Petri György 1943-ban
született.
Művei a Jelenkor Kiadónál:
Valami ismeretlen
versek, 1990
Sár
versek, 1993
Moliére: Tartuffe.
Don Juan. A mizantróp
drámafordítások, 1995
Petri György 1943-ban
született.
Művei a Jelenkor Kiadónál:
Valami ismeretlen
versek, 1990
Sár
versek, 1993
Moliére: Tartuffe.
Don Juan. A mizantróp
drámafordítások, 1995
Most a mi mindent írjam erről? (Mimindenemet nem.)
Megvolt két kötetben Petri összegyűjtött, vagy összes? De elveszett (bár nem zsebkönyv, nyilván becsúszhatott valahol a bútor közé vagy alá, úgymint: bútorom nincsen) a második, műfordításai-kötet pedig nem kívánkozott ki velem ide, a fenéken is túlra. Úgyhogy ezt kölcsönkaptam, köszi szépen @Gabriella_Györe, kicsit megszeretgettem, de még egyben van.
Vannak, amik nagyon nagyon. Van ami csak „ ”. Ahogy azt manapság: egy spektrumon.
Két végéről égettem, az elejétől is, és nem kevésbé a végétől. Nem egészen félúton, hanem pontosan a legjobb helyen, szinte matematikusan az A séta címűnél lett közepe (itt, ez: http://www.dia.pool.pim.hu/html/muvek/PETRI/petri00001a…) ahol abbahagytam, befejeztem. Jó volt így olvasni, mert nem kell időrendben (de kicsit mégis), mert sokszor van egy logikus sorrend amit pont emiatt jó megfordítani, és így a kezdeti és végzeti művek egymással keveredtek hamiskártyásan egypakliból egybe.
Külön kis öröm, hogy mivel már kiolvastam minimum egyszer a verseit, meg mikor-hol csaptam fel stb, jó volt néha megismerni egy-egy rég látott ismerőst, ez kicsit elnyomta a szörnyülködést, hogy mennyire keveset tudnék felidézni: ennyi tapasztalatom szerencsére akad, hogy ismerjem saját befogadói korlátosságom. Rákészültem, jó volt.
Persze hogy egy csomó szuper szép jó érzelmes fájós nemfájós röhögős személyes egyetemes ilyen-olyan bagatellt összehordhatnék Petriről és verseiről, nem fogok, lusta is vagyok hozzá, és meg is illetődve. Tud mindenfélét, formát, rímet, szabadot, nemszabadot, kísérletezőt, bátran csodásat és bátran nem annyira jót is, sokat ír a nőkről, a halálról meg a politikáról, nem unalmas, inkább sajnálós hogy végetérős. De majd pár évente újraolvasós.
Annyit fűznék még hozzá, teszek mellé, hogy József Attila (hasonlóképp elkunyizott, de nem visszaadandó!) költeményei-kötetével olvastam párhuzamban, és nem egy nyilvánvaló párhuzam, de nagyon adta.
Kicsit féltem – na mégis ide egy magánost – attól, hogy túl depresszív lesz, pláne egymással súlyosbítva ez a költő – másikköltő – olvasó umvirátus, de azt hiszem ez félreértés, igaz se Petri, se József Attila nem a legvidámabb csávók, ahogy a „nagy költőink” általában eléggé búval vannak, hát a cenzúra kedvéért most mondjuk bélelve, de nem ettől lehet őket lenagyozni, felköltőzni, meg egyáltalán, kicsit tenyérbemászóan rajongani, amiről lehet hogy nem tehet senki sem, csak fejeződik ki magától az öröm, a keser-kedves sírós meg röhögős meg néha még ugyanmározós is, szóval olyan bennsőségesen izé.
Fentiek tükrében öt (5*) csillag.
A napon
nap röntgenezi a platánok
leveleit fokozatosan elrákosodnak
zöld üveglegyezőik
a fénybe ártott
gyanútlan kezecskék
*
mészhéj ingben
karsztosodom a fehér
déli napon
mélyemben
csobogás
*
a kényszeredett kéjért
korhadt uszodaszagban
a régi fürdőház
iszamos deszkáin
megoldod fürdőruhád
*
körtehullából buggyant
mézcseppen dongó lakmározik
taréjos ezüstsisak
villog
a víz
65.-66. oldal
Cédulák
1
ahogy minduntalan elhatározom hogy más leszek
nem tudom milyen más
csak nem ilyen
de már tudom hogy
nem leszek más
2
az emlékezetem lassan bebútorozva
meghitt és célszerű
halottakkal több kevesebb jogon
nevezhetem halottaimnak is
hisz törölgetem-kerülgetem őket
3
A jót azt nem
a jót azt nem adom
megmenthetetlenül személyes
ami jó volt
148. oldal
Oly ritka…
Oly ritka az a szép,
ki képes összezilálni alakját,
majd visszanyerni,
mint víztükör, újból.
Ki ilyet talál: boldog.
A legtöbbje
megállít inkább: „Ez
a kellő távol. Innen
nézz!” És túlvégleges
testükre vággyal hajolni:
a látás
tompaságára vall.
119. oldal
Horgodra tűztél, uram.
Horgodra tűztél, uram.
Huszonhat éve
kunkorodok, tekergek
csábosan, mégsem
feszült ki a zsinór.
Nyilvánvaló,
hogy a folyódban nincs hal.
Ha mégis remélsz,
válassz más kukacot.
Szép volt
kiválasztottnak lenni.
De most már szeretnék
szárítkozni, mászkálni a napon.
Horgodra tűztél, uram. 92.
Szezonvég
A rosszból csírázik az egyedüli jó:
halaszthatatlanná lesz a halogatható.
Ha meghal az ember, nem lehet már halottabb:
vége a méricskélésnek, a fokozatoknak.
Viszont eldöntheti: hamvad vagy porlad.
(Föltéve, hogy rendelkezett evégett.)
S miközben korhadni kezd (vagy elégett),
megy tovább a földi gyarló gyakorlat:
sürgünk-forgunk serényen, mint a férgek.
Nem is utolsóak ezek az utolsó napok:
csomagolás, lézengés, várni a vonatot,
még egy kávét, sört, szendvicset, konyakot,
talpunk alatt vakító, friss sóder csikorog;
és hülő tündöklésben:
a poros muskátlik, piros padok.
357. oldal