Közel két évvel A Rovásember olvasása után abszolváltam a Démon-ciklus második részét, és ehelyütt mondok köszönetet @Noro-nak, aki anno bíztatott a folytatásra. Továbbra is fenntartom, hogy a történetvezetésen erősen érződik Robert Jordan hatása. De mennyivel másabb, kellemesebb most, A Sivatag Lándzsája után leülepedő első benyomás, telve változatos, egyedi illatokkal, ízekkel, érzésekkel. Tény, hogy a regény terjedelme igencsak megpróbálja az olvasó kitartását, türelmét, de minél mélyebbre hatolunk a cselekményben, a világ részleteinek bemutatásában, annál indokoltabbá válik a terjedelem, s az aprólékos, lassan csordogáló meseszövés egyaránt.
Egyre erősebben érezhető a szerző mélységesen tiszteletre méltó alapossága, mind a cselekmény különböző szálainak precíz kidolgozásában, összevezetésében, mind pedig a karakterek mozgatásában, a világban elfoglalt helyük megerősítésében, egymással alakuló kapcsolataik kibontásában. Páratlanul bonyolult munka lehet nyolc különböző nézőpont-karakter megalkotása/felépítése, cselekedeteik, motivációjuk, egymáshoz kapcsolódó viszonyrendszerük változásának megkomponálása, lépésről lépésre történő hibátlan bemutatása, ráadásul mindezt úgy, hogy törés nélkül nyúl vissza évtizedekre az időben, hogy az egyes szereplők célja, indíttatása is maradéktalanul kitisztuljon az olvasó előtt. Szerintem ez így komplexitásában szemlélendő, értékelendő és respektálandó.
Külön említést érdemel A Rovásemberben általam kissé leszólt, egysíkúnak bélyegzett mágiarendszer szerepe ebben a műben. Azon túl, hogy meggyőződésem szerint itt kiteljesedik és kellően sokszínűvé, változatossá bővül a démonvadászathoz alkalmazott eszközök, módszerek tárháza, kezd rajtam elhatalmasodni az érzés, hogy mindez csupán a technikai háttér, egy sokkal mélyebb mondanivalót hordozó alapgondolat számára. Úgy érzem, hogy A Sivatag Lándzsája minden izgalmas akciója, harci jelenete ellenére is, elmozdul a különböző kultúrák, vallások egymás mellett élésének, valamint ez emberi lélek mélységeinek, bonyolult kuszasága kérdéseinek boncolgatása irányában. Ez pedig véleményem szerint rendkívül jót tesz a történet olvasmányosságának, és egyben „mélységi” gondolkodásra késztet.
Csak egy gondolat erejéig visszatérve a varázsos elemekhez: valóban kezd érdekessé válni a rovások mellett a zenemágia szerepe, egyre izgalmasabb, hogy milyen jelentést hordoznak Kaji mágikus tárgyai spoiler, továbbá az elmedémonok rövid „pörformanszai” is kifejezetten izgalmasra sikeredtek, és bonyolult, jövőbeni történéseket vetítenek előre.
Az első kötetben megjelenő, és itt tovább bonyolódó romantikus szálat sem látom már testidegenként a történetbe ágyazottnak, sőt kifejezetten indokoltnak érzem azt a további bonyodalmak szempontjából.
Összességében úgy gondolom, hogy aki olvasta az első kötetet, és nem zárkózik el teljességgel a folytatástól, az feltétlenül adjon még egy esélyt a Démon-ciklus-nak, mert számomra úgy tűnik, hogy az egyre érettebbé és kiforrottabbá válik.