Hosszú értékelés lesz, úgyhogy aki lusta végigolvasni, annak a véleményem röviden: a Metropolis Média legnagyobb melléfogása ez a könyv, az elmúlt és az elkövetkezendő öt évet is figyelembe véve.
Három szakaszban fogok értékelni, először a kiadó szerepére fogok kitérni, utána a szerzői megvalósításra, és legvégül az író ideológiáját veszem górcső alá.
Az olvasásomhoz tartozó kommentemben feltettem azt a kérdést, hogy ezt a könyvet a Metropolis vagy a Publio adta-e ki. A könyv teljes elolvasása után még mindig érvényesnek gondolom ezt a kérdést. Nem tudok szebben fogalmazni, de részben a szerkesztői munka hanyagsága következtében a legelképesztőbb trash élményben lehet része annak, aki végig küzdi magát ezen a regénynek elkeresztelt röpiraton. Számolatlanul maradtak benne vesszőhibák, fogalmazási hibák, és olyan stíluselemek, hogy a szerző által szlengnek gondolt kifejezések idézőjelben maradtak. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az azt a munkát, amelyet egy valamit is magára adó kiadó el szokott végezni egy könyvvel, azt ebben az esetben valaki megcsinálta volna. Nyomozni kell azt a szándékot, amely lehetővé tette, hogy ez a mű ilyen silány kivitelezésben megjelenjen. Vagy az történt, hogy a szerző fizetett a kiadónak a megjelenésért, ami engem nagyon meglepne, elvégre a Metropolis nem a Publio, vagy azt gondolták, hogy Urbánszki László: Sápadtak című művének sikere után jó ötlet egy hasonló történetet sebtében kiadni, hátha sikert fog aratni. Ha így is gondolták, akkor azért tenni kellett volna egy kicsit többet. Azt a szerkesztői munkát, amely ahhoz (lett volna) szükséges, hogy a levegőben maradó történetszálak és kiszólások ne tördeljék szét teljesen feleslegesen a könyvet, már meg sem említem.
Nem tudok elmenni amellett a tény mellett sem, hogy ez a könyv helyenként tömény nőgyűlöletet tartalmat. Alább ki fogok térni rá részletesebben, most csak a kiadó felelősségét szeretném megemlíteni. Történt ugyanis, hogy a #metoo botrány közepén azzal került be a kiadó a hírekbe, hogy Burger István bevallottan feminista megfontolásból hátrébb lépett Mund Katalin javára. Ez a könyv azonban ékes bizonyítéka annak, hogy mindez csak marketingfogás volt a részükről. Ebben a könyvben Burger István sorozatszerkesztőként, Mund Katalin irodalmi szerkesztőként működött közre a műben olvasható információk alapján. De vajon mennyire volt hiteles a fentebbi feminista fordulat, ha egyébként ebben a könyvben a feminácizás a pozitív főhősök teljesen bevett szófordulata? Félreértés ne essék, én nem vágyom cenzúrára, csak ha megjelenik a kiadótól egy antifeminista kötet, akkor ne verjük a mellünket nyilvánosan, hogy mekkora feministák vagyunk.
Ha hordoz is valamennyi értéket a könyv, akkor azt a silány szerkesztői munka teljesen lerombolta.
Maga az ötlet egyébként nem lenne rossz és talán újdonságot sem jelent Urbánszki említett könyve után. Adott egy posztapokaliptikus magyar környezet, mutassuk be, hogy a régi értékek miként segítenek minket hozzá, hogy túléljünk ebben a világban. A célja gyakorlatilag az, hogy megindokolja, hogy a posztmodern környezetben valójában az dönt hosszútávon jól, aki megpróbálja az ősök útját követni, innen az alcím. A probléma az, hogy a végeredmény közelebb áll a röpirat műfajához, mint a regényhez. Cselekmény nagyon kevés van: vannak a velejéig gonosz emberek az egyik oldalon, meg a szittya hippik a másikon. És a könyv minden hibája ellenére az a véleményem, hogy ez egy érvényes gondolat, egy működő ötlet, ami a megfelelő kezekben remek történetté formálódhat, ahogy a gyakorlott fazekas csinál edényeket az agyagpacniból. Petes Gábor azonban nem gyakorlott fazekas, hanem egy lelkes iskolás, aki ezerrel elkezdi pörgetni a fazekaskorongot, és mindenkit lefröcsköl, aki a környéken tartózkodik. Az egyszerű cselekményt ugyanis rettenetesen gyakran szakítják meg ideológiai fejtegetések, amelyekben a mai világunk jelenségeit ostorozza. Még magával a jelenséggel sem lenne gond, ha mondjuk annyi lenne belőle, mint kalácsban a mazsolából, vagy mint ebéd előtt a kisüsti pálinkából. De itt úgy néz ki, mintha a mazsoláshoz szaggatták volna a tésztát, és a pálinkához főzték volna az ebédet. A könyv egy pontján, a cselekmény szempontjából teljesen érdektelen módon, az egyik főhős egy négy oldalas előadást tart a nemi szerepekről, ostorozva az „egykori” világot. Így csak annyi derül ki, hogy a történet borzasztó kevés ahhoz, hogy regény legyen belőle, amit jól jeleznek a teljesen félretett vagy tölteléknek bekerült szálak. Ilyen például a megtalált idegen űrhajó esete, ami csak tölteléktörténet marad, a csatlakozó cigányok szála, akik azért vannak benne, hogy ne szimpatikus szereplőnek kelljen meghalnia, vagy a Mátra-vidékén lévő másik kolónia, amely nagyjából a történet kétharmadánál eltűnik a horizontról. Ha ezeket is lehántjuk róla, akkor az egész történet nagyjából harminc oldal marad, ami szerintem édeskevés ahhoz, hogy kiadják, de úgy tűnik a kiadó másképpen gondolta.
Végezetül pedig pár szót a szerző által közvetített ideológiáról, amely egy rendkívül sajátos egyveleg, ökoanarchista, globalizációkritikus, veganista, radikális jobboldali, naconálezoterikus és más elemekkel, amelyek nem forrnak össze koherens egésszé, egyik oldalon még az egyik aspektusból például elítéli a modern technológiát, a másik oldalon viszont már a pozitív főhősei nem győzik használni azt.
Nézzük először az elképzelt ideális világot, Új-Hunniát. Adott egy önfenntartó közösség, amely maga termeli meg az összes szükségletét, egy ideig kereskedik a szomszédaival (később már azt se), egészségesen él, elhatárolja magát a világtól, de ezért az idillért meg kell dolgoznia és a kemény munka egy boldog közösséget eredményez. Ha ezt nem gondolta volna tovább, hanem itt ennél pontnál megáll, akkor egy közepesen érdekes utópia lehetett volna belőle. De Petes Gábor tovább ment, és mivel a szellemi forrását bevallottan a Viva Natura TV, a spirituális és ezoterikus oldalak plusz Posta Imre jelentették, ezért a közvetített ideológiája is borzasztóan ellentmondásossá és következetlenné vált. Miközben diszkont Rousseau-ként (@LucaWolf szóalkotása) osztja az észt és állítja fel az ideálisnak gondolt közösséget, közben pedig mindentől el akarja zárni őket, csadorszerű ruhába öltöztetve a szexuális eltévelyedőket, és megkímélve a fiúkat a túl korai írás-olvasás tanulástól.
Egyrészt említettem már, hogy luddita dühvel esik neki a modern kor technológiafüggőségének. Új-Hunniát azonban mégis modern technológia védi, továbbá akad itt a Terminátor módjára formálható fém (amit annyiszor emlegetnek, hogy miként használják majd fel, még a könyvben is morfondírozik egy szereplő, hogy miért nem jutott korábban az eszükbe, aztán a döntő pillanatban valahogy elfelejtik használni…), mesterségesen előállított hús stb.
A szerző kettős mércéje megtalálható a függőségekkel kapcsolatos mondataiban is. Miközben bírálja a modern társadalmat a drog-, vagy az internetfüggősége miatt, sőt a magyar társadalmas speciálisan az alkoholfüggősége miatt, ezalatt teljesen természetesnek tekinti, hogy Új-Hunniában pálinkát főznek és megvilágosodás céljából ayahuasca-szertartásokat tartanak. Mintha amúgy a pálinka valami kivételes ital lenne, ami nem okozhatna ugyanúgy függőséget, mint a sör vagy bármely más alkoholtartalmú ital.
Bár manapság a kulturális szférában erősebb szokott lenni a városiak vidéket lenéző kommunikációja, Petes Gábor ékes bizonyítékát adja annak, hogy ez fordítva sem annyira ritka, ráadásul a városellenes kirohanásait megfejeli egyfajta városi parasztromantikával, amin még csak a magamfajta, amúgy ízig-vérig városi ember is csak mosolyogni tud. Új-Hunniavilágában a városiak zabáló, függőségekkel küzdő, életképtelen embertömeg, akik csak arra várnak, hogy bekopogjon hozzájuk valami vírus és kinyírja őket. A város szövete tulajdonképpen olyan, mint a zuhanyzó függönye Hitchcock filmjeiben. De még a könyv lapjain is bekopog a valóság, hiszen a ténylegesen vidéki életet élők valahogy nem az új-hunniai világot építették, hol szállást adtak ki városiaknak és külföldieknek, hol meg nagyban olajszőkítettek, amely tevékenységek kissé távol állnak a bukolikus idillre vonatkozó korábbi kinyilatkoztatásoktól. A valóság meg persze az, hogy a történelem folyamán már az ókori Kelet városállamaitól kezdve mindenütt volt a maga korában értelmezhető „város” és „vidék”, amelyek többnyire szimbiózisban éltek, ha pedig nem, akkor ott hamar problémák léptek fel.
A konzervatívok nem tudnak mit kezdeni a nőkkel. A liberálisok meg nem tudnak mit kezdeni a férfiakkal. Ezzel szoktam bosszantani az egyik vagy a másik oldalhoz sorolható beszélgetőpartnereimet. Petes Gábor egyértelműen valamiféle konzervatív nőképet próbál idealizálni, csakhogy közben sima nőgyűlölő passzusok is kicsúsznak a tollából. Szóval vegyünk két idézetet a könyvből.
Ez egy konzervatív nőkép:
Egyébként a nőknek/lányoknak csak az otthonok és a gyerekek ellátása volt a feladata, mint a régi világban is évezredekig. Elsősorban ez volt itt a társadalmi szerepük. (70. oldal)
Ez pedig egy nőgyűlölő sor:
„Szépen lassan az egész média elment ebbe az irányba. Beléjük sulykolták, hogy a nők is ugyanarra képesek, mint a férfiak, sőt még többre is, ezért nekik egy férfi sem dirigálhat.” (43. oldal)
Ha a kettőt összekeveri, akkor pont a legradikálisabb feministák eszköztárához nyúl, ahol a konzervatív nőkép szintén egyenlővé válik a nőgyűlölettel. De ha ettől eltekintünk, valahogy úgy érzem, mintha a szerző egyszerűen nem bízna a nőkben, hogy el tudják saját maguk is dönteni, hogy mi az, ami jó nekik, milyen életet szeretnének.
Hogy mekkora rés van Petes Gábor nőképének a pajzsán, arról egy fontos jel árulkodik. A könyve egy pontján panaszkodik, hogy a magyar lányoknak nem fontos a család, ehelyett utazgatnak, buliznak karriert csinálnak és nem vállalnak elég gyereket. (Lásd: https://moly.hu/idezetek/1324421 ) A kiadó oldalán olvasható egy interjú, amelyben a szerző megemlíti, hogy az egyik főszereplőt, Jázmint a lányáról mintázta. Vajon Jázmin mit csinált a történet kezdetéig? Utazott, önkénteskedett, dolgozott, elmúlt negyven(!) éves és nem vállalt gyereket. Kérdezem én: mennyire hiteles a nőkről alkotott képe Petes Gábornak, ha a saját lányáról formált virtuális(!) karakter sem az otthonülő családanya típus, akit hiányolt a magyar társadalomból, hanem egy negyvenes nő, aki a számára fontosnak ítélt dolgokkal foglalkozott? Ha a saját lányának a könyve lapjain nem a konzervatív családtípusból következő sorsot szánja, akkor miért bírálja azokat a nőket, akik mondjuk negyven éves korukig szintén nem alapítottak családot? Azért, mert tudat alatt Petes Gábor is jól látja, hogy az a családmodell, amit ő szorgalmaz, nem működik. (Másik érdekes könyves ellenpélda az új-hunniai „csalfák” törzse, ahová a párjukat megcsalókat küldték élni). Ha nekem egyszer lányom vagy lányaim lesznek, akkor nem fogom őket ilyen ellentmondásos ideológiával traktálni, hanem bízom benne, hogy fel tudom őket szerelni azzal a lelki és szellemi munícióval, hogy képesek legyenek megalapozott döntést hozni a saját életükről és megtalálják a boldogságukat, kövessenek bármilyen utat.
És a végére néhány funfact:
– a kövér ember mindig gyanús. Minél nagyobb a zsírpárnád, annál defektesebb a jellemed.
– a magyarok a világ legősibb és legzseniálisabb népe, a jelenlegi hanyatlásunk külső erők műve. (Helló nacionalista ellentmondás, jó veled ismét találkozni!)
– a mesterséges intelligencia életre ítéli Új-Hunniát, mert nem pusztítják a környezetet. De akkor miért hagyta életben azokat, akik veszélyt jelentenek rá?
– ha kinyírsz valakit íjjal és nyílvesszőkkel, akkor nem vesztegeted az idődet a holttest eltüntetésével, és biztos ami biztos, a vesszőket benne hagyod, hogy az ellenséged megtudja, hogy nincs lőfegyvered
– ha nem viselsz ősi magyar nevet, halott vagy, csak még nem tudsz róla
Csak azoknak ajánlom, akik szeretik a trasht. Ne dőljön be senki a reklámszövegnek, messze elmarad Urbánszki László könyvétől. Abban meg csak reménykedni merek, hogy a kiadó még egyszer egy ennyire silány munkát nem enged ki a kezéből.
