A Szépség létezése
Pethes Mária. Szinte a szemem előtt nőtt föl. Költőként, persze. És most, újabb kötetét elolvasva bátran állíthatom: nagyra nőtt.
Nekem már csak Mari. Barát, pályatárs, kishúg – és szövetséges abban a gigászi erőfeszítésben, amely a fogyasztógéppé alázott embertömeget emberiséggé igyekszik visszaemelni. Mert nem kisebb a feladata manapság annak, aki életét a szépség – más szóval: az igazság – szolgálatára tette fel. Berlioz 1864-ben írta Wittgenstein hercegnőnek: „…a legundorítóbb az a bennem élő bizonyosság, hogy az emberi majmok megszámlálhatatlan többségének számára nem létezik a szép.” Én nem tudom, hogy tévedek-e akkor, amikor ezeket a keserű szavakat, ezt a szomorú kifakadást most, kerek száznegyven esztendővel később, a humán szféra látványos zsugorodásának évtizedeiben aktuálisnak minősítem. Mert én ma érzem igazán, hogy az emberi majmok megszámlálhatatlan többségének számára nem létezik a szép. Csak a hasznos. Amihez érdek fűződik. S az… (tovább)
A Szépség létezése
Pethes Mária. Szinte a szemem előtt nőtt föl. Költőként, persze. És most, újabb kötetét elolvasva bátran állíthatom: nagyra nőtt.
Nekem már csak Mari. Barát, pályatárs, kishúg – és szövetséges abban a gigászi erőfeszítésben, amely a fogyasztógéppé alázott embertömeget emberiséggé igyekszik visszaemelni. Mert nem kisebb a feladata manapság annak, aki életét a szépség – más szóval: az igazság – szolgálatára tette fel. Berlioz 1864-ben írta Wittgenstein hercegnőnek: „…a legundorítóbb az a bennem élő bizonyosság, hogy az emberi majmok megszámlálhatatlan többségének számára nem létezik a szép.” Én nem tudom, hogy tévedek-e akkor, amikor ezeket a keserű szavakat, ezt a szomorú kifakadást most, kerek száznegyven esztendővel később, a humán szféra látványos zsugorodásának évtizedeiben aktuálisnak minősítem. Mert én ma érzem igazán, hogy az emberi majmok megszámlálhatatlan többségének számára nem létezik a szép. Csak a hasznos. Amihez érdek fűződik. S az érdekek érvényesítésére a legembertelenebb módszerek is polgárjogot nyernek.
Pedig csak a szépség létezése – mégha csupán vegetálás is ez – képesít minket arra, hogy emberek legyünk, ne csupán arctalan masszává silányult sokaság, amely robotként, mechanikusan teszi a dolgát. Olyan tömeg, amely politikailag a legprimitívebb módszerekkel is manipulálható, mert már teljes mértékben alkalmatlan arra, hogy felelősen vegye kézbe a saját sorsa irányítását.
Nos, Mari versei e szörnyű perspektíva ellen dolgoznak. Minden verse. Azok is, amelyekben tájakat, természeti szépségeket varázsol elénk. Azok is, amelyben édesanyja halálát próbálja feldolgozni. Azok is, amelyekben korunk égető kérdéseire keresi a választ. És azok is, amelyekben nagy nyelvi leleménnyel fricskázza a visszásságokat. Ám leginkább azok, amelyekben a szerelem halállal dacoló erejéről vall. A szerelemről, amely letéteményese az „éltető akaratnak”. A szerelemről, amely maga is halhatatlan: önnön lángolása emészti el, de újjászületve szárnyal föl mindig az tűzből, mint a főnixmadár. Bolygók robbanhatnak szét, összekuszálódhat a világmindenség évmilliárdos rendje, de a „primo amora” – az elsődleges, az ős-szerelem – lebegni fog az elnéptelenedett világűrben is, miként az Úr lelke a vizek felett annakidején. És ha moccanó életet észlel bárhol az univerzumban, abba azonnal beleköltözik, mert kivirágozni, kiteljesedni a halhatatlan szerelem csakis a halandók felizzott lelkében és testében képes.
Ám ehhez az kell, hogy újra halandók legyünk. Szeretni, érezni képes, emberarcú halandók, ne pedig gépek.
Pethes Mária versei segítenek ebben.
Baranyi Ferenc
