Séta a költészet, a mítosz, az ősképek erdejében. Könnyű, álomszerű lebegés néhol rémálmok torokszorító nyugtalanságával. Közben meg lépten-nyomon meglepetések. Először is a regény nyelvezete: prózában írt költemény. Finom, pilleszárnyú, mesés. Ráadásul posztmodern költemény – tele ravaszsággal, játékkal, rejtvényekkel, metaszöveggel, humorral és igen: iróniával is. Bár kétségtelen, hogy az egyszarvú története ezek nélkül is rendkívüli szépségű tündérmese lenne, ezekkel együtt mégis olyan többletet mutat fel, amely filozófiai, lélektani mélységével nem kevéssé lepi meg a könnyed kikapcsolódásra berendezkedett olvasót.
A Szépség megtestesítője, az utolsó egyszarvú ártatlanságának, tisztaságának örök tavaszában, mondhani elefántcsonttornyában egyszer csak szembesül a ténnyel: egyedül maradt. Veszély fenyegeti a világot, amely az egyszarvúak eltűnésével képtelenné válik a valóság, a dolgok lényegének felismerésére. A látszat, a dolgokra ráhazudott álvalóság silány cirkuszprodukciója, látszatokkal való bűvészkedése árnyékolja be a fényt. Az utolsó egyszarvúnak ki kell mozdulnia nyugodt és érzelmeket nem ismerő magányából – kétség, nyugtalanság eddig nem ismert érzésével hagyja el erdejét, hogy megmentse társait és velük együtt a világot.
A mesék forgatókönyvét követve az egyszarvú számos kísérőre és segítő társra lel – önmagukban is rendkívül összetett karakterekre vagy erőteljes szimbólumokra. Elég ha csak a csacskán halandzsázó, pillanatnyi kis életét táncolva, dalolva megélő, a dolgok rendjét kevésbé (el)ismerő, de a Szépség megmentésének útját sejtető pillangóra (költőre) gondolunk. Vagy a rejtett erőkkel rendelkező, de ezekben nem bízó, önmagában kételkedő, önmagát kifigurázó ironikus varázslóra, aki az egyszarvúhoz csatlakozva próbál eljutni önmagához, megfejteni önmaga titkát. Vagy Mollyra, aki piszkosan, megsebezve, elesve, szomorú nosztalgiával, de az egyszarvút felsimerni képes tiszta szívvel próbálja beteljesíteni sorsát.
Nem vagyunk mindig azok, akiknek látszunk, és szinte sohasem azok, akiknek álmodjuk magunkat. Nem mesei hősökkel, hanem esendő emberekkel találkozunk ebben a regényben, még a gonosz király, vagy az apa elimerésére, szeretetére, Amalthea szerelmére vágyó, néha nem a legmegfelelőbb eszközökhöz nyúló Lír herceg esetében is, aki a későbbi Lír királyként (l. Lear!) viszi tovább azt a titkot, melyet az egyszarvúval való találkozás ajándékozott neki.
Jó és Rossz megmérkőzése ebben a történetben nem megy a mesék könnyedségével, a győzelem sem annyira látványos és egyértelmű. Marad benne egy kis fájdalom, a szomorúság pókhálószerű érintése. Nem lehet érintetlenül maradni az idővel, a halállal, a könnyekkel, az emberrel, az érzéssel, a szerelemmel való találkozás után.
Ott lappang bent az emlék. Ahogy az emberek világában is ott lappang egy-egy ritkán megpillantott egyszarvú, egy-egy sosem volt, de vágyakozásból, nyomorúságból, félelemből igazgyönggyé vajúdott legenda. Melyik a valóságosabb? Melyik az élőbb?
A legenda, mely sosem volt és mégis örök, vagy a pillanatnyi élet, mely akkor válik mindennél értékesebbé, mikor megtanulod, hogy el fogod veszíteni…
Igen, sokkal több ez a történet egy tündérmesénél – a nagy, unos-untig ismételt, de mindig aktuális kérdésekhez vezet el: időhöz, múlandósághoz, élethez, halálhoz, valósághoz és képzelthez, boldogsághoz és boldogtalansághoz, sorshoz és ennek megvalósításához, mindezt úgy, hogy nemcsak gondolkodni, meghatódni, hanem néha nevetni is tudsz rajta. És néha úgy érzed, mintha látnád, amit az emberek elfeledtek látni.