vagy újraszületett inkarnációi, akiket a karma ugyanúgy a markában tart másik életükben is.
Ismét egy újabb PKD. Ismét egy kellemes, bizarr, borús nézőpontból való világ.
Ahol a hatalmasok játszmáját űzik, aljas zsarnoki módon.
Ez nem okozott meglepetést. Az a kép, amit itt leírt több könyvében fel-fel bukkant.
A karakterek, kedvelhetőek, még a „ rosszak ” is :)
Számomra ez nem volt annyira tekervényes agyrém, mint amihez hozzászoktam tőle, de a felmerülő, mindig vissza-vissza térő szálak; Az új életforma, a forradalom, a zsarnokság, a hatalmak megdöntése, a csillagközi utazások…ezek mind mind most is nagyon tetszettek.
Fél csillagot a vége miatt vontam le. Az kissé összecsapottnak, befejezetlennek hatott. De még így is remek kikapcsolódást nyújtott !
Népszerű idézetek
Isten halott […]. Megtalálták a tetemét 2019-ben. Az űrben lebegett az Alfa közelében.
56. oldal
Az ember értékmérője nem az intelligenciája. Nem is az, milyen magasra emelkedett a torz intézményi rendszerben. Az ember értékmérője az, hogy milyen gyorsan reagál egy másik ember szükségleteire. És mennyit ad magából. Amikor igazán magából ad, semmit nem kap viszonzásul, legalábbis…
56. oldal
– Szereted Yeatset?
– Ő Bob Dylan előtt volt?
– Igen.
– Akkor nem akarok hallani róla. Szerintem a költészet Dylannel kezdődött és azóta csak hanyatlik.
196. oldal - Huszonnegyedik fejezet
– Isten halott – mondta Nick. – Megtalálták a tetemét 2019-ben.
56. oldal
Az agyműködés olyan drasztikusan változik, hogy az ijesztő. Maga nincs tudatában, de alvás közben szokatlan, erőszakos tevékenység zajlik az agyában. Először olyan világba lép, ami úgy-ahogy ismerős, az elméjében van, ahol barátok, ellenségek és társasági alakok beszélnek és cselekednek.
– Más szóval álmok.
– Az ilyen álom tulajdonképpen összefoglalja a napot, amit csinált, akikre gondolt, akikkel beszélt. Bennünket nem is ez ijeszt meg, hanem a következő fázis. Egy mélyebb szintre ereszkedik alá, olyanokkal találkozik, akiket nem ismer, olyan helyzetekbe kerül, amikben sosem volt. Megkezdődik a személyiség széthullása, az ön széthullása; összeolvad istenszerű ősi entitásokkal, akik hatalmas erő birtokosai, és amíg ott van, veszélynek van kitéve a…
– A kollektív tudattalantól – fejezte be Provoni. – Amit a legnagyobb gondolkodónk, Carl Jung fedezett fel. visszaugrunk a születés pillanata előttre, az előző életekbe, más helyekre, amiket az archetípusok laknak, ahogy Jung…
– Jung azt is hangsúlyozta, hogy egy ilyen archetípus bármikor bekebelezheti magát? És akkor sosem áll vissza a személyiség. Pusztán egy archetípus beszélő, lélegző kiterjedése lenne.
– Persze, hogy hangsúlyozta. De az archetípus nem éjjel álmodban kerít a hatalmába, hanem napközben. Ha nappal megjelenik, akkor tesz tönkre.
– Más szóval, amikor ébren álmodik.
87-88. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd / Slaughterhouse-Five 87% ·
Összehasonlítás - Octavia E. Butler: Átváltozás 85% ·
Összehasonlítás - Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd 88% ·
Összehasonlítás - Ray Bradbury: Fahrenheit 451 88% ·
Összehasonlítás - Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked, Leibowitz! 86% ·
Összehasonlítás - Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Stalker 86% ·
Összehasonlítás - Kurt Vonnegut: Utópia 78% ·
Összehasonlítás - Kurt Vonnegut: Utópia 14 78% ·
Összehasonlítás - Daniel Keyes: Virágot Algernonnak 96% ·
Összehasonlítás - Isaac Asimov: Alapítvány-trilógia 93% ·
Összehasonlítás