Másnap (Idegenek 2.) 79% 30 csillagozás

Az Idegenek után többet vártam.
A sok-sok ismételgetés – bár értettem, hogy azt jelezheti, Anna egy pillanatra sem tud elszakadni attól, ami korábban történt vele –, egy idő után már nem többet, hanem kevesebbet adott. Ami viszont nagyon megfogott, az a menekültek új életbe beilleszkedésével kapcsolatos gondolatok. Az, hogy milyen skizofrén helyzet egyszerre biztonságban lenni, és idegennek lenni. Hogy hiába lehetnél akár boldog is, a személyesen megélt tragédiák, a múlt, a régi élet kötései, az új élet idegensége hogyan cincálják szét a lelkedet. Bármikor bármi előugorhat a sötétből: álmodban, egy érintéstől, egy szótól, egy hangulattól. Már az is beindítja a szorongási folyamatot, hogy milyen nyelven szólnak hozzád, szólalsz meg: az anyanyelveden, a korábbi országod hivatalos nyelvén, az új ország hivatalos nyelvén vagy a menekültek használta keveréknyelven.
Mindenesetre kicsit pihentetem még a harmadik könyvet, mielőtt belekezdenék.

A trilógia egészének elolvasása után próbálom kötetenként megfogalmazni a gondolataimat.
Ebben a részben már elmenekülve, a szabad világban folytatódik az útkeresés. Apa nélkül, befogadva, de a félelem, az egyedüllét, a bizonytalanság továbbra sem múlik. Itt már nagyobb lányként éli meg a megpróbáltatásokat. A háború nem kíméli az úgynevezett szabad világot sem, itt sincs biztonság, a föld alatt kell élni félelemben. Folytatódik a menekülés, egyre nehezebb körülmények közé. Az apa keresés továbbra is ott él benne és az átélt emlékek is folyamatosan előjönnek. Feltűnik egy öregember, aki fontossá válik számára. Rokonoknak tűnő emberek bukkannak fel sorra.

Nem olvastam még Petőcz Andrástól semmit, eddig kimaradt. A Másnap című regényét 300 Ft-ért árulta az Alexandra, s miközben arra gondoltam, milyen jó lenne, ha a fiatalságom könyvárai térnének vissza, olyan arcul csapásnak érzetem ezt az összeget, hogy azonnal megvettem a könyvet. Kiderült, hogy ez a kötet már folytatása Anna, a főszereplő történetének (Idegenek), de azt gondolom, hogyha hozzá is adna az élményhez, ha ismerném az előző kötetet, a Másnap önálló kötetként nem feltételezi az előző ismeretét.
A történetnek– egy menekült lány sorsa alakulásának – különös aktualitást adnak a napi migráns történések, tehát Petőcz olyan témát választott 2011-ben, amelynek az aktualitása növekedett. A kiszolgáltatottság, az áldozattá válás, a traumák feldolgozhatatlansága, a fizikai értelemben vett menekülés hihetetlen módja, a lelki menekülés végső esélytelensége, a feldolgozhatatlan szorongás, a társas kapcsolatok igénylése és az igény ellenére mégis a magány választása, az irracionális bűntudat és a mindebből eredő öntudatlan sorsválasztás így, összegyűjtve sűrű kilátástalansággá állnak össze. Ha szimbóluma ez a regény a menekült létnek, hát szívszorító szimbóluma.
Ami igazán újszerű ebben a regényben, az annak a gyűlöletnek az ábrázolása, amely Annában legyőzhetetlenül él és növekszik. Nem vállalnám be a pszichologizálást, pedig nehéz kihagyni, de azt gondolom, ez egy olyan szál, amin érdemes elgondolkodni.
A témaválasztás korszerűsége, a menekültlét több szintű ábrázolása vitathatatlanul értékessé tette számomra a Másnap-ot. Nem tudtam megbarátkozni azonban a nyelvi megformálással. Nehezen olvastam ezt a rövid regényt, mert annak ellenére, hogy a csupasz nyelvhasználat teljesen helyénvaló, funkcionális módszer Anna gondolatainak tolmácsolásához, mégis ingerültté tett. Ugyanígy éltem meg a szükségesnél (szerintem) gyakoribb ismétléseket is. Értem, hogy Anna kényszeresen ezekhez a gondolatokhoz tér vissza, szinte ezek a képek, gondolatok adják az élete csontvázát, mégis nehezen viseltem az agyonismételt mondatokat. (Csak annyi történt, hogy egy módszer, amely hozzájárul a mű irodalmi értékéhez, szubjektíve idegesített.)
Nem került helyre bennem az öregember történetszála. Adódnak értelmezési lehetőségek hozzá: a menekült sors, a hajléktalanság, a hontalanság ismétlődése,de ezek mellett is kidolgozatlannak tűnik számomra az öregember szerepeltetése a regényben.
Összességében 4 csillaggal értékelem a művet.

Én a nagymamámtól sokat hallottam a háborúról.Sajnos akár az ő visszaemlékezései is lehettek volna a könyv sorai.Itt is voltak katonák a szomszédba és itt is volt titkos pincerész az asszonyok és lányok elbújtatására.Akár hetekig be voltak falazva, hogy biztonságba legyenek.Menekülni vagy szembeszállni mindenki csak az adott szituációban tudná eldönteni,hogy mit választana.Kiben mit hoz ki az életösztön. Mindenki másképp éli meg a háborút akárhol legyen is az.De a végén értelmetlenek tűnik az egész.Megviseli azt is aki elkövette és azt is aki elszenvedte.

A könyvet nem ebben a kiadásban olvastam, hanem a trilógia-verzióban, arra írtam értékelést is. Ha olvasol, kérlek, ebben a szellemben olvass!

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Petőcz András. Író. De elsősorban költő. Meg újságíró. Már nem fiatal. Mondhatom, mert nagyjából egyidősek vagyunk. Eddig számomra ismeretlen volt még a neve is. Ez engem minősít, nem őt. De azért a magyar írók döntő többségének legalább a nevével találkoztam már. Nos, az övével meg egyáltalán nem. Ami csak azért roppant meglepő, mert amikor rákerestem, csak a moly.hu-n harminckettő (!) könyvet számoltam, amelynek a borítóján az ő neve áll szerzőként. A szerkesztéseit és a róla szóló könyveket nem vettem figyelembe. Egyfajta csoda. Mármint, hogy eddig nem találkoztam a nevével, a könyveivel. De hát, „több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes”, ugye… S ha ezt fel nem foghatom, vajon mifenének kísérletezem néha a kvantumfizika, pláne Isten megértésével? De ez itt és most nagyon messzire mutat.

A lényeg a lényegben, hogy Petőcz úr könyvét ismét és szintén némi hasraütéssel, és online beleolvasással kértem a Napkút Kiadótól, akik készséggel és hamarosan küldték is nekem. Amikor megérkezett, akkor konstatáltam, hogy végszükségben, ha megszorulnánk és ha méltatlan lenne a méltóbb felhasználásra, akkora a könyv, hogy gyakorlatilag zsámolynak is megfelelő méretű lenne.

Nem lesz zsámoly. Méltatlan lenne hozzá ez az alternatíva.

HÁROM AZ EGYBEN
Azonnal tisztázzuk: a borító nem tréfál, a trilógia szó nem sumaduma, ez a kötet valóban három regényt tartalmaz. Három olyan regényt, amelyek összefüggnek, s amelyek egyébként már külön-külön megjelentek.

Igaz, mindegyik más és más kiadónál.* Ehhez képest dicséretes, hogy a borítók hajaznak egymásra, ez a kiadók alázatára vall. S akkor itt van a trilógia-változat a Napkút Kiadótól, amely a három regényt együtt tartalmazza. Ahogyan fentebb mondtam. Tavaly jelent meg ebben a formában. Féltéglányi, de teszem hozzá, valahogy mégis kezelhető méretben, kellemes belső tükörrel, betűmérettel.

Mondjuk ahhoz képest, hogy három az egyben regényről van szó, meg vaskos kötetről, az oldalszáma hétszázharmincegy. Ami nem kevés. Viszont azért volt a kezemben néhány egykori Helikon-kiadvány, amely ennyi vagy még több oldalt tartalmazott, mégis sokkal vékonyabb volt. Persze, mert bibliofil-papíron jelentették meg. Fogalmam sincsen az előállítási költségek különbségeiről. Nyilván jelentős. Spongyát rá, mert mondom, ez a féltégla nem/sem kezelhetetlen.

A TÖRTÉNET
A kötetben levő három regény elolvasása közben, után sem derül, hogy mikor vagyunk hol, miért történik, ami, kicsodák, milyen nemzetiségűek, akik megjelennek, miért a küzdelem, kik a gyilkosok, kik az áldozatok. Persze, hogy a standard olvasó egyszeri hozzáállásával skubizik, variál, kombinál, jeleket, elszórt nyomokat keres, hogy beazonosítsa a fentieket.

De az a vicc, hogy minél többet olvas, annál inkább rájön, hogy felesleges skubizni, variálni, kombinálni, rejtvény fejteni, mert a lényeg, a mondanivaló szempontjából, mindent összevetve, teljesen mindegy mi a válasz a fenti kérdésekre. Sőt, az ismeret talán még félre is vinne, mert éppen olyan érzéseket keltene, amik ellen az egész féltégla dolgozik. De ebben azért van ellentmondás, figyelmeztess, hogy erre mindenképpen térjek vissza.

Szóval vagyunk egy beazonosítatlan országban, ahol a beazonosítatlan nép él, összefogva egy hivatalos nyelvvel (vagyis több nyelvű az ország), nagy nyomorban, szegénységben. Az országban jönnek mennek az ilyen-olyan nációjú katonák, akiknek a nyelvét a honiak vagy értik vagy nem, mert azok jobbára nem beszélik a helyi nyelvet. Oroszok mindenképpen vannak köztük, hiszen az egyes szám első személyben mesélő, az első kötetben kilenc éves kislány anyukája egy Yurij nevű patrónust talál magának, akiknek cserébe azt adja, amije van. Cserébe túl sok mindene nincsen, csak az, amit a katona részegen, egy rossz este a kilenc éves kislánytól is el akar venni…

Az egyszeri, kombináló olvasó, ugye, mire másra gondolhatna, ha oroszok és többféle katonaság, akkor nagyjából Afganisztán.

Az országban megjelenik az idegenek egy csoportja, a barbárok. A barbárok jobbára szakállasak, az asszonyaik egészen másképpen öltöznek, takarják az arcukat, és terrorista robbantásokat hajtanak végre. Ez adja magát, sokat nem kell gondolkodni. Viszont így meg Afganisztán annyira nem opció, hiszen nem kimondottan migráns-célpont ország. Nagyjából itt adtam fel a látens azonosítási-kényszert és koncentráltam egészen másra.

A főhősnek tulajdonképpen neve sincsen (majd a második rész háromnegyedénél lesz neki), csak egy állandóan visszatérő álneve: Anna. Így szólítja mindenki, de mi tudjuk, mert elmondja, hogy ez nem az igazi neve. Anna (maradjunk ennyiben) az édesanyjával barangol helyről-helyre, biztonságot keresve. Nem tudjuk meg, miért is kell menekülniük mindenhonnan, ki elől, mi elől. A kislány elbeszéléséből csak megérezzük a dolgokat: a bizonytalanságot, a kiszolgáltatottságot, a nincstelenséget.

A STÍLUS
Rövid, pergő, szikár mondatok, nagyon kevés leírással, s ha mégis van, akkor az nagyon tömör és lényegre törő. Egy gyerek halálakor például egy mondat: dörrent a pisztoly, szétrobbant a kislány feje. A személyek bemutatása a cselekedeteiken keresztül történik. Aki felbukkan, annak minősítése, értékelése csak az Anna által megélt dolgokon át szemlélve lehetséges, de Anna egyáltalán nem szószátyár. S mert nem érti a körülötte zajló dolgokat, mi sem fogjuk feltétlenül megérteni az összefüggéseket, indítékokat. De ahogyan mondtam, nem is az a lényeg.

Hanem a beszédes cím: IDEGENEK.

Mindenképpen a kötet javára szól, hogy miközben teljes szubjektív okból a magam részéről nehezen viselem a jelen időben mesélt történeteket, Petőcz regényeinél a második kötet elején tudatosult, hogy igen, végig így írta meg Anna történetét. Tehát az első kötetet végigolvastam úgy, hogy észre sem vettem, hogy én ezt nem szeretem. Kimagasló teljesítmény az író részéről!

A MONDANIVALÓ
Nagyon tetszett, hogy a témát illetőn Petőcz úr az első két kötetben nem sétált be a témaválasztásában eleve benne rejlő semelyik, előre telepített csapdák egyikébe sem.

Mert az idegenség és a barbárok eleve roppant síkos terep. Pro és kontra. Itthon és máshol egyaránt.

Lehetett volna a trilógia egy liberális védő-, kortes- és megmondó beszéd a menekültek mellett, akik kénytelenek elhagyni a hazájukat, és más országok felé indulni, békét, nyugalmat, rendezett gazdasági és politikai körülményeket óhajtva maguk köré. (Természetesen tudjuk, hogy ez így, ebben a formában nem igaz, csupán propaganda. Tudjuk, tudhatjuk, hogy a migráció mit tett, mit tesz Európával, igazán elvakultnak kell lenni az összefüggések figyelmen kívül hagyásához.)

De ugyanígy lehetett volna egy konzervatív vádbeszéd a migráció ellen. Az első könyvben szereplő két , megdöbbentő robbantás leírásával, illetve a második előzményeivel ez majdnem sikerült is. Mert a terrorizmust nagyon elkeseredetten kell védeni, hogy sajnálatra méltó legyen, és empatikussá váljunk az elkövetői iránt. Amikor azt olvassuk, hogy a tornaterembe bezárt gyerekek a saját vizeletüket isszák, mert vizet nem kapnak, igen körülményes lenne bármilyen elfogadható érvelést keríteni ennek indokául.

De Petőcz András nagyjából elkerülte, hogy a regénye(i) bármilyen irányú vádbeszéddé silányuljanak. Nem lett sem a migránsok ügyésze, sem pedig a multikulti emberjogi ügyvéd-bajnoka. Az a döbi, hogy a harmadik kötetig voltképpen semmiféle közvetlen értékítélet nincsen a könyvben. Még a terrorista barbárok ellen sem, akik megölték Anna édesanyját és a legjobb barátnőjét.

Az értékítélet hiányának oka azonban nem az erkölcsi részrehajlásban vagy a morális felmentés próbálkozásában keresendő. Sokkal inkább a szenvtelen stílus megerősítésében: az, hogy nincsen fájdalom-tombolás, nincsen bosszúvágy, nincsen kiürült égbolt, csak még szörnyűbbé teszi az értelmetlen, céltalan pusztítást, a gyilkosságokat.

KÉRDÉSES ÍRÓI MEGOLDÁSOK
Az a helyzet, hogy ide a Molyra már ez is nagyon hosszú szöveg. Pedig jócskán van tovább. Mármint a bejegyzés eredeti helyén, a blogoldalamon. Ha kíváncsi lennél rá, nézz át oda! Csak klattyolj ide.
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2021/03/02/petocz_andra…

_Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!

Nem tudtam fellélegezni. Pedig az „Idegenek” után ebben bíztam. Nekem nehezebb is volt, mint az a kötet – bár az egész történetet egyfajta szimbólumnak érzem, a sztori „másnapi” folytatása nem adott választ a kérdéseimre. Átbeszélnivaló könyv: mit jelképez az öregember figurája, mit a tenger vagy épp a föld alatti város. Már ha valóban szimbólumokról van szó. Valamint az is érdekelne: mi késztethette Petőcz Andrást erre a történetre, mi adhatta az ihletet? Miből fakad ez a mérhetetlen kiábrándultság, ami végigvonul a sztorin? Van benne bőven elmélkednivaló. Nem egy könnyű, nyári olvasmány.

Az Idegenek jobban tetszett, ez már sok volt… De lehet csak ott rontottam el az egészet, hogy amint elolvastam az Idegeneket már kezdtem is a Másnapot. Kicsit pihenni kellett volna erre a témára, tényleg nagyon nyomasztó, nehéz olvasmány.

Nyomasztás tekintetében nem marad el az Idegenektől, de messze nem annyira kompakt. A kohéziót leginkább az adja, hogy tudod: úgysem sikerülhet. Ezzel együtt egy árnyalattal jobban élveztem, mint az Idegeneket – vagy kezdem megszokni-megszeretni Petőczöt, vagy mert ez már nem tudott annyira deprimálni, mint az első rész. (NB: az azért nem esett jól, ahogy egyértelműen előkészítette a talajt a folytatáshoz… Jó, jó – de nem biztos, hogy szeretnék harmadik részt ebben a borzalmas világban.)

Nekem már ez nagyon távolságtartó és túl szimbolikus volt. Annyira nem akar konkrét lenni, hogy az már zavaró.

A szerző ifjú éveiben inkább az avantgárd híve volt, ma már szépprózát is ír. Öröm, mert jól ír. Egyik beszélgetésünkben utaltunk arra, hogy nem baj az, ha az író ember egyszerű szavakkal lesz mély, nem pedig homályos emóciókkal, kifejezésekkel. És az sem baj, ha az író olyan nyelvet használ, amit az olvasó megért vagy könnyen megtanul. Ezen kívül természetesen még sok igazság létezik, de ez azért mégsem elhanyagolható. Feltéve, ha az ember nem az íróasztalának akar alkotni… Jó volt olvasni azt a könyvet.