Apád ​előtt ne vetkőzz 92% 1100 csillagozás

Nem jó szívvel adok öt csillagot egy olyan könyvnek, aminek ennyire szörnyű a tartalma, de abszolút hiánypótló mű és úgy érzem témája okán nagy figyelmet érdemel.

Rég olvastam olyan könyvet, de talán még soha, ami a szörnyűségek között nélkülözött mindennemű pozitív érzést. A dühön és a gyomorforgató érzésen kívül nem éreztem semmit, el kellett tompítani a lelkem hogy végig bírjam olvasni.
A történet két szálon fut: az egyik a bántalmazó fél szemszögének a múltjára világít rá, a másik az áldozatéra. A 200 oldal rövidnek tűnhet, de hihetetlenül gazdag tartalma van, kavarognak a fejemben a gondolatok. Próbálom leírni őket, de nem megy. Talán egy dolgot tudok: a legdühösebb azokra vagyok, akik tudták, de nem tettek semmit. Akik a saját vérüket lelki nyomorba taszították.

“Elkerülni a nehéz témákat gyávaság. Én pedig nem akarok gyáva könyveket írni."

Ezt az utószóban írja Péterfy-Novák, és emiatt tisztelem annyira.

Nehéz 5 csillagot adni erre a tartalomra. De a tabu döntögetése, bátorsága és írásmódja miatt lejjebb nem pontozható!

Régóta vártam ezt a könyvet, mert több mint 1 éve mesélt róla Éva egy rendezvényen, ahol vele beszélgettem az Egyasszonyról. Amikor már finisben volt januárban, azt mondta, hogy izgul a fogadtatás miatt, mert a magyar közönség nem biztos, hogy készen áll erre. Már értem miért mondta ezt..
A legszörnyűbb, hogy igaz történet ihlette.
Míg az Egyasszonyon zokogtam, itt inkabb émelyegtem, és szorongtam. Aztán pedig legszívesebben azonnal elrohantam volna a pszichológusomhoz, mindazok helyett, akik ezeket a szörnyűségeket átélték.

Örökölt sorsok, hozott traumák, családi titkok, szégyen, abúzus, pedofília, áldozatlét, bűnösség – ez mind mind helyet kapott ebben a rövidke regényben. Azt sajnálom csak piszkosul, hogy ennyire rövid.

„Titok nélkül nem lehet élni.”

Interjúm Évával a Lapozz a 99-re! műsorában: https://open.spotify.com/episode/60J3yBrH5gAbVnRIK9tUww…

„Hogy elmondom, hogy egy szörnyeteg vagyok, hogy az ilyennek nem való gyerek, hogy ettől féltett engem nagyapám, ezért tanított mindig is arra, hogy ne akarjak gyereket. Hogy szakítsam meg a láncot. Hogy ne váljak olyanná, mint ő.”

Nehéz bármit is írni egy ilyen olvasmány után, az igaz történetek alapján összegyúrt fikció ugyanis nem másról szól, mint a családon belüli szexuális bántalmazásról és a pedofíliáról. Az írónő ezt a borzalmas, gyomorforgató témát mégis elképesztően olvasmányos köntösben tálalja az olvasónak, hogy befogadhatóbbá tegye azt.

A történet pontosan ott indul, ahol befejeződik, miközben megtudhatjuk, mi is Eszter örökölt sorsa, miért kell megszakítania a családi láncot, és visszavinnie a két testvért a gyermekotthonba. A családtörténet elbeszélései alapján egyre inkább felszínre törnek a múlt titkai, miközben a bántalmazó és az áldozat nézőpontját is megismerhetjük. Megtudhatjuk, hogyan jut el a bántalmazó szörnyű tettéig, míg a fiatalkorú áldozat tűrésének okát is, hiszen számára a családtag szexuális közeledése sokszor nem jelent mást, mint gondoskodást és odafigyelést. Az Apád előtt ne vetkőzz kétségtelenül a legfontosabb friss megjelenések egyike, amely napjaink erőszakos népességpolitikája mellett kiemelt jelentőséggel bír, és a zárt ajtók mögé történő betekintésével egyszerre tabudöngető és zseniális.

Fontos téma, beszélni kell róla. Az, hogy igaz történetekből gyúrt fikció, még megdöbbentőbbé teszi az olvasmányt. Kiválóan megírta az írónő, szépen dolgozta össze a történetszálakat. Megmutatta, hogy az élet nem mindig jó és támogató, sokszor történnek borzalmas dolgok és még többször nézünk félre. Kitűnik a sorok közül, hogy hatással van ránk a környezetünk, a korai években szerzett tapasztalatok, életkörülmények. Az abúzus témája nehéz, félelmetes, és sajnos gyakori jelenség. Bátorság volt erről írni, nyíltan és ködösítés nélkül, olykor egészen nyersen.
De megviselt a történet, főleg így halmozva. Nagyon szeretem Péterfy-Novák Éva írásait, most azonban nehéz volt a szívem minden oldalon és a végén mintha magamra maradtam volna a történettel.

Mélységesen szomorú vagyok, hogy megtörténnek köztünk ilyen mocskos dolgok. Ebben a beteg, eltorzult, korcs világban az eddigieknél nagyobb egymásra odafigyelésre, tiszta önzetlen szeretetre volna szükség. Nem szabadna hagyni, hogy ilyenek megtörténhessenek köztünk, pontosabban mellettünk…
Mélységesen szomorú vagyok… (És főleg ideges!)

Péterfy-Novák Éva. Minden tisztelem! Azt hiszem mindannyiunk nevében írhatom, mennyire hálásak vagyunk, amiért ez a súlyos témájú regény a szorgos és kitartó munkád gyümölcseként létrejött.

„Nem mindenki olyan, mint amilyennek látszik.”

Mielőtt belekezdtem a könyvbe, többen is figyelmeztettek, hogy készüljek fel lelkileg az olvasásra, mert Az apád előtt ne vetkőzz nem éppen egy vidám történet lesz. A témája miatt egyszerűen képtelen vagyok azt mondani, hogy tetszett, de mégis alig bírtam letenni, mert nagyon jól van megírva. A cselekmény két szálon fut, így megismerhetjük a bántalmazó fél múltját és az áldozatét is. Brutálisan sokkolt, és megdöbbentett mindaz, ami kettejükkel megtörtént, főleg úgy, hogy ezeknek valós alapja van. Valamilyen szinten megsajnáltam a bántalmazót, mert vele is szörnyű dolgok történtek, de mégis végtelenül dühös voltam rá, mert ez nem jogosította fel arra, hogy később ő is ezt tegye mással. Borzalmas dolog a pedofília, és ha ez ráadásul családon belül történik, akkor még inkább.
Ezt a történetet képtelenség pár nap alatt kiheverni, és szerintem még hetek, hónapok múlva is ott fog motoszkálni a fejemben…

Ismét szembemegyek az árral. Nekem ez nem tetszett. Sőt, kicsit fel is húztam magam miatta. Valahogy úgy, ahogy Markus Zusak vagy
John Boyne könyvén. Voltak még páran, nem csak ifjúsági regények, persze. Ami közös bennük, a célközönség életkorától függetlenül, az, hogy komoly témát dolgoznak fel eléggé komolytalan módon. spoiler

A témaválasztás önmagában nem tesz jóvá egy könyvet. Ez, úgy gondolom, egyértelmű, és Péterfy-Novák írására is érvényes. Miközben olvastam, Alekszijevics regényei jutottak eszembe. Néma hangok megszólaltatása, sorsok, vallomások, fájdalom, sokakat érintő, súlyos témák. Meg az, hogy lehet így is. Persze lehet másként is, regénybe írva, akár látványos regénytechnikával élve, idősík- és nézőpontváltogatásokkal, bevonva jelent és múltat, gyerek és felnőtt ént ésatöbbi. Nincs ezzel semmi baj, ha működik. Itt viszont nem ez a helyzet, legalábbis szerintem. Pedig a regény olvasmányos, pörögnek az események, csak úgy kapkodja az ember a fejét, kinek a történetében vagyunk éppen és mikor. Történetek, sorsok fonódnak össze, stafétabotként adódnak tovább a viselkedésminták, miközben fájdalmas titkok lepleződnek le. Csakhogy az egész valahogy súlytalanul lebeg. A regény életmozzanatok összeollózásából épül fel, szinte kizárólag a borzalmak, az abúzusok kiemeléséből. Nincs háttér, nincs cselekmény, nincsenek élő, érdeklődésemet, érzelmeimet magukra irányítani képes szereplők, sokdimenziós karakterek, csak jelzésértékű, viselkedéstípusokat képviselő szereplők. És hatásos meg hatásvadász jelenetek, klisék meg helyenként didaktikus passzusok. Itt érünk el oda, ahol nemcsak az irodalmi megvalósítás, hanem a téma megközelítése szempontjából is kételyeim támadnak.
Kell beszélni a bántalmazásról, áldozatról és bántalmazóról, a viselkedésminták uralmáról, a határok összemosódásáról, a magányról, az elhallgatásról, a félig nyitott ajtókról, a lélek sebeiről. Szükség van az érzékenyítésre. De, úgy vélem, elsősorban kérdezni kell és kérdésekre, gondolkodásra sarkallni az olvasót. Itt mintha válaszok is lennének, néha egyértelműnek, egyszerűnek látszók, mint az egyszeregy. A bántalmazás lélektana nem hiszem, hogy ennyire könnyen megfejthető lenne. Nem olyan egyszerű az amber, a képlet, ahogy a regény sugallja. Talán nem akart általánosítani a szerző, nem tudom, bennem mégis ezt az érzést keltette. Felépített egy sorsláncot, rámutatott a viselkedésminták uralmára, majd a lehetséges (nagy árat követelő) megoldási (?) lehetőségre. Közben pedig mintha úgy érezné az ember: mégsincs menekvés. Csak láncszemek a láncban. Nem győzött meg, több szempontból sem.

Csatlakozva cseri értékeléshez: „Bajom van vele. Túl profi, igen, tud írni Péterfy-Novák Éva. Rázós témáról, de lektűrstílusban. Nem megy mélyre, csak elmondja, hogy ez és ez történt,”
Tényleg tud írni a néni, nem bánom, hogy elolvastam, de… a négy csillagra nem áll rá az egerem. Nekem ez erősen hatásvadász, felszínes. Megér egy olvasást persze, mint írtam, nem sajnálom a rászánt időt, de semmi újat nem mondott. Sok felmerülő kérdésre nem is próbált választ adni. Igyekszik szépirodalomnak látszani, de ez lektűr csak.

„Ahogy ott ültünk egymással szemben, tudtam, hogy Klára az egyetlen ember, akinek bármit elmondhatok. Azt is, hogy mennyire hiányzik nekem, és azt is, hogy arra nem tanított meg jó előre, hogy a gyerekét hogyan szeresse az ember.”

Senkit ne tévesszen meg, hogy viszonylag rövid könyv, mert ez aztán alaposan meg volt töltve tartalommal. A címből kiindulva körülbelül sejtettem, miről szólhat a könyv, de ez most mégis minden várakozásomat felülmúlta. Most, hogy elolvastam, csak kavarognak a gondolataim, és iszonyat nehéz „szóhoz jutni”. Nem kellemes, nem volt szórakoztató, de olyan jól meg volt írva, hogy az valami hihetetlen. Meg kell hagyni, erős lélektani regény, amely olyan tabutémákat döntöget, hogy arról az ember még azokkal sem szívesen beszél ilyen jellegű témákról, akivel a legszorosabb kapcsolatban áll.
Nekem is nehéz volt megértenem a megérthetetlent.
Ilyenkor érzem azt, hogy tele van a szívem, de lelkileg teljesen kiürültem. Összeszedett írás, átgondolt történet, semmi túlírtság. Sőt! Nagyon is gördülékenyen volt megírva a két főszereplő jelen és múlt idejű váltakozásban. Hihetően ábrázolva, hiszen eleve valós alapokon írt történet. Garantáltan fogok még olvasni az írónőtől és figyelni fogom a további könyveit is.

„(…) az ember olyan, mint a környezete. Tiszta környezet, tiszta ember.”

Az elmúlt pár napban több olyan kötetet is sikerült választanom, amely valamely tabu vagy kevésbé közkedvelt témát dolgoz fel. Olvastam mostanában drogos fiatalokról, alkoholt nem megvető emberekről és az erőszak különböző formáiról is. Az utóbbi egyébként majdnem minden könyvben fellelhető volt valamilyen formában, mintha ez képezné a közmorál alapjait és megkerülhetetlenné vált volna. Tény, hogy sok szerző nyúl ehhez az el nem fogadható, sokszor a velejéig gyomorforgató tematikához, elvégre az olvasóból elő kell csalogatni a mélyebb érzelmeket és egy modern, ingereket agresszíven támadó világban nincs könnyű dolga egy kreatív alkotónak sem, ha hatást akar kiváltani az emberekből. De visszatérve a kezdő gondolathoz, már cseppet telitett érzésekkel fogtam kézbe ezt a könyvet, de végül sikerült a lehetetlent elérnie. Még pedig azt, hogy háttérbe szorította a fent említett történeteket és rámenősen elnyerte az év legjobban utált címet nálam. Mielőtt ebbe részletesen is belemennék, szeretném leszögezni, hogy a mostani értékelésem személyes élményeken is alapszik, így bizonyos szinten eltér az eddig tőlem megszokottaktól.

Ezt a könyvek még 2019-ben vásároltam meg két példányban. Az egyiket szeretet Anyósomnak ajándékoztam, tudván, hogy valószínű nem lesz túl szórakoztató az olvasása, de rajong az élet adta drámákért és a finoman kifejezve, „nehéz” sorsokért. Egyébként innen is üzenem, hogy fertőző ez a rajongás, elvégre most már nekem is van egy bizonyos igényem az ilyen történetekre is.

Ahogy lenni szokott nálam, feltettem a „polcomra” és majd három évig várt sorára. Persze azóta megtudtam, hogy finoman szólva sem könnyű olvasmány és bár erős lelkű személy vagyok, készüljek fel egy nagy adag papírzsebkendővel. Az ilyen ajánlásoktól egyébként rosszul vagyok minden bántó szándék nélkül, ugyanis, ami másnál kiveri a biztosítékot, az még nálam a határt sem biztos, hogy súrolja. De ne mondja senki, hogy nem próbálkozom, így idén úgy döntöttem, hogy itt az ideje az olvasásnak.

Számomra Péterfy-Novák Éva szerző neve már az ismert kategóriába tartozott, hiszen még 2020-ban Egyasszony című regényét olvastam, megsirattam és nagyon megszerettem. Azóta számos barátnőmnek, rokonomnak megvettem ajándékba és igen ezzel el is árultam magam, hiszen nagy kedvenceim között tartom számon. Ha valaki most ismerkedik az írónő munkásságával, először azt a regényét vegye kézbe és csak utána kalandozzon a többi között. Okkal hirdetem, hogy vagy szeretjük, vagy gyűlöljük az alkotó munkáit. Én szerencsére az előbbi táborhoz tartozom.

Az írónőről összességében elmondható, hogy elsődlegesen önterápiás jelleggel kezdett írni, amely segítette feldolgozni a vele történteket, másodlagosan pedig olyan témákhoz nyúl, amelyek bizonyos szinten hiánypótlóak az irodalom területén. Róla itt tudsz meg többet. spoiler

Az Apád előtt ne vetkőzz című kötete 2019-ben jelent meg a Libri Kiadó gondozásában. Gondolom nem csak számomra volt figyelemfelkeltő a cím, amely valljuk be, hogy sokat elárul már elsőre is a belső tartalomról. De igazán senki sincs felkészülve mindarra a szörnyűségre, ami végül bedarálja az olvasót, akár akarja, akár nem.

A borítóról csak annyit szeretnék írni, hogy sokat sejtető és végül egy nagy igazságot rejtő is egyben, de ezt mindenkinek magának kell felfedeznie és megértenie.

Ez a kötet egy három generációt felszínesen átívelő családregény tulajdonképpen, de nem a szó eredeti jelentésében. A történet az 1920-as években kezdődik, Miskolcon, ahol egy korán árvaságra jutó testvérpárt árvaházba küldenek. A nyolc éves Károly és négyéves húga, Anna igen korán elvesztették szüleiket a spanyolnátha tombolása idején. A két gyermek egy rideg közösségben kénytelen folytatni az életét, ahol az apácák közömbösségénél már csak a fiúk termeiben uralkodó farkastörvények a fájdalmasabbak. Míg Anna kisebb sérülésekkel vészeli át ezt a terhes időszakot, addig Károly viseli a teher nagyobb súlyát, ezzel is védve testvérét az élet rideg valóságától. A nappalok lassú haladása és az éjszaka borzalmai megadják az alapot egy olyan életútnak, amely később meghatározóvá válik a fiatalok életében. Két év szenvedés után, hirtelen nevelőszülőkhöz kerülnek, ahol hamar megtanulják a szabályokat és egy kisebb változást követve ismételten folytatódik a „tanulói” időszak.

A történet hatvan évvel később, szintén Miskolcon folytatódik, ahol az akkor ötéves Eszter édesanyja intelmeit követve elhidegül szeretett édesapjától. A kislány csak a nagyapa oltalmában és szeretetében bízik, de azt feltétel nélkül „kiélvezve”. Ahogy telnek az évek e két eltérő korban élő fiatalok sorsa bontakozik ki a lapokról, ahol a szeretet luxuscikk és mint tudjuk semmi sincs ingyen. Vajon képes-e egy ifjonti lélek elfelejteni a vele történteket és új lapokkal indulni? És vajon milyen hatással lesz a felnőtt életükre az elszenvedett kegyetlenségek emléke? Nos, ezek a kérdések csak töredékei annak, amelyek felszínre törnek, ráadásul nem mindenre kapunk elsőre feleletet.

„(…) a könyörületből szeretés az rosszabb, mint az utálat vagy a közömbösség. A közömbösség az valami olyan, hogy egyáltalán nem érdekel az a másik ember, nem tudod sem szeretni, sem utálni.”

Bővebben a blogomon:
https://konyvelvono.blogspot.com/2022/03/peterfy-novak-…