Amint megkaptam a könyvet és megérintettem, az jutott eszembe: mennyire kézbesimulós! Kemény borítós, cérnafűzött kötet, arra tervezve, hogy az olvasó sokszor kézbe vegye, újra és újra találjon benne valamit, amit hasznosíthat az életében. A borítókép, akár egy festmény. Első látásra is tetszett, de a történetet elolvasva nyert értelmet minden eleme: a mozaik, a borostyánlevelek, az arcok sziluettje, sőt, még a színek is. Kinyitva pedig annyira bejött, hogy (a cérnafűzés miatt) teljesen ki tudom nyitni, akár fél kézzel tartva utazás közben is olvasható, például a buszon állva.
Az a fajta ember vagyok, aki szereti az önsegítő könyveket, de eddig „szárazabb” módon fogyasztottam őket – általában nem egy történet köré szőtték a mondanivalójukat, leginkább tényként közölték azokat, és sokáig nem is maradtak meg bennem. Ez a könyv viszont olyan volt nekem, mint egy meleg takaró – lágyan betakart, szinte vigasztalón, és sokkal több élményt, felismerést kaptam tőle, mint az egyébként általam kedvelt „szárazabb” könyvekből. (Eddig egy ehhez hasonlót kezdtem el, de azt félbehagytam, mert maga a sztori nem kötött le.)
Írnék pár sort a történetről, aztán elmesélem a benyomásaimat!
A főszereplőnk egy fordító, aki mindenbe beletörődve éli elszigetelt, egyhangú életét. Kevinnek olyan gondjai vannak, melyeknek a létezéséről tudomást sem vesz egészen addig, míg álmában egy támogató terápiás ülésen nem találja magát. Segítője, Elizabet egy sor olyan dologra döbbenti rá, melynek révén elindul benne a gyógyulási folyamat, és az élete gyökeresen megváltozik. Ugyan fogalma sincs, mi történik vele, de egyre inkább várja a titokzatos álmokat, közben pedig kutatni kezdi, mással is történt-e már hasonló. A kutatáshoz olvasott temérdek könyv és szakmai cikk, valamint az elképzelt terápia révén kinyílik a világnak és végre igazán élni kezd. Véletlenek folytán – melyekről már maga sem hiszi, hogy annyira véletlenek – barátokat szerez, sőt, álmai nőjére is rátalál. De vajon elegendő volt a segítség, hogy éljen a lehetőségekkel?
A véleményem:
Az író egy keretbe helyezi a történetet, amivel azonnal kíváncsivá teszi az olvasót, vajon Kevin eléri a célját? A visszaemlékezés már viszonylag lineárisan halad, és ez adja meg a lehetőséget arra, hogy megismerjük őt. Amikor rájön, mennyire magányos valójában, de közben győzködi magát, mennyire jó is ez így – nos ez a pont volt az első, amikor elszorult a szívem. Nem csupán azért, mert sajnáltam a regény főszereplőjét, hanem amiatt is, mert ez a magány egyre általánosabbá válik a társadalmunkban. Egyre kevesebbszer lépünk személyes kapcsolatba másokkal, hiányoznak a barátok, a beszélgetések… De miért is? Mert így sokan úgy érezzük: kevésbé sérülhetünk. A szomorú gyerekkorából adódó elszigeteltsége mély együttérzést váltott ki belőlem, amikor pedig a nagypapájáról mesél az egyik ülésen, akkor elsírtam magam. Remekül lett felépítve az út, melynek révén felismerte, hogy ő egy bántalmazott gyerek, és hogy a szülei bűne nem az övé. Annyira elgondolkodtató, hányan cipelhetünk olyan terheket, amiket nem kellene.
Mikor a fejlődése során eljutunk a kupolás-oszlopos analógiáig, volt egy hatalmas AHA pillanatom, és ezt nagyon köszönöm! Elizabet úgy magyarázza el Kevinnek, hogy miért kell az életében mindennek rendben lennie (hivatás, anyagiak, egészség és a kapcsolatok), hogy az sem neki, sem az olvasónak nem szájbarágós, nem kioktatós, hanem egy szuper példával illusztrált tanítás.
A könyv vége felé olyan lassító eszközöket használt az író, melyek nagyon jól összepasszoltak, és a fordulat Zsófival…! Szuper ötlet volt így „beavatni”. Sőt, ez még ahhoz is remek apropót szolgáltatott, hogy Kevin még több gátat tudjon ledönteni. Ahogy a férfi élete új alapokon épül fel ismét, és még az „álomnőt” is megkapja, számomra épp az a mese, amit az agyunk általában a spirituális dolgok köré képzel – ettől a lágyan romantikus száltól lett ez a kedvenc „segítő” könyvem. Amikor minden mozaik a helyére kattan, amikor a véletlenek sorából lehetőségek lesznek, és természetesen felismerjük ezeket, akkor kezdődik az élet igazán. Amikor nem csak „vagyunk”, nem csak megszokásból tengünk-lengünk, hanem ÉLÜNK végre. Ha Kitti célja nem csupán a szórakoztatás, hanem az ébresztés is volt, akkor nálam célt ért! Köszönöm szépen!