Honfoglalók ​fegyverben 9 csillagozás

Feleség szerint ez egy „fiús könyv”, és igaza van. A sorozat harmadik kötete, a főbb régészeti leletek (A honfoglalók viselete), a néprajz és etnogenezis (Magyarok a honfoglalás korában) után azt a fegyverzetet és harcmodort veszi górcső alá, amely biztosította a kevert népességű ősmagyarság kelet felől érkező tömegeinek a Kárpát-medencei dominanciát és a X. század első felének hadi sikereit. Ha azt hiszed, hogy nem találhatsz újdonságot ebben a témakörben, akkor ez a te könyved.

Mindjárt az elején üt: a legendás fohász (közkeletű formában: A magyarok nyilaitól ments meg uram minket!) eredeti, latin szövegében nyíl helyett hajítódárda szerepel. Azért a megmentés stimmel. Ezt követően már nem meglepő, hogy a mindenki által ismert, színlelt menekülős, hátrafelé nyilazós taktika éppen csak egyetlen, és nem is a leghangsúlyosabb eleme volt őseink hadászati készletének. Már csak azért sem, mert ez a bizonyos taktikai húzás, amennyiben a terepviszonyok alapos ismeretében és gondos előkészítést követően alkalmazták, nem egyszerűen néhány kilométeres nekiiramodást jelentett, aminek a végén az üldözők számára gyorsan érkezett a meglepi, hanem akár 150-200 kilométeres, napokig tartó manőverezést, amelynek során azért kellett időnként hátrafelé lőve idegesíteni a nyomon vágtázók első sorait, hogy ne lankadjon az üldözési kedv. Az ősmagyar seregek a stratégia és taktika valamennyi olyan elemét alkalmazták, amelyeket majd két és fél, három évszázaddal később az Európára törő tatárok is felvonultattak.

Távoli őseink támadó- és védőfegyverzete eddig nem látott részletességgel kerül elemzésre a könyvben. A régészeti leletek alapján rekonstruálható tudást összevetették tényleges hagyományőrzők tapasztalataival is. A technikai részletek mellett elénk tárulnak a különféle íjfeszítési módok, a kézi lándzsa használati lehetőségei a lovas közelharcban, a kard és a szablya előnyei és hátrányai lovon és gyalog, a fokos szerepe, no meg az, hogy a mondai Botond vitéz nagy valószínűséggel nem buzogánnyal verte be Bizánc aranykapuját, ugyanis buzogányt a besenyők használtak. De kiderül az is, hogy a nyíltegez nem valami könnyű, kiszárított és formára hajlítgatott bőrből készült tasak volt, hanem masszív, deszkákból eszkábált szerkezet, amely ennek megfelelő súllyal terhelte a harcos fegyverövét. És általában: az ősmagyar lovasíjász úgy körbe volt aggatva méteres vagy hosszabb fegyverzettel, hogy lóról szállva, a puha talpú csizmájában nagyságrendekkel csökkentek túlélési esélyei. Mindezt megkoronázza a tömegben alkalmazott lovasíjászat különféle taktikáinak leírása, ami jóval összetettebb képet fest, mint amilyenre a manapság divatos lovasbemutatók alapján gondolhatnánk.

A könyv felvonultatja a honfoglalást követő bő ötven év általában kalandozásoknak nevezett hadjáratainak motivációit, elemzi az évtizedekig töretlenül sorjázó hadisikerek belső és külső okait. Mert nem volt az olyan egyszerű, hogy „huj-huj” és „nobózdmögpojtós”, aztán már fut is az ellen. Kellettek hozzá a kicsiny, egymással torzsalkodó európai fejedelemségek önző döntései és a folyamatosan változó, alakuló nyugati hatalmi viszonyok által generált logisztikai nehézségek, amelyek béna kacsává alázták az egyébként egyáltalán nem alábbvaló keresztény haderőket. További erény, hogy a szerzők, noha nem hangsúlyozzák, nem hallgatják el, hogy ez az időszak mekkora terhet jelentett a Nyugat egyszerű emberei, a városok és falvak népessége számára. Érdemes legalább egy kósza gondolat erejéig összevetni a XIII. században nálunk nagyjából egy esztendeig tartó, történelmünkben önálló korszakot kapott „tatárjárás” emlékezetét ezzel a jó fél évszázadon át folyamatosan fenntartott fenyegetéssel és szisztematikus rombolással, amelynek során, a tagadhatatlan hősi vonások mellett, szép számmal fordultak elő a későbbi korok totális háborúinak ismérveit megvillantó, öncélú kegyetlenkedések.

Mindazonáltal a könyv nem tekinthető minden részletre kiterjedő, a mélyebb összefüggéseket hosszabban kifejtő összefoglaló munkának. A sorozat célja a „tudomány mai állásának” bemutatása. Részterületek, tényleges- és részeredmények villannak fel, kérdések fogalmazódnak meg, és több a „feltehetőleg”, mint a „biztosan”. Mindaz, amit eddig olvastam a sorozatban, további kutatások alapját képezi, adalékok tömkelegét hozza egy vagy több majdan megírandó nagymonográfiához. De ahogy a készülő ételt is jólesik (és kell is) kóstolgatni főzés közben, ez a sorozat is színtiszta élvezet az érdeklődő számára.

Ahhoz képest, hogy a fegyverek általában nem érdekelnek, ez a könyv mégis tudott érdekes lenni. Miután a balta kérdést sikeresen tisztáztuk @Szürke_Medve – vel a segítségével, még több mindent is megtudtam. A legjobban az íjkészítést találtam érdekesnek, nem gondoltam volna, hogy ennyire hosszadalmas volt a munka.

A sorozat 3. kötete is kihagyhatatlan a korszak iránt érdeklődők számára. Rendkívül lényegre törőn és egyben igen alaposan mutatja be a honfoglalók fegyverzetét és a kor harcászatát. Utóbbiban különösen érdekes az ellenfelek harcászatának bemutatása, kiderül, hogy ezek se olyanok voltak amilyennek az iskolában tanították. Az utolsó, hadjáratokról szóló részt gyengébbnek éreztem. A brentai csatához vezető hadjáratról nagyon részletes és teljesen újszerű leírást ad. A többi csatáról sokkal csekélyebb ismeretünk van, de szerintem mégis kevés amit róluk írnak, mert máshol a szövegben azért felvillantanak egy-egy részletet ezekről is. A kötet nagy erőssége a sok kép, a szép és részletes rekonstrukciós rajzok és a mai hagyományőrzők által újra alkotott felszerelések segítenek elképzelni milyen is volt eleink kora.