Szerencsétlenségeim ​története 86% 15 csillagozás

Habár Petrus Abaelardus filozófiai nézetei bizonyos vonatkozásokban forradalmi újításokat jelentettek, nem ezek miatt került nyíltan szembe az Egyházzal, hanem túlzott racionalizmusának teológiai következményei keverték eretnekség gyanújába. A Szentháromság tanát – amelyet az Egyház hittitoknak tekint – természetes észigazságként igyekezett magyarázni. Ezért kényszerítették 1121-ben a soissons-i zsinaton – amint az a Szerencsétlenségeim történetéből is kiderül – tanai visszavonására. Ám két évtizeddel később újra eretnekséggel vádolták, ezúttal a korábbi tételeit fölelevenítő Introductio ad theologiam (Bevezetés a teológiába) című műve miatt. Már évek óta ismét Párizsban tanított – végleg otthagyva bretagne-i apátságát –, amikor 1140-ben ellenfelei, élükön clairvaux-i Szent Bernáttal, a legnagyobb középkori misztikussal, ismét támadást intéztek ellene. Először abban állapodtak meg, hogy Sensban nyilvános vitát fognak tartani magas rangú egyházi személyek és teológusok jelenlétében. A gyűlést nagy várakozás előzte meg. Maga VII. Lajos király is odautazott, hogy tanúja legyen az összecsapásnak. Abaelardus bízott ragyogó előadókészségében és érvei meggyőző erejében, amelyek már annyi hívet szereztek neki. Szent Bernát azonban az utolsó pillanatban zsinattá változtatta a vitaülést, s Abaelardust vádlottként kezelte. A gyűlés kezdetén egyszerűen felolvasta a kifogásolt tételeket, s azok megtagadását követelte, a vita vagy védekezés minden lehetősége nélkül. Természetesen elítélték Abaelardus tanait, aki II. Incéhez fellebbezett, de Szent Bernát elérte, hogy ellenfelét a pápa kiközösítse. Ennek híre útban Róma felé érte Abaelardust. Ekkor Clunybe ment, Petrus Venerabilis apáthoz, aki nagy szeretettel fogadta, s azt is kieszközölte, hogy Rómában visszavonják a kiközösítést. Abaelardus ekkor már súlyos beteg volt, s hiába tettek meg mindent a gyógyítása érdekében, 1142-ben meghalt…
(A mínusz csillagok nem a szerzőnek szólnak, hanem a fordítónak és a kivitelezésnek).

„Saját házunk népének hibáit utoljára szoktuk megtudni, s mit sem sejtünk, amikor már az egész szomszédság nőnket s gyermekeinket ócsárolja.”

Attól eltérően, hogy majdnem 1000 éve íródott a könyv, eléggé könnyen olvasható volt. Abaelardus írásmódjából is feltételezhető, hogy okos és művelt ember volt. A gondolkodásmódja erősen eltért a többségétől, így veszélyes ellenségeket szerzett magának, akik megkeserítették az életét. Érdekes volt megismerni a majdnem 1000 évvel ezelőtti embereket, gondolkodásukat és cselekedeteiket. Csodálom, hogy nem népszerűbb ez a könyv, hisz tanulságos és még érdekes is.

Azt ugyan kissé meredeknek tartom, hogy – mint megtudtam – egyes részletei a kilencedikesek kötelező olvasmányai közé tartoznak (nekünk pár éve még nem szerepeltek a listán), de a Szerencsétlenségeim története mindenképpen maradandó olvasmányélmény, mind a jól sikerült fordítás, mind a korabeli viszonyokról megszerezhető tudás miatt.
Végig azon gondolkodtam, hogy milyen érdekesek (és persze nem veszélytelenek) lehettek azok a filozófiai és teológiai viták, amelyek akkoriban zajlottak, illetve a tanulás, a tanárrá válás és az iskolaalapítás módja, főként a mai gyakorlathoz viszonyítva.

A 21. századból visszanézve banális az alaphelyzet: egyetemi oktató megkurrantja 22 évvel fiatalabb tanítványát. Mindenhol mindenki ezt tette: a platóni Akadémián csakúgy mint a modern nyugati egyetemeken. De a részletek Abelárd és Héloise esetében egy kissé árnyalják a képet.

Héloise művelt 17 éves lány volt: görögül és héberül is tudott a latin mellett, nő létére a 12. században.. Ez a legműveltebb egyházfiak körében is ritka. Ráadásul szép. Kanonok nagybátyja a sztártanárt Abelard-t kéri fel a lány oktatására. Abelárd elsősorban meg akarja dugni a csajszit, ezért vállalja a feladatot. De első szerencsétlenségére beleszeret a lányba. Innen ismert minden: terhesség, gyermekáldás, titkos esküvő, de a féltékeny nagybáty kiherélteti Abelard-t.
Heloise kolostorba vonul, a tettesek közül kettőt elfognak, megvakítják és kiherélik őket.
De a kis könyv csak a felénél jár. A további része korrajz a kolostorok szerzetesek intrikáiról, egy nagy szellem küzdelme az ostoba klérus ellen. Mert Abelárd nagy filozófus volt. A középkori logika megkerülhetetlen alakja az univerzálék kérdésében. Szerzetesei többször meg akarták mérgezni. Könyveit elégették, mint eretnek tanokat.

De mindezeken túl: a kasztrált férfi és apácafőnöknővé előlépett felesége szerelme nem csökkent. Olyan intenzítással lobogott, mindenféle póz nélkül, hogy amikor megtalálták levelezésüket, azt gondolták, hogy hamisítványok, oly annyira kilógtak a korból. Intimitásban, odaadásban páratlan levelek ezek a nyugati kultúrában: hangnemükben akár még maiak is lehetnének. Magyarul miért is lennének lefordítva, de minden nyugati nyelven elérhetőek.

Abelárd evilági szerencsétlenségei ellenére a szerelemben univerzálét csinált a sajátjukból. Olyan tökéletes unio mysticát, amit azóta se, senki. Megtörtént velük a csoda. Túlléptek az egyedin, és Heloise-zal valahol ott lebegnek az elérhetetlen, tökéletes szerelem univerzáléján.

Heloise Abelárd -ot a kolostorában temettette el meghagyván, hogy őt magát is mellé temessék. 1828-ban átvitték hamvaikat a Pére-Lachaise temetőbe, hogy a franciák legnagyobbjaival lehessenek együtt..

Ha nem vizsga miatt kellett volna elolvasnom, még élveztem is volna. Kalandos és érdekes élet, nem tudom, hogy szánjam őt vagy kinevessem, de mindenesetre érdekes írás, az biztos.