Apád ​előtt ne vetkőzz 92% 682 csillagozás

“Elkerülni a nehéz témákat gyávaság. Én pedig nem akarok gyáva könyveket írni."

Ezt az utószóban írja Péterfy-Novák, és emiatt tisztelem annyira.

Nehéz 5 csillagot adni erre a tartalomra. De a tabu döntögetése, bátorsága és írásmódja miatt lejjebb nem pontozható!

Régóta vártam ezt a könyvet, mert több mint 1 éve mesélt róla Éva egy rendezvényen, ahol vele beszélgettem az Egyasszonyról. Amikor már finisben volt januárban, azt mondta, hogy izgul a fogadtatás miatt, mert a magyar közönség nem biztos, hogy készen áll erre. Már értem miért mondta ezt..
A legszörnyűbb, hogy igaz történet ihlette.
Míg az Egyasszonyon zokogtam, itt inkabb émelyegtem, és szorongtam. Aztán pedig legszívesebben azonnal elrohantam volna a pszichológusomhoz, mindazok helyett, akik ezeket a szörnyűségeket átélték.

Örökölt sorsok, hozott traumák, családi titkok, szégyen, abúzus, pedofília, áldozatlét, bűnösség – ez mind mind helyet kapott ebben a rövidke regényben. Azt sajnálom csak piszkosul, hogy ennyire rövid.

„Titok nélkül nem lehet élni.”

Interjúm Évával a Lapozz a 99-re! műsorában: https://open.spotify.com/episode/60J3yBrH5gAbVnRIK9tUww…

„Hogy elmondom, hogy egy szörnyeteg vagyok, hogy az ilyennek nem való gyerek, hogy ettől féltett engem nagyapám, ezért tanított mindig is arra, hogy ne akarjak gyereket. Hogy szakítsam meg a láncot. Hogy ne váljak olyanná, mint ő.”

Nehéz bármit is írni egy ilyen olvasmány után, az igaz történetek alapján összegyúrt fikció ugyanis nem másról szól, mint a családon belüli szexuális bántalmazásról és a pedofíliáról. Az írónő ezt a borzalmas, gyomorforgató témát mégis elképesztően olvasmányos köntösben tálalja az olvasónak, hogy befogadhatóbbá tegye azt.

A történet pontosan ott indul, ahol befejeződik, miközben megtudhatjuk, mi is Eszter örökölt sorsa, miért kell megszakítania a családi láncot, és visszavinnie a két testvért a gyermekotthonba. A családtörténet elbeszélései alapján egyre inkább felszínre törnek a múlt titkai, miközben a bántalmazó és az áldozat nézőpontját is megismerhetjük. Megtudhatjuk, hogyan jut el a bántalmazó szörnyű tettéig, míg a fiatalkorú áldozat tűrésének okát is, hiszen számára a családtag szexuális közeledése sokszor nem jelent mást, mint gondoskodást és odafigyelést. Az Apád előtt ne vetkőzz kétségtelenül a legfontosabb friss megjelenések egyike, amely napjaink erőszakos népességpolitikája mellett kiemelt jelentőséggel bír, és a zárt ajtók mögé történő betekintésével egyszerre tabudöngető és zseniális.

Ismét szembemegyek az árral. Nekem ez nem tetszett. Sőt, kicsit fel is húztam magam miatta. Valahogy úgy, ahogy Markus Zusak vagy
John Boyne könyvén. Voltak még páran, nem csak ifjúsági regények, persze. Ami közös bennük, a célközönség életkorától függetlenül, az, hogy komoly témát dolgoznak fel eléggé komolytalan módon. spoiler

A témaválasztás önmagában nem tesz jóvá egy könyvet. Ez, úgy gondolom, egyértelmű, és Péterfy-Novák írására is érvényes. Miközben olvastam, Alekszijevics regényei jutottak eszembe. Néma hangok megszólaltatása, sorsok, vallomások, fájdalom, sokakat érintő, súlyos témák. Meg az, hogy lehet így is. Persze lehet másként is, regénybe írva, akár látványos regénytechnikával élve, idősík- és nézőpontváltogatásokkal, bevonva jelent és múltat, gyerek és felnőtt ént ésatöbbi. Nincs ezzel semmi baj, ha működik. Itt viszont nem ez a helyzet, legalábbis szerintem. Pedig a regény olvasmányos, pörögnek az események, csak úgy kapkodja az ember a fejét, kinek a történetében vagyunk éppen és mikor. Történetek, sorsok fonódnak össze, stafétabotként adódnak tovább a viselkedésminták, miközben fájdalmas titkok lepleződnek le. Csakhogy az egész valahogy súlytalanul lebeg. A regény életmozzanatok összeollózásából épül fel, szinte kizárólag a borzalmak, az abúzusok kiemeléséből. Nincs háttér, nincs cselekmény, nincsenek élő, érdeklődésemet, érzelmeimet magukra irányítani képes szereplők, sokdimenziós karakterek, csak jelzésértékű, viselkedéstípusokat képviselő szereplők. És hatásos meg hatásvadász jelenetek, klisék meg helyenként didaktikus passzusok. Itt érünk el oda, ahol nemcsak az irodalmi megvalósítás, hanem a téma megközelítése szempontjából is kételyeim támadnak.
Kell beszélni a bántalmazásról, áldozatról és bántalmazóról, a viselkedésminták uralmáról, a határok összemosódásáról, a magányról, az elhallgatásról, a félig nyitott ajtókról, a lélek sebeiről. Szükség van az érzékenyítésre. De, úgy vélem, elsősorban kérdezni kell és kérdésekre, gondolkodásra sarkallni az olvasót. Itt mintha válaszok is lennének, néha egyértelműnek, egyszerűnek látszók, mint az egyszeregy. A bántalmazás lélektana nem hiszem, hogy ennyire könnyen megfejthető lenne. Nem olyan egyszerű az amber, a képlet, ahogy a regény sugallja. Talán nem akart általánosítani a szerző, nem tudom, bennem mégis ezt az érzést keltette. Felépített egy sorsláncot, rámutatott a viselkedésminták uralmára, majd a lehetséges (nagy árat követelő) megoldási (?) lehetőségre. Közben pedig mintha úgy érezné az ember: mégsincs menekvés. Csak láncszemek a láncban. Nem győzött meg, több szempontból sem.

Csatlakozva cseri értékeléshez: „Bajom van vele. Túl profi, igen, tud írni Péterfy-Novák Éva. Rázós témáról, de lektűrstílusban. Nem megy mélyre, csak elmondja, hogy ez és ez történt,”
Tényleg tud írni a néni, nem bánom, hogy elolvastam, de… a négy csillagra nem áll rá az egerem. Nekem ez erősen hatásvadász, felszínes. Megér egy olvasást persze, mint írtam, nem sajnálom a rászánt időt, de semmi újat nem mondott. Sok felmerülő kérdésre nem is próbált választ adni. Igyekszik szépirodalomnak látszani, de ez lektűr csak.

„Ahogy ott ültünk egymással szemben, tudtam, hogy Klára az egyetlen ember, akinek bármit elmondhatok. Azt is, hogy mennyire hiányzik nekem, és azt is, hogy arra nem tanított meg jó előre, hogy a gyerekét hogyan szeresse az ember.”

Senkit ne tévesszen meg, hogy viszonylag rövid könyv, mert ez aztán alaposan meg volt töltve tartalommal. A címből kiindulva körülbelül sejtettem, miről szólhat a könyv, de ez most mégis minden várakozásomat felülmúlta. Most, hogy elolvastam, csak kavarognak a gondolataim, és iszonyat nehéz „szóhoz jutni”. Nem kellemes, nem volt szórakoztató, de olyan jól meg volt írva, hogy az valami hihetetlen. Meg kell hagyni, erős lélektani regény, amely olyan tabutémákat döntöget, hogy arról az ember még azokkal sem szívesen beszél ilyen jellegű témákról, akivel a legszorosabb kapcsolatban áll.
Nekem is nehéz volt megértenem a megérthetetlent.
Ilyenkor érzem azt, hogy tele van a szívem, de lelkileg teljesen kiürültem. Összeszedett írás, átgondolt történet, semmi túlírtság. Sőt! Nagyon is gördülékenyen volt megírva a két főszereplő jelen és múlt idejű váltakozásban. Hihetően ábrázolva, hiszen eleve valós alapokon írt történet. Garantáltan fogok még olvasni az írónőtől és figyelni fogom a további könyveit is.

Megrontás, a szó nagyon pontos. A regény fontos témát dolgoz fel az események láncolatában, profi módon, de nem érzem igazán szépirodalomnak. A családokban a hidegség, a távolságtartás, a szeretetlenség, az egymás mellett élők kapcsolattalansága is nagyon erős.

Ha csak azt nézzük, mennyire olvasmányosan van megírva, ezt a könyvet egyetlen este alatt kellett volna kivégeznem. Viszont ha a témát nézzük, nem csoda, hogy inkább a könyv végzett velem.

Erről nem is akarok beszélni, csak arra hívnám fel a figyelmet, hogyan kéne eljárnia annak, aki regényt ír.
Péterfy-Novák Éva nem ám leül, és egyszuszra megírja, hanem évekig dolgozik ezen az anyagon. A papíron megszólaltat kisfiút, kislányt, anyát, nagyapát – és mind a saját hangján beszél. Szavak nélkül rajzol elénk komplett jellemrajzokat és sehol sem csúsznak el az ok-okozati összefüggések a transzgenerációs útvesztőben. Az írónő nem áll meg a saját tapasztalatainál, a hallott történeteknél és a képzelet szintjén – kézen ragadja Csiffáry-Vass Réka pszichológust, és ketten ügyelnek rá, hogy ez a regény ne csak meghökkentő, hanem szóról szóra hiteles legyen.

Mestermű, aminek okán remélem a szakma is elkezdi méltó helyén kezelni Péterfy-Novákot, mert ilyen kevés van a mai irodalomban. Díjesőt szeretnék látni és legalább annyi újranyomást, mint az Egyasszonynál.

„Lehet, hogy az emberek szemében szörnyeteg, de engem az egész világon ő ért meg egyedül. Nagyon magányos voltam nélküle. És nem akarok az lenni.”
A szeretetnek ára van, és Eszter vakon megbízik nagyapjában, aki egykoron szintén áldozat volt. Egyszer a rendszer áldozata, nem látunk, nem avatkozunk közbe, majd a nevelőanya rosszul értelmezett szeretetének, romboló hatásának bűvkörébe kerül. Az elszenvedett traumákat tovább viszi saját családjába. Két lánya közül az egyik felismeri apja gyomorforgató mesterkedését és kitör, de unokáját a szeretet jegyében teljesen a hatalma alatt tarja. Eszter felnőttként is nem úgy tekint a nagyapjára, mint, aki kihasználta őt: „Nem vagyok áldozat. Szerettük egymást. Őszintén és nagyon mélyen.”, mondja a pszichológusnak. Ami igazán fájdalmas, megdöbbentő ebben a történetben, hogy Eszter nem árva, szülei vannak és mindez megtörténhetett, normális felvilágosítást nem kapott, senkivel nem tudta megbeszélni a benne zajló érzéseket, kérdéseket. Maga a könyv csak figyelemfelhívás, rajtunk múlik, hogy gyermekeink értékadó társadalomban nőjenek fel. Odafigyelő, felelősségteljes szülőkre, iskolákra, szomszédokra, intézményekre van szükség.

Rettenetesen nehéz erről a könyvről írni. És még ettől is sokkal nehezebb volt olvasni. Különböző gondolatok keringtek a fejemben olvasás közben, egészen az ilyen nincs és kész-től az én milyen elképesztően szerencsés vagyok-ig. Kavarogtak bennem a gondolatok, a könyv végére arra jutottam, hogy bár nagyon tetszik és találó a cím, de én inkább azt adtam volna neki, hogy Hogyan neveljünk szörnyeteget?.

Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy valaki a végtelen szeretet hangoztatásával takarózva követ el a saját húsával és vérével szemben ilyen aljasságokat. Érdekes volt látni, hogy hogyan torzulhat egy személyiség a családon belüli erőszak hatására. Mindig arra gondoltam eddig, hogy aki ilyen dolgokon esik át, az foggal körömmel harcol ellene és elítéli azt, ebben a kötetben pedig azt láttuk, hogy az erőszak – szeretet mögé bújtatott – mindennapi jelenléte természetessé válik. Természetessé válik maga az aktus, és természetessé válik, hogy az ember csak hagyja, hogy az élete megtörténjen vele, de tevőlegesen nem vesz részt benne.

Amiben utánozhatatlan ez a könyv az az, hogy az elkövetőhöz több esetben is szimpátiával fordul az olvasó. Meg sajnálattal. És mindezt úgy, hogy közben meg végtelenül taszít és mérges vagy rá. Ezt nagyon jól oldotta meg Péterfy-Novák Éva, és számomra az Egyasszonnyal szemben ebben sokkal több volt a „kimondott” érzelem. Arra gondolok, hogy míg az Egyasszony pont azért tetszett, mert úgymond semleges nézőpontból, tényszerűen mutatta az eseményeket, ebben a kötetben kinyilvánított, „kimondott” érzelmekkel teli történetet olvashattam.

Összességében nagyon tetszett, de ugyanúgy, ahogy jelenleg a Csernobili imát, ezt a könyvet is összeszoruló gyomorral olvastam, és konkrétan megkönnyebbültem, amikor a fejezet végére értem és letehettem.

Ritka gyomorforgató tartalommal bíró könyv.
Az öt csillagot mindenképp megérdemli, pláne, hogy happy end megoldás nem született a végén. Komoly, a legkomolyabb horror/thriller, amit eddig olvastam.