János ​vitéz 83% 1248 csillagozás

Most azt a korszakomat élem, hogy újra előveszem, gyerekkorom és diákéveim kötelező olvasmányait.
Természetesen ez alól a János vitéz sem maradhatott ki.
Petőfi nagy kedvenceim közé tartozik és nem hiába.
Mondanivalója, természetes és könnyed hangvétele átjárja a lelkemet minden egyes sorral.
Újra olvasós darab legalább két évente. :)

Nem túlzok,ha -azt írom,- hogy ez a legszebb szerelmi költemények egyike.
János tűzön- vízen át küzd a szerelemért.
A küzdelem nem hiábavaló, mert a végén, -ugyan nem olcsó áron, de elnyerik a méltó boldogságot.

Gyerekfüleim páratlan értékeit fel sem fogták,
hisz hajdan csak kötelezőként belém nyomták,
pedig menő fantasy ez, hatalmas élmény,
halhatatlan, az Idő mit sem tompít fényén!

Mintha visszautaztam volna az általános ötödik osztályba. Szerintem a János vitéz az a típusú olvasmány, amit egy diák legjobb, legmegfelelőbb életkori szakaszban tesznek kötelező olvasmánnyá. Érdekes, izgalmas és megvan a tanítói célzat. Elég sok mindenre nem emlékeztem, de Jancsi és Iluska nem mindennapi szerelmére nagyon. Emlékszem, ezt sokkal jobban szerettem, mint a Toldit. Petőfi tehetséges költő volt. Tudta, mi kell a népnek. Mint a legtöbb Petőfi költemény, ez a műve is népies versformában íródott, népmesei elemekkel. A kedvenc részem, amikor Jancsi Tündérországban jár, és újra rátalál élete szerelmére. Ahogy Vörösmarty mondta erről a történetről: „Ez az alkotás bármely irodalomnak díszére válna.”

Lányomnak olvastam fel. Teljesen meglepődtem, mennyire nagyon élvezte.
Ez egy örökzöld mese.

Ez az a történet, ami képes lehet megszerettetni a gyerekekkel az olvasást. Úgy gondolom, hogy egy 21. századi olvasó számára is érthető a nyelvezete. Minden megvan benne, ami miatt izgalmas lehet egy történet: szerelem, tragikus fordulat, kihívások, ellenségek, boldog lezárás.

Volt egy kislánykám, aki sírt órán, amikor Iluska halálhírét olvastuk. Azt hiszem ezt sosem fogom elfelejteni. Őt tényleg megérintette a történet. ♥

Többedszerre olvasom a János vitézt, legutóbb 2 éve, amikor A János vitéz-kód tette aktuálissá, most pedig a Petőfi 200 miatt vagyok kénytelen újra belemerülni. Most nem magamtól, hanem egy gyerekkönyvtári foglalkozás miatt. Valahogyan közel kéne vinnem a szöveget és a történetet egy-egy alsós csoporthoz. És ugyan nem ment teljesen az agyamra a píszíség és igyekszem kordában tartani magamban azt, aki a jelenlegi tudásával ítél meg réges-régi dolgokat, ennek ellenére nem kis kihívás elé állított most a feladat.
Ezúttal teljesen más szemmel olvastam a történetet és olyan elemei nőttek hirtelen óriássá a szemem előtt, amit eddig figyelmen kívül tudtam hagyni. De most felmerült bennem a kérdés, hogyan adom át a kicsiknek ezt a mérhetetlen mennyiségű erőszakot? Itt mindenkit szidással, veréssel büntetnek. Sok sikert nekünk, hogy ezután elmagyarázzuk a gyerekeknek, hogy a verekedés nem megoldás és a halálos fenyegetések teljesen elfogadhatatlanok, mérgünkben is.

Az is finoman szólva ambivalens, amikor Jancsi a zsiványok tanyáján becsületből nem viszi el a lopott aranyat és kincseket, mert nem tudna Juliskával a lopott szajréból felhúzott kégliben együtt élni, szóval ennyire rendes gyerek ez a Jancsi! Oké, két versszakkal arrébb biztonsági okokból rágyújtja a házat tizenkét alvó emberre, akik egyébként ekkor már nem fenyegették az életét, tehát simán továbbállhatott volna. De a lopott kincsre nemet tudott mondani!

A legnehezebb talán az a rész volt számomra, mikor már János vitézként, a boszorkányok közt újra találkozik Iluska gonosz mostohájával. Míg az őt segítő óriások sorra bánnak el a boszorkányokkal, a mostohát őt szeretné elintézni. Időhiány miatt nyilván húzhatok a szövegből, tehát átugorhatom a gyilkosságot színesen részletező versszakokat. De mit kezdjek azzal, hogy Jancsi, aki addig majd’ belepusztult a bánatba, miután kinyírta a boszorkányt, sokkal jobban érzi magát, szinte repül, úgy megkönnyebbül? Oké, a csaja meghalt, de puszta kézzel megölni valakit, aki nekünk bánatot okozott annyira jó érzés, hogy még a gyászát is enyhíti! …

Nem részletezem, mennyire nem kedvelem Petőfit, de a János vitézt mindig szerettem.
Felnőttként is lenyűgöz – és a mostani olvasáskor is lenyűgözött –, mennyire tehetségesen bánik a felező tizenkettessel, hogy ilyen hosszúságban egyszer sem esik ki a ritmusból, és olyan könnyeden bánik a rímekkel, hogy azt az érzetet kelti, mintha egyszerre szaladt volna ki belőle az egész. Ha a János vitézre gondolok, minden későbbi kapcsolódást lepipálva mindig az az élmény fog bennem újraéledni, ahogy először hallgattam: 5-6 éves kislányként, túlságosan korán ahhoz, hogy maradéktalanul értsem, vagy ahhoz, hogy a fent említett tartalom jót tegyen. De nem lettem tőle erőszakos és nem lettem tőle gazember – csak egy a sok feledhetetlen élmény közül, amit apukám felolvasása jelentett.
Szóval most így bizakodom abban, hogy ezek a hozzám – korukat tekintve túlságosan korán – érkező alsósok sem a történet vállalhatatlan tanulságait viszik magukkal tovább, hanem egy feledhetetlen felolvasás élményét. És bár elképzelhető, hogy egy (nagy) részük olyan környezetből jön, ahol gyakori a szidás és az ütleg, valahogy megpróbálom enyhíteni számukra a műben felbukkanó ismerős elemeket … Ha én sem így emlékeztem rá, talán nekik is csak a mi közös élményünk marad meg belőle.

Milyen élmény annyi év, mit év, bő két évtized után újra elolvasni azt a gyerekkori, kötelező olvasmányt Petőfitől? Hát pazar.

Ezennel fejet hajtok Petőfi Sándor előtt.
Csodaszép, nagyon ötletes, fordulatos és lenyűgöző. Az pedig, hogy ezt rímekbe szedve hogyan lehetett ilyen zseniálisan megírni, döbbenetes.

Biztosan olvastam anno a suliban, sőt nagyon sok versszakot fejből tudtam (meg kellett tanulni, amiért nem rajongtam mert nem szerettem magolni sohasem) de így egyben, felnőtt fejjel ez lenyűgözött engem.
Nagyon-nagyon tetszett.

Ezt nem is hittem el, azt hittem minden elbliccelt olvasmányommal kész vagyok, erre szembe jött a legrégibb félbehagyás.
Komolyan annyira nem voltam hajlandó kötelezőket olvasni, hogy nekem újdonság volt a János vitéz ( most enyhén pirulok )
Na jól van, nem tartott egy estét és nagyon élveztem, Petőfit mindig is szerettem, és az első könyvében is a játékossággal tarolt, micsoda csoda mesét kanyarított ide a semmiből, alig húsz esztendős fejjel hihetetlen.
Persze földrajzól bukás:) Franciaország Indiával határos (de kit érdekel) viszont találtam griff madarat ami külön értékes számomra.
Tegnap kombájn, ma griff madár elvagyok kényeztetve :)
Köszönöm a lehetőséget sok fejtöréstől mentett meg.
Éljen Kukorica János és az ő tündérkirálynője.
Hipp Hipp Hurrá, de jól érzem én most magam, még sok ilyen könyvet és betűalkoholista leszek :)