Blindsight (Firefall 1.) 85% 13 csillagozás

Hard sci-fi a 21. századból. Ez pedig egészen mást jelent, mint a zsáner fénykorában, 30-40 évvel ezelőtt. Akkor elég volt realisztikus űrhajókról írni, és érteni a newtoni fizika meg a csillagászat alapjaihoz. Ma már az informatikától a kvantummechanikán át a neurobiológiáig számos tudományban kell képben lenni – legalábbis Peter Watts szerint, aki még Charles Strossnál is nehezebben olvasható szerző, már ha ez fizikailag lehetséges :) Ez a brutális töménység főleg a könyv első harmadára jellemző, és mindent egybevéve örülök, hogy a Blindsight egy viszonylag rövid regény (legalábbis mai viszonylatban). Ha sokkal hosszabb, nem biztos, hogy a végére jutok.
Az alapsztori sokban hasonlít a Randevú a Rámával ötletére: hatalmas idegen objektum a naprendszer peremén, amit föl kell deríteni. Hangulata azonban sokkal sötétebb. Bár a történetben is vannak jó csavarok (azzal együtt, hogy a közepén egy kissé leül), a könyv erőssége mégis a felfedezők ábrázolása. Milyen érzés poszthumánnak lenni? Ragadozó vámpírnak, aki nem „félig ember, félig szörny”, hanem egy teljesen idegen gondolatvilággal bíró létforma (és hogy mennyire, az csak az utószóban derül ki…). Vagy olyan kiborgnak, aki fontosabbnak tartja külső, távvezérelt részeit, mint a saját testét. És ott vannak még a szolidan lovecraftinak tűnő idegenek, amelyek felvetik a kérdést, mit is takar pontosan az értelmes/érző lény fogalma.

Egy eléggé sokrétű könyv, amiben persze a tudomány a főszereplő, de néha filozófiai kérdéseket is feltesz, úgy mint szabad akarat, lét, gondolat, kommunikáció. Bár Peter Watts maga tengerbiológus, saját szakterületén kívül is rengeteg tudományos könyvet és cikket olvas, amelyekről aztán be is számol a regény végén található jegyzeteiben.

A történet szerint a 2080-as években járunk, amikor is az emberek már nem igazán hasonlítanak száz évvel korábbi önmagukra. Az emberi test és az emberi agy megismerése és átalakítása igencsak előrehaladott, bár távlatok még mindig bőven vannak. Sokan a Heaven-be, a virtuális mennyországba menekülnek a túl gyors fejlődés elől, bár ebben a jövőben a szingularitás hívőknek legfeljebb csak nevetség tárgyai – hiába, a technológiai sokk így is jelentős.

Ezt a furcsa, tőlünk idegen, és nem feltétlenül szimpatikus világot egy globális esemény rázza meg: a Föld légkörében egyszerre hatvanötezer űrobjektum jelenik meg és robban fel egyszerre. Kárt nem okoznak, de sokkot igen: bizonyságot nyert a földönkívüli élet léte. A Naprendszert mérsékelten meghódító emberiség keresni kezdi a jeleket, és hamarosan találnak is egy aszteroidát, azon túl pedig egy bolygószerűséget, amelyeknek köze lehet az idegenekhez. Útnak is indul a csapat, hogy felvegye a kapcsolatot velük.

Nos, a csapat eléggé érdekes tagokból áll. A vezetőjük egy vámpír, aki szuperintelligens, és egy rég kihalt, de nemrég feltámasztott faj képviselője. A csapat nyelvésze egy olyan nő, aki direkt több személyiségre osztotta az elméjét, hogy így a kommunikációban és gondolkodásban is sokkal hatékonyabb legyen. Van még egy katonánk és egy orvosunk is, akik még egész normálisnak tekinthetők, hacsak azt nem nézzük, hogy gyakorlatilag a gépeikben, a gépeiken keresztül élnek. És itt van a narrátorunk, a szinesztéta – egyfajta érzelmek nélküli kiborg, aki a megfejthetetlenül bonyolulttá vált gépi jelzéseket fordítja le az emberek számára is érthető formába, és mellesleg az embereket is kitűnően „olvassa”, hiszen szó szerint minden rezdülésüket látja.

Az idegenek ennél idegenebbek nem is lehetnek, igazán egyedien és tudományos alapossággal (igen) sikerült őket megalkotni, azt hiszem, ehhez hasonló „első kapcsolat” történet nem túl sok van. Sajnos számomra eléggé lerontotta az élvezhetőséget az, hogy sokszor zavarossá válik a cselekmény, ráadásul ez mindig a kulcsmomentumokban történik. Volt olyan, hogy a fejezetvégi cliffhanger-ből értesültem arról, hogy mi is történt az előző két oldalon, majd kétségbeesetten visszaolvastam, és csak igen nagy jóindulattal lehetett azt mondani, hogy tényleg az történt, ami. Watts-nál jelezhetett valami vagy valaki, mert az epilógusban egész jól összefoglalja az egész könyvet.

A tudományos rész tulajdonképpen nekem végig hiteltelenül hatott, úgy éreztem, hogy ez már kicsit sok, nem túl realisztikus az egész. Aztán jót koppantam, amikor elolvastam a könyv végén található kb. 20 oldalas jegyzetet (amelynek az elolvasását egyébként mindenkinek ajánlom, annak is, aki nem fogja elolvasni magát a regényt). Itt Watts szépen végigmegy az egyes, a regényben felbukkanó koncepciókon, és elmagyarázza, hogy milyen kutatások, cikkek, elméletek alapján találta ki őket, és persze mind friss és meghökkentő. Ezek a témák többek közt az agy és az idegrendszer működése, a tudat és a tudattalan, illetve ezek biológiai, kémiai, és filozófiai aspektusai. Azt hiszem, itt a gond ugyanaz, mint a cselekménynél: Watts nem tudja ezeket elég jól prezentálni egy regény keretein belül. Greg Egan ilyen szempontból sokkal „olvasóbarátabb”.

Nem véletlen, hogy bár sok fórumon dicsérik a könyvet, magyarul nem jelent meg. Eleve egy szűk rétegnek szól, és annyira nagyon jól sincsen megírva. Ugyanakkor a benne ábrázolt tudomány, és igazából maga a történet is nagyon érdekes.

A regény ingyenesen letölthető Peter Watts több más könyvvével együtt az író honlapjáról (http://www.rifters.com/real/Blindsight.htm). A folytatás pedig nemrég, 2014 augusztusában jelent meg Echopraxia címen, amely az expedíció alatt és után a Földön történő eseményeket tárgyalja. Minden negatívum ellenére én tuti benevezek arra is.

Nem mondom, hogy mindent értettem a történetből… :)

Egy kifejezetten érdekes kiméra ez a könyv – keveredik benne a sci-fi, a horror, a thriller műfaja. Tudományosan magyarázza a vámpírok, mint „mutálódott” emberek létezését, fiziológiáját. Még azt is megtudjuk, miért halálos rájuk nézve a kereszt. A történetet élveztem, kicsit az Annihilation atmoszféráját hozta, legalábbis sok párhuzamot véltem felfedezni ennek a könyvnek a Rorschach-ot felfedező, és az Anniliation-nek az alagutat felfedező jelenetei között.

Azonban azoknál a részeknél, amelyekhez én értek (űrfizika, plazmafizika), olyan érzésem volt, hogy az író nem igazán van tisztában a jelentésekkel. Hangzatos különböző tudományos fogalmakkal fűszerezni a történetet, de tudományos zsargonban ezeket egyszerűen így nem használjuk – mert értelmetlen lesz. Ilyenkor kicsit megvontam a szemöldököm, és elgondolkodtam, hogy vajon a tőlem távol álló tudományterületekről kölcsönzött fogalmak esetében is ugyan így járt-e el.

Igazi, sodró hard sci-fi a Kapcsolatról (vagyis annak hiányáról), az idegenek (és az emberek) idegenségéről, és persze egy elképzelhető jövőről, ahol ki-ki kedve, és belátása szerint rendelkezik a teste és elméje fölött.

Elgondolkodtató értekezés arról, hogy mi az öntudat, és mire jó.
Egy olyan kor emléke, amikor vámpír nélkül még sci-fit sem lehetett írni. :D

Ritka az olyan regényt, ahol a végén a szerző valós hivatkozásokkal tűzdelt leírást ad a könyvet inspiráló szakirodalomról.

Ha kíváncsivá tesz – évek óta ingyen van, megéri beleolvasni. :)