PRÓZAVERS HAJNÓCZY PÉTER HALÁLÁRA
Az ember közlekedik, sétál, lépeget, fut, rohan; ami tetszik. Közben jeleket tesz, jelez, mutatja: itt vagyok, erre jártam, ezt tettem; tudjatok rólam. De mit tehet az, aki egyszerre rádöbben: valaki letépi az ő jeleit. Újrakezdje? Folytassa? Az út, a cél hirtelen elszürkül, semmivé válik. Gyilkos harag lobban szivében, még utoljára visszatekint, cselekvésre gondol, de már tehetetlen. És ha mindez egy erdőben történik, rádöbbenünk: ösvény tűnt el hirtelen, elvesztették kutató szemeink. Pedig tudjuk: valahol létezik az az ösvény, de rátalálni véletlen csupán; csupán véletlen lehet. Egy úttal lettünk szegényebbek. És mégis újra és újra letépjük az előttünk járó jeleit, gonoszkodva figyeljük, ahogy eltűnik valahol a fák között. Utána leborulunk a földre, és imádkozunk, sírunk, könyörgünk az Úrhoz. De magunkban még ezen is röhögünk. Mert tudjuk: a fák elnyelik a kiáltásokat.
13. oldal