A ​helység kalapácsa 77% 636 csillagozás

Újraolvasás vége.

Annyira nem volt jó, mint boldogult úrfikoromban, amikor szétröhögtem rajta magam. Főleg azért nem volt most annyira jó, mert a poénok felét már tudom kívülről, főleg ami az első énekeket illeti. De mégis jó volt, mert azért most is tudtam értékelni a humorát, és – életem legnagyobb megdöbbenése – most jöttem rá, hogy ez a négy ének darabolt hexameterekben van írva! Oké, variálja rendesen a formát, töri, vágja, szétcibálja, de mégse lehetne letagadni azt a hexametert.

Továbbiak a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/23/petofi_san…

Petőfi itt úgy alkot mint a régi csípős nyelvű vándordiákok utolsó képviselője. És hozza is a stílus csúcsát – nem is érné be kevesebbel. Pompás. Vicces – még csaknem két évszázad után is, ötletes, eredeti, jól kidolgozott. A magyar epikus hagyomány alapdarabja…

Tetszett nagyon, jó kis tömör, csattanós, vicces történet ez versbe szedve.
Kicsit az eleje nehezen indult, rá kellett állnom erre a régies miliőre, nehézkes egy kissé az olvasása. De néhány sor után belejön az ember és elkezdi értékelni a tartalmat is meg a formát is, mert azért nem lehetett ezt egyszerű versben elmondani, nem igen tudnánk utána csinálni.
Megmosolyogtató minden részlete, átjött a humor a korabeli vicc amit Petőfi mesterien vetett papírra.
Arra is buzdít, hogy nagyjaink nagyjait elővegyem és olvassam, mert ilyenkor mindig rádöbbenek, micsoda gyöngyszemeink vannak alul értékelve, olvasatlanul.

A magyar reformkor, valamint a forradalom és szabadságharc körüli időszak költői közül mindig is inkább Arany János állt közelebb hozzám, de Petőfi verseit is szívesen olvasom, elvagyok velük. Ez az eposzparódia már középiskolában megvolt egyszer, de most a költő születésének 200. évfordulója kapcsán leporoltam, hiszen a kollégáim egy nagyon menő kvízt készítettek életéről és munkásságáról, nyilván ebben is előkerült az elbeszélő költemény.

A stílust most sem kellett különösebben szoknom, hamar belerázódtam a szándékosan elnagyolt népies nyelvezetbe és az ókori eposzok kellékeit már-már (direkt) nevetséges módon halmozó falusi világba. A sok nevetés és összekacsintás mellett azért a sztori is megérkezett, elhagyva a stílusbravúrokat az is kifejezetten rendben van, én pedig nehezen tudom elképzelni, hogy ez csak úgy, kútfőből kijön – biztosra veszem, hogy akadtak minták a figurákhoz és a helyzetekhez is… Talán kevésbé kedvelt, de annál fontosabb mű, amit érdemes újra és újra felfedezni, meglátni az értékét.

Igen, így kell indítani egy reggelt. Süt a nap, csend van és folyamatosan röhögök. Hát mit tud az ember ilyen – egy kocsmai verekedés közepén elhangzott – mondatokkal kezdeni: „Ártatlan vagyok én, mint az izé…”?
Bud Spencer és Terence Hill kellett volna ennek a műnek és akkor lehet, hogy ismertebb vagy elismertebb lenne.

„Oh Hamlet! mi volt ijedésed,
Mikoron megláttad atyád lelkét,
Ahhoz képest, amint megijedt
A helybeli lágyszivü kántor
Feleségének látásán?”

Habár nehézkesen indult számomra az eleje, ellenben amint megbarátkoztam a szöveg stílusával, kellemeset csalódtam, hiszen a műben volt nem egy olyan mondat, amin hangosan felnevettem, pedig arra számítottam, hogy lapos lesz és humortalan, plusz azt hittem, hogy az eposz paródia nemigazán lesz az én műfajom, mivel alapvetően a mély lélektani, búskomor, nyomasztó regényeket preferálom. Nos, azthiszem kijelenthetem, a Helység kalapácsa után próbálákozni fogok több vidámabb hangvételű könyvel is, mondhatni rendesen földobta az estémet.:)
Amúgy elgondolkodtató számomra, hogy anno Petőfi egyes kritizálóinak hogy nem esett le a tantusz arról, hogy ez egy paródia, nem pedig egy „gyengére sikeredett eposz”, ahogy akkoriban jellemezték. A molyos százalékon már meg sem lepődök. Általában a tömeg által fölpontozott regények sose váltják be a hozzájuk fűzött reményeimet, a lepontozottakért pedig egyenesen oda, s vissza vagyok.

Zseniális. Nagyszerű a stílusa, rögtön az elején berántott magával, valahol itt:

„Csend vala hát;
Csak két éhes pók harcolt
Életre, halálra
Egy szilvamagon-hízott légy combja felett;
De, oh balsors! a combot elejték.”

Innen már nem volt megállás, a templomban rekedt férfiún kívül a kocsmába is elvándorolunk, ahol megismerhetjük a gyáva kántort, aki éppen erőt talál, hogy megvallja szerelmét az ötvenöt éves bájakkal rendelkező Szemérmetes Erzsóknak. Az már később derül ki, hogy Erzsók udvarlója nem más, mint a harangkötélen épp leereszkedő és ide tartó kovács, aki persze pont a legjobb pillanatban toppan be a kocsmába:

„A tiszta szerelmü szivet,
Pokolbeli kínnak
Százharminchatezer bicskája
Hasitotta keresztűl
S fölgyujtá agyvelejét
A haragnak cintmasinája legott.”

Erzsók meg… no hát, milyen lehetne:
„Ártatlan vagyok én,
Mint az izé…”

:-D Az csak útközben derül ám ki, hogy a kántornak duplán vajas a füle möge, merthogy úgy vall szerelmet, hogy otthon feleség várja. A kocsmai verekedésre azonban hamarosan elszaladnak a bíróért, megtudja a kántorfeleség is, mi történt, s boldog-boldogtalan összegyűlik a kocsmában, ahol szerintem a végén a kántor jár a legrosszabbul :-D

„Oh Hamlet! mi volt ijedésed,
Mikoron megláttad atyád lelkét,
Ahhoz képest, amint megijedt
A helybeli lágyszivü kántor
Feleségének látásán?”

Jópofa, humoros, gyorsan olvasható történet, nagy kár lett volna kihagyni.

Örök érvényű mű. Nagy kedvencem, már gyermekkorom óta.
Nagypapám legkedvesebb műve volt, tőle hallottam először a helybeli lágyszívű kántorról, szemérmetes Erzsókról, és a többi szereplőről.
Örülök hogy végre el is olvastam. :)

Nem röhögtem halálra magam rajta, de azért egész jó volt… A vége felé tetszett a legjobban, amikor már viszonylag felpörögtek az események, és könnyebb volt odafigyelni, mi történik. Mert be kell vallanom, az elején kicsit untam. Úgy álltam hozzá, hogy „ahh, még egy kötelező olvasmány, megint Petőfi, de legalább nem olyan hosszú, hamar túl leszek rajta”, ezért eleinte nem is nagyon kötött le, mert folyton csak azt vártam, mikor lesz már vége (ami azért akkor még messze volt). Szóval nagyjából már előre eltemettem magamban, ahogy más kötelezőket is szoktam – rossz szokás, bocsi, de az Egri csillagok és a Tüskevár után az ember előre felkészül a szenvedésre.

Így az első énekben a poénokat sem érzékeltem, mert az egészet úgy olvastam, mint aki a másnapi bioszfelelés miatt lapoz bele a tankönyvbe, hogy legalább valami minimális fogalma legyen arról, miről tanulnak éppen, de persze semmit nem fog fel belőle, csak darálja, amíg a végére nem ér. (Ezek után nem is akkora csoda, hogy a szereplőkről sem tudtam, kicsodák, és mindig vissza kellett lapoznom az elejére, hogy, na, ez ki is volt?) Aztán valahol szemérmetes Erzsó megjelenése után visszatért a lélekjelenlétem, és, mint már említettem, a kedvenc részem az volt, amikor megjelent a kedves kis foglyunk a vége felé.

(Csak így zárójelben: konkrétan végigkántáltam az egészet időmértékesen a fejemben, mert pont ezelőtt írtunk belőle témazárót, és ráállt az agyam. Ugyan, kicsit sem volt idegesítő. MIÉRT tudok időmértékesen verselni? Ez átok.)

Ez a befejezés meg rátette a pontot az egészre. Jézusom… Milyen állapotban lehetett Petőfi, amikor ezt megírta? xD

Azt mondják, vígeposz.
Azt mondom, paródia. Annak viszont kiváló. (A 76% senkit ne tántorítson el.) Görbe tükre mindannak a fordulatnak és szereplőtípusnak, amit a hazaffyas költészet (bár ott még nem tart sem a korszak, sem Petőfi karrierje), a „fentebb styl”, meg úgy egyáltalán, az eposz megkövetelne.
Szerintem ilyen laza, könnyed, humoros és brillírozó volt az igazi Petőfi, amit sikeresen elfedett a póz meg annak része, a nemzeti hímpor.
(Megjegyzem, azóta értékelem valamennyire Petőfi munkásságát, mióta irodalomtörténetből tanultunk róla, a karrierépítéséről stb. Azóta nem tartom émelyítőnek és negédesnek a művei zömét. Illetve annak tartom, csak mivel tudom az okát, már nem zavar annyira.)