Satyricon 52 csillagozás

Petronius Arbiter: Satyricon Petronius Arbiter: Satyricon Petronius Arbiter: Satyricon Petronius Arbiter: Satyricon Petronius Arbiter: Satyricon Petronius Arbiter: Satyricon

A ​Satyricon – amelyből Fellini nagysikerű filmet készített – az antik prózairodalom legértékesebb művei közé tartozik.
Az író, aki eleinte Nero bizalmasa, s akinek szava és ítélete ízlés dolgában a véres kezű zsarnok számára is parancs volt, a Piso-összeesküvésben való részvétele miatt öngyilkosságra kényszerült. Petronius alakja ugyanakkor az irodalomba is bevonult, hiszen ő Sienkiewicz Quo vadis? című regényének egyik főszereplője.
Egyesek úgy vélik hogy Satyricon hatalmas erkölcsrajznak készült: Petronius egy sokat látott, sokat élt ember éleslátásával bemutatja és kifigurázza a római társadalom valamennyi rétegét és azok hibáit. Ebben az ábrázolási mód szerves tartozéka a szellemes stílus, és a vaskos pikantéria. Az ókori ember másképpen gondolkodott a szerelemről, egyáltalán a test dolgairól, s a gyönyörhajhászás az élet legjellegzetesebb mozzanatai közé tartozott, így a könyvben természetszerűleg sűrűsödnek az efféle stíluselemek.
Ennek ellenére a Satyricon… (tovább)

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Bibliotheca Classica Európa, Magyar Helikon · Faludy tárlata Glória

>!
Kalligram, Budapest, 2014
182 oldal · ISBN: 9788081018305 · Fordította: Csehy Zoltán
>!
Glória, Budapest, 2002
144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639283665 · Fordította: Faludy György
>!
Szukits, Szeged, 1994
224 oldal · ISBN: 9638199490 · Fordította: Horváth István Károly

2 további kiadás


Enciklopédia 7


Kedvencelte 6

Most olvassa 3

Várólistára tette 42

Kívánságlistára tette 26


Kiemelt értékelések

monseigneur>!
Petronius Arbiter: Satyricon

Titus Petronius Arbiter Satyricon című írására úgy emlékezünk, mint az első ismert nyugati regény, és Róma züllödt, örömökben tobzódó világának sziporkázó lenyomata. Fülledt, zavaros lázálom a császárkor dekadens éveiről, elbűvölően erkölcstelen emlék az Örök város mocskos múltjából. A regényben egy civilizációt látunk, ami meghódította az ismert világot, és új csaták hiányában a hangos mulatozáshoz, a valóságon és a történelmen kívül rekedt lucskos orgiázáshoz fordult. A nagy elődök már csak málladozó szobrok képében vannak jelen, a császár erőtlen lárva, kéjenc saját birodalmában, a nemesség részeg pillangóként csapong az arany fénye körül. A nagyságok helyét az ércalapzaton egymást túlharsogó újgazdagok silány serege tölti meg, akik tele szájjal böfögnek sznob közhelyeket a filozófiáról, és akik tömör ujjaikkal hárfát markolva maguk is elhiszik mikor talpnyalóik költőnek nevezik őket. Amikor a Végzet alszik, a Rómát betöltő szabados dorbézolók azt hiszik már nincs is. A civilizációt nem kell táplálni és alakítani, hiszen már győzött mindenki felett. A Birodalom aranyozott gyaloghintóként pihen a sok ezer rabszolga vállán, amit a világ ura megkíván, legionáriusok serege szakítja le neki. A közügyek közömbösek, a politika értelmetlen, a kultúra kimerült, így már csak az öröm maradt. Akiket Mars és Jupiter tett naggyá, azok mámorosan borulnak most Venus és Bacchus lába elé. Amikor Caesar és Cato meghal, székükbe a ripacs Vernacchio és a lelkében plebejus Trimalchio ülnek.
Az író kegyetlen szenvtelenséggel dobál minket izgalomból borzongásba, gyönyörködésből sajnálatba, mindaddig, amíg az érzelmek határai végleg el nem mosódnak, és helyettük marad az ingerek fékevesztett örömünnepe egy örökkévalóságon keresztül. Kivonatolt római életérzés alla Petronius.
Bizarr helyzet, ahogy a képmutatás és a romlottság festéke alatt egyre élesebben látszik a természetes ember valódi arca. Az őrjöngő luxus és a tomboló perverzió között az emberekről lehullik az erkölcs, lepattogzik a társadalom máza, és az állatiasság üvöltve helyet követel magának. Minden, amiért valaha emberek éltek és haltak, művészet, sors, haladás, már csak aláfestő háttérzaj a nagy bacchanáliához. Egy nép a csúcsra ért, az ambíció helyett a vágy az ünnepelt. És a vágyat örök társa, a kielégülés kíséri, legyen szó a legelképesztőbb, legelképzelhetetlenebb kéjekről, amiket már a kölcsönös vonzalom sem szentesít. Kár undorodni. Azok ott a díványon, akik pávatollal hánytatják magukat, csak azért, hogy új ízeket tömhessenek magukba, miközben üveges tekintetű rabszolgák szolgálják bujaságukat, csak emberek. Semmivel sem többek, és semmivel sem kevesebbek.
„Ne törődj semmivel, Venus is kancsal volt!”

Stone>!
Petronius Arbiter: Satyricon

Az első gondolatom, ha csak ennyi maradt fenn, akkor inkább veszett volna oda az egész. Vége lett és nem volt vége. Kirántja az ember alól a széket, elvették a babától a cuclit. Vándorút a szeméremdombokon, kapaszkodónak a falloszok erdejéből lehet vágni egyet, a történet folyama a csont, a szerelem meg a veleje. Azon kívül meg körberöhögteti velünk a társadalmat, amiben élni kényszeredett? Petronius. Tele rakja a nemest a hülyeséggel, a nők már akkor is csak úgy működtek, hogy jól meg kellett őket rakni, hol így, hol úgy. Vándorlunk a birodalomban és az irodalomban. Tényleg sajnálom, hogy megfosztattam az egésztől…

Peni>!
Petronius Arbiter: Satyricon

„Olyan korban élünk most is, mely ismét a túlélésről szól. A nevetés és a kényszernevetés, a humor és a kierőszakolt humor anatómiája ez a könyv.” /fülszöveg/

Már egészen régóta a polcomon figyelt ez a könyv, aztán a napokban végül a kezembe került onnan. Kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a verses fordítás, de igazából meglepően jó volt hexameterben olvasni, szinte sodort magával az időmértékes verselés lendülete. „Az időmérték olyan természetes, mint a szívdobogás vagy a vérkeringés pulzálása.” – írja Csehy. Kétségtelenül van benne valami.

Maga a mű is tartogatott meglepetéseket, egyrészt valóban megdöbbentő, hogy Petronius társadalmi szatírája mennyire könnyen átültethető a 21. századra. Másrészt pedig folyamatosan terítéken volt a nyílt obszcenitás: „… pontosan arról szól, amiről a legnehezebb tisztességesen szólni: a létezés legelemibb vágymintázatairól.” (…) „ A nem létező műveltség imitálása, a kiüresedett retorika diadala az újgazdagok és a szellemi kalandorok lételeme, s ebben a világban még a legalpáribb őszinteség vagy a legemberibb, legpucérabb vágy, gesztus is maga lesz a sallangmentes igazság.” Bevallom én picit sokalltam ezt a fajta 'sallangmentes igazságot', de Cs.Zoli értelmezése azért meg kell hagyni jól hangzik, visszatekintve szépít a sztorin.

A mű nem teljes fordítása ez azonban(a csak latinul izgalmas részeket Csehy egyszerűen mellőzte), ami számomra néhol az értelmezést meg is nehezítette.

2 hozzászólás
berg>!
Petronius Arbiter: Satyricon

A Helikon 1972-es kiadásában Horváth István Károly fordítónak a töredékek közötti, dőlt betűvel szedett, a történet lyukjait pótló összekötő szövegei, valamint Szepessy Tibor utószava és jegyzetei sokat segítettek a megértésben. Igényes papírra nyomtatott, figyelemmel megszerkesztett (Katona Tamás munkája), tartalmas, szép könyv (Bibliotheca Classica sorozat).
Maga a matéria, az ókori szöveg mélységgel rendelkező, de számomra elsőre nehezen volt élvezhető. Egyrészt minduntalan átcsúszik az olcsó szórakoztatás, a pornográfia területére. Az otrombaságot nem bemutatja, hanem sajátja – bár erőltetést is érzek ebben, de van mire ráerősíteni (a közönség vastagon akar röhögni, unják a bölcsességet, hát tessék, rajtam ne múljon). Másrészt az istenek közbeavatkozását hangsúlyozó cirádás versbetétek anakronisztikusak, azok lehettek már a kortársnak is (valószínűleg Nero idején); tovább nem lép, következtetést nem von le (a fennmaradt részben; az Aranyszamár igen). A fülszöveg állításait vitatom, kétlem, hogy a római társadalom valamennyi rétegét bemutatná, vagy hű tükör lenne, ez már töredékessége miatt sem lehetséges, különben meg ez egy bűnöző elbeszélése. Igen, meg kell becsülni azt a kevés időkapszulát, ami ebből a korból megmaradt, provokatív, parodisztikus, szatírikus voltában is betekintést enged – de ennyi, kár lenne túldimenzionálni.
Kiolvasva, lehiggadva újrakezdtem, átnéztem azokat a részeket, amik tetszettek, ezekből végül is egyre több lett. Újraolvasós, de a hedonizmushoz, a szexuális kizsákmányoláshoz, a megrontáshoz gyomor kell.

pwz I>!
Petronius Arbiter: Satyricon

Tényleg olyan, mint egy sci-fi a múltból. Hogy ez esetleg paradox kijelentés? Ezt az egyik olasz megfilmesítés „értelmi szerzője”, Federico Fellini mondta. Nem éppen kezdő a filmes szakmában…

Olvasás után két dolog motoszkált a fejemben:
1. Ha a töredék ilyen, akkor milyen lehetett az egész mű? Amit mi Satyriconként ismerünk, az a teljes műnek talán csak az ötödrésze, vagy még kevesebb. Az első „modern” – értsd: nem ókori – kiadás 1664-ből való, és Trimalchio lakomáját mutatja be. Később fűzték össze narrációval, magyarázattal a hiányos részeket, melyek a teljes könyvből megmaradt 14., 15. és 16. könyvekre támaszkodtak. Ez a ma ismert Satyricon.
2. Olvasva a könyvet feltétlenül észben kell tartani, hogy akkor bizony ilyen „kemény” volt az élet. Az emberélet nem sokat ért. A könyv ajánlójába betenném – persze csak így, a neten – hogy „Prűdek, álszentek kerüljenek! Ez nem nektek való mű!” :D Nekem viszont tetszett ;)!

Petroniusról, Néróról még tudom ajánlani Kosztolányi Dezső: Néró, a véres költő című művet is! Az is jó!

Arianrhod P>!
Petronius Arbiter: Satyricon

Aki olvasta vagy filmen látta a Quo Vadist, annak ismerős Petronius, az Elegancia Nagymestere neve. Aki elolvassa ezt a könyvet, azonnal megérti, miért kapta meg már életében ezt a megtisztelő címet.

langimari>!
Petronius Arbiter: Satyricon

A Satyriconnal megint egy régi adósságot törlesztek. A töredékes regényből csak a Trimalchio lakomáját ismertem, és ha egészen őszinte akarok lenni, lehet hogy annyi elég is lett volna belőle. Azonban ahogy a mű címe sugallja, Petronius vélhetően egy utálatos életforma szatírájaként örökítette meg az utókornak mindazt, amit a Satyricon sok utálatos szereplőjének kicsapongásairól olvashatunk. A szerző mentségére szóljon, hogy bár életrajzi adatainak tanúsága szerint maga is ennek az életformának képviselője volt az undok Nero udvartartásában, legalább a halála előtt volt mersze egyszer őszintének mutatkozni. Mindemellett a latinistáknak ez a töredékekben fennmaradt mű is biztosan fontos forrás. Jellemzően előbb gondosan kikölcsönöztem a könyvtárból, azután láttam hogy van belőle otthon is a polcon. Nem baj, de nem fogom gyakran olvasgatni…

Merkúr>!
Petronius Arbiter: Satyricon

Tavaly kellett megnéznem az egyik antik irodalmas órámra a Fellini adaptációt. Eleinte ódzkodtam, mert nem nagyon vagyok barátságban a neorealista filmekkel (Bár ez nem feltétlenül az?), de meglepődtem, végül mennyire tetszett a ’69-es Satyricon.
Mostanság egyre inkább érdeklődni kezdtem az ókori Róma iránt, így jött az ötlet, hogy bepótolom a hiányosságot és elolvasom a könyvet magát is. És ugye, kíváncsi voltam, mennyire erősen van jelen a fiúszerelem a műben. Nos, nem kellett csalódnom, megkaptam, amire vágytam ezen a téren, még többet is. Nem gondoltam volna, hogy az olvasás minden percét élvezni fogom.
Mielőtt kivettem a könyvtárból a könyvet, hezitáltam kicsit, melyik fordítást kéne választanom, mert egyikről sem tudtam semmit. Végül a Csehy-féle hexameteres átirat mellett döntöttem, és milyen jól tettem! Azóta megtaláltam Horváth-verzióját is a MEK-en, ami merőben eltér a Csehyétől… Horváth eufemizál, és bár lényegében majdnem vissza is adja a lényegét az eredeti latin szövegnek, mégis valahogy… elveszti a varázsát? Lehet-e azt mondani, hogy a trágárság, a (szó szoros értelmében) meztelen valóság rideg bemutatása a Satyricon (egyik) varázsa? (Lehet, hogy azért látom így, mert erősen befolyásol a Fellini-film.) Egyébként Arany Lüszisztraté fordításával is ez volt a bajom, a sok körülírás és megszépítés miatt egyetlen buja utalás és poén sem jött át.
Összegezve: a Satyricon egy elborult, pajzán, megbotránkoztató, vicces, kiváló szatíra. És még megemlítenék egy dolgot, amit nem láttam az előző értékelésekben: a vulgárság ellenére sok helyen nagyon szép is.

Mimiti>!
Petronius Arbiter: Satyricon

Bárcsak több maradt volna fenn belőle, és bárcsak több ókori regényt ismerhetnénk. Az ember tényleg elfelejti, hogy kétezer éves műveket olvas (bár ebben benne van a római világ fejlettsége is, érdemes megfigyelni az említett használati tárgyakat például).
Szatíra, nincs is ezen mit ragozni, egyszerre szórakoztató, és félelmetes, hogy az emberiség még mindig ugyanolyan: a pénzhajhászok gátlástalanságával és az újgazdagok ostoba nagyzolásával együtt. Egyes kifejezéseken, mondatokon hatalmasat nevettem (még úgy is, hogy nagyon nehéz átadni a latin eredeti esetleges szóvicceit – te jó ég, már kétezer évvel ezelőtt is agyba-főbe durrogtatták a szóvicceket!), na és persze az „altesti humort” sem hagyhatjuk ki. Könnyed stílus hatalmas mondanivalóval.

nana1>!
Petronius Arbiter: Satyricon

Értem én, hogy szatíra, de olyan érzésem volt, hogy a szerző tulajdonképpen élvezettel fetrengett a sárban, fertőben és erkölcstelenségben, miközben kigúnyolta kora társadalmát. Nem egyszerű olvasmány.


Népszerű idézetek

Carmilla >!

Másban a bolhát is meglátod, magadban pedig a lótetűt se.

57. oldal

Carmilla >!

– Nem szívem szerint való, hogy oly nagyon tetszel magadnak.

142. oldal

rlb_32557241>!

A mi nemzedékünk belebolondult a pénzbe, az italba és az utcalányokba. Még a legkönnyebben elsajátítható tudomány sem érdekel bennünket. Megvetjük a régiek szokásait, de új szokásokat nem szerzünk be, csak bűnöket.

88. oldal, VII. A képcsarnok

Carmilla >!

– Nem tudom, miért van így, de a tehetség édestestvére a nyomorúság.

88. oldal

Kapcsolódó szócikkek: tehetség
Carmilla >!

Egy, amit én szeretek: járni saját utamon.

21. oldal

Peni>!

Egy oka van, hogy a festészet lehanyatlani készül,
hogy nem arányérzék, aranyérzék kell a sikerhez!

105. oldal

Peni>!

Mára bohóccá lett a tanár, kész cirkusz az ország!

13. oldal

Peni>!

Egy szappanbuborék: csakis ennyi az emberi élet!

54. oldal


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő
Henryk Sienkiewicz: Quo vadis?
Edward Bulwer-Lytton: Pompeji utolsó napjai
Kosztolányi Dezső: A véres költő
Carol Wallace: Ben Hur
John Williams: Augustus
Alexandre Dumas: Őrült a trónon
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő / Pacsirta / Édes Anna
Lewis Wallace: Ben Hur
Mika Waltari: Az ország titka