Az ​utolsó egyszarvú 206 csillagozás

Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Peter S. Beagle különleges szépségű fantasy-regénye – meglepő módon – ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt, pedig 1968-ban jelent meg Amerikában, és 1982-ben animációs film is készült belőle, jelenleg pedig folyik a „nagy” mozifilm forgatása, nemzetközi kooprodukcióban. Története – a világon utolsónak maradt, halhatatlan egyszarvú vándorútja eltűnt társainak felkutatására és megmentésére a Vörös Bika fogságából – valójában prózában írt költemény, filozofikus tündérmese, melyben Jóság és Gonoszság azért ütközik, hogy a rabbá tett Szépség szabad legyen. Az egyszarvú útja során társakra is lel, akik saját maguk is „megváltásra” várnak. Az utolsó egyszarvú azok közé a remekművek közé tartozik, melyek minden újraolvasással egyre gazdagabbá teszik olvasójukat.

Eredeti mű: Peter S. Beagle: The Last Unicorn

Eredeti megjelenés éve: 1968

>!
Ciceró, Budapest, 2013
318 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635398157 · Fordította: Kleinheincz Csilla
>!
Ciceró, Budapest, 2004
280 oldal · keménytáblás · ISBN: 9635394675 · Fordította: Ormai Rita, Tótfalusi István

Enciklopédia 25


Kedvencelte 72

Most olvassa 8

Várólistára tette 184

Kívánságlistára tette 112

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
Nikolett0907 P
Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

„Az egyszarvúak halhatatlanok. Természetük szerint egyedül élnek: általában erdőben, ahol tó is van, amelynek a vize elég tiszta ahhoz, hogy láthassák magukat benne. Kicsit hiúk ugyanis, a világ legszebb teremtményeinek tartják magukat, a varázshatalmukról nem is szólva.”

Ezzel a csodálatos történettel először pár évvel ezelőtt találkoztam, még filmként. Emlékszem először nem tetszett, túl zordnak találtam. Aztán újra szembe kerültem vele és végig néztem.
A szemem nem maradt szárazon, a lelkem kiáltozott és újra megakartam nézni.

Most pedig elém került könyv formájában is és bár helyenként más a film és a kötet története, mégis újra éltem mindazon fájdalmakat, gyötrelmeket és egyben a legszentebb érzést a szeretetet.
Csodálatos volt a főszereplővel eggyé válni. Ahogy haladtam sorról – sorra, lapról – lapra, minden megbúvó igazságnál bólogattam, helyenként morogtam és mégis képtelen voltam elengedni akár csak kicsit is….mert tudnom kellett mi lesz a vége…

Nem egyszer olvasós és hatalmas kedvenc. ♥

3 hozzászólás
>!
TiaManta
Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Hű… Mese. De a szó legbonyolultabb, magasan képzettebb, és számmora a legértelmezhetetlenebb módján amit eddig csak láttam. Mintha egy költő írta volna, nem egy regény író. Az egész egy lírai vers lenne, de más formában?
Unikornis szemszöggel nyitni, jó ötlet volt. Engem meg lehet venni egy nem épp szokványos főszereplővel. Itt ennél pipa van. A többieknél a megszokott mesei szerepkörben játszik mindenki, és nem igazán tűnnek ki, más hasonló természetű történetek karakterei közül.
Volt értelme egyes jeleneteknek, másoknak meg ne is keressünk mert nem az a lényeg.

Szó mi szó, ezt a könyvet értékelni nekem elég lehetetlen feladat. Pedig pár napja gondolkozom rajta.

spoiler

>!
vicomte MP
Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Az olvasás számomra furcsa, majdhogynem pszichedelikus utazással felérő élmény volt, amely során lélekben kicsit visszakerültem abba a korba, amelyben megjelent: a könyv elején vannak olyan momentumok, amelyek letagadhatatlanul a hippi korszak védjegyei. Szerencsére azonban az első fejezetekben feltűnő betépett pillangó csapongó beszólásai (amelyek persze nem azok, hanem egy rakás idézet), és a narrátornak a szerepéből történő időnkénti kikönyöklése, és történet idegen módon az olvasóhoz intézett szavai nem öltenek zavaró mértéket, így nem csupán a korszellem produktumaként, hanem örök érvényű kérdéseket boncolgató írásműként is megállja a helyét a regény.
Nem szoktam felelőtlenül kijelenteni egy könyvről, hogy sokrétű és komoly mélységei vannak, de Az utolsó egyszarvú ebbe a kategóriába tartozik.

Nem csupán a magány, a kívülállás, a szeretet és a szerelem témájába merül el nagyon mélyen Beagle, de mindeközben a lélek csúfabb felének bugyraiba is leás. A mesés történetek hagyományosan gonosz és jó teremtményei itt is főszerepet játszanak, de a szereplők itt nem papírmaséból gyúrt figurák.

Az író az egyszarvú figurájában megformázta azt az ártatlanságot, amely öntudatlan, és hiába is vonódik egyre inkább be az emberi világba, továbbra is megtartja ezt az ártatlanságot, de olyan vágyai és félelmei támadnak, amelyekről eddig ilyen hitelesen csak írónők munkáiban találkoztam.

Érdekes, ahogy az egyszarvú éteriségével szemben Molly Gru személyében (avagy Zsémbes Marcsában – a magyarított név sokkal kifejezőbb) megjelenik a csalódások által fölhorzsolt szomorúság, ami már csak sóvárog az egykori ártatlanság iránt. De ez a szomorúság leküzdhető, és benne testesül meg annak a reményeit visszanyerő nőnek figurája, akit a tartása és a hite tesz a könyv valódi főszereplőjévé.

Schmendrick (avagy Smendrik) a varázsló figurája is érdekes a maga bizonytalanságával, gyáva hősiességével. A tréfái és az öniróniája nem más, mint eszköz, amivel mindenkit – saját magát is – igyekszik eltávolítani a szereptől, amire rendeltetett. Egy nagyra hivatott ember, aki maga sem hiszi el, hogy milyen fontos szerepe lehet, míg végül szembe nem néz magával és rá nem talál az erejére.

A történet szempontjából kevésbé meghatározó karaktereket egy fő attribútumra egyszerűsítette le (zsarnok király, gonosz boszorkány, hős királyfi), akiket a szerepük által diktált tulajdonságok mellett olyan mélyen emberi és számomra ismerős motivációval és gyarlóságokkal és erényekkel és gondolatokkal ruházott fel, amely miatt ez a regény egyszerre teljesíti be egy tündérmese és egy moralitásjáték funkcióját.

Én még az első kiadását olvastam a könyvnek, és több helyen (főleg a vége felé) úgy éreztem, hogy bizonyos mondatok, bekezdések igazi mondanivalóját nem sikerült megragadnia fordítónak, ezért valamikor mindenképpen el akarom olvasni az új kiadást is.

>!
Csoszi P
Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

90%? Na, ne! Egy ilyen terjedelmű könyv nekem max. másfél nap. Ezzel meg csak szenvedtem. Olvastam, olvastam, de meg ne kérdezzétek, hogy mit. A szöveg magyar nyelvű, de időnként túlságosan vonatott. Olyan képeket használ, amelyek számomra értelmezhetetlenek voltak. Az meg már régen rossz, ha közben mindenfelé elkalandoznak a gondolataim. És most sajnos ez történt.

1 hozzászólás
>!
eme P
Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Séta a költészet, a mítosz, az ősképek erdejében. Könnyű, álomszerű lebegés néhol rémálmok torokszorító nyugtalanságával. Közben meg lépten-nyomon meglepetések. Először is a regény nyelvezete: prózában írt költemény. Finom, pilleszárnyú, mesés. Ráadásul posztmodern költemény – tele ravaszsággal, játékkal, rejtvényekkel, metaszöveggel, humorral és igen: iróniával is. Bár kétségtelen, hogy az egyszarvú története ezek nélkül is rendkívüli szépségű tündérmese lenne, ezekkel együtt mégis olyan többletet mutat fel, amely filozófiai, lélektani mélységével nem kevéssé lepi meg a könnyed kikapcsolódásra berendezkedett olvasót.

A Szépség megtestesítője, az utolsó egyszarvú ártatlanságának, tisztaságának örök tavaszában, mondhani elefántcsonttornyában egyszer csak szembesül a ténnyel: egyedül maradt. Veszély fenyegeti a világot, amely az egyszarvúak eltűnésével képtelenné válik a valóság, a dolgok lényegének felismerésére. A látszat, a dolgokra ráhazudott álvalóság silány cirkuszprodukciója, látszatokkal való bűvészkedése árnyékolja be a fényt. Az utolsó egyszarvúnak ki kell mozdulnia nyugodt és érzelmeket nem ismerő magányából – kétség, nyugtalanság eddig nem ismert érzésével hagyja el erdejét, hogy megmentse társait és velük együtt a világot.
A mesék forgatókönyvét követve az egyszarvú számos kísérőre és segítő társra lel – önmagukban is rendkívül összetett karakterekre vagy erőteljes szimbólumokra. Elég ha csak a csacskán halandzsázó, pillanatnyi kis életét táncolva, dalolva megélő, a dolgok rendjét kevésbé (el)ismerő, de a Szépség megmentésének útját sejtető pillangóra (költőre) gondolunk. Vagy a rejtett erőkkel rendelkező, de ezekben nem bízó, önmagában kételkedő, önmagát kifigurázó ironikus varázslóra, aki az egyszarvúhoz csatlakozva próbál eljutni önmagához, megfejteni önmaga titkát. Vagy Mollyra, aki piszkosan, megsebezve, elesve, szomorú nosztalgiával, de az egyszarvút felsimerni képes tiszta szívvel próbálja beteljesíteni sorsát.

Nem vagyunk mindig azok, akiknek látszunk, és szinte sohasem azok, akiknek álmodjuk magunkat. Nem mesei hősökkel, hanem esendő emberekkel találkozunk ebben a regényben, még a gonosz király, vagy az apa elimerésére, szeretetére, Amalthea szerelmére vágyó, néha nem a legmegfelelőbb eszközökhöz nyúló Lír herceg esetében is, aki a későbbi Lír királyként (l. Lear!) viszi tovább azt a titkot, melyet az egyszarvúval való találkozás ajándékozott neki.

Jó és Rossz megmérkőzése ebben a történetben nem megy a mesék könnyedségével, a győzelem sem annyira látványos és egyértelmű. Marad benne egy kis fájdalom, a szomorúság pókhálószerű érintése. Nem lehet érintetlenül maradni az idővel, a halállal, a könnyekkel, az emberrel, az érzéssel, a szerelemmel való találkozás után.
Ott lappang bent az emlék. Ahogy az emberek világában is ott lappang egy-egy ritkán megpillantott egyszarvú, egy-egy sosem volt, de vágyakozásból, nyomorúságból, félelemből igazgyönggyé vajúdott legenda. Melyik a valóságosabb? Melyik az élőbb?
A legenda, mely sosem volt és mégis örök, vagy a pillanatnyi élet, mely akkor válik mindennél értékesebbé, mikor megtanulod, hogy el fogod veszíteni…

Igen, sokkal több ez a történet egy tündérmesénél – a nagy, unos-untig ismételt, de mindig aktuális kérdésekhez vezet el: időhöz, múlandósághoz, élethez, halálhoz, valósághoz és képzelthez, boldogsághoz és boldogtalansághoz, sorshoz és ennek megvalósításához, mindezt úgy, hogy nemcsak gondolkodni, meghatódni, hanem néha nevetni is tudsz rajta. És néha úgy érzed, mintha látnád, amit az emberek elfeledtek látni.

>!
lilla_csanyi
Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Fennkölt és szomorú. Bárcsak én is láthatnék egyszer egy egyszarvút.

1 hozzászólás
>!
Noro MP
Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Sokat kell futkosni, amíg az ember megtalálja ezt a könyvet a gyerekrészlegen… spoiler pedig ez nem mese, hanem meta-mese. Játék a tündérmesei elemekkel, amelyben néha a szereplők maguk is tisztában vannak vele, hogy milyen szerepet játszanak, a világ pedig önkényesen ugrál képzelet és valóság között. Beagle az elsők között írt fantasyt a fantázia haláláról: hiszen legfőképp a képzelet hiányzik azokból, akik nem ismernek fel egy unikornist, mikor az előttük áll. A csodákba vetett hit nélkül pedig a világ szürkévé és reménytelenné, Haggard király birodalmává válik. A történet hősei azért küzdenek – maguk rendhagyó módján –, hogy a világban fennmaradjon a varázslat, ami itt egyszerre jelenti a reményt és a szépséget is.
Kevesen követik ezt a stílust az utóbbi 50 év írói közül, ami legalább annyira líra, mint próza (szerintem színtiszta Lord Dunsany), és még kevesebben tudják elérni, hogy így megalkotott szereplőik egyszerre legyenek szimbólumok és valódi emberek. Ez egy egészen más típusú fantasztikum, mint amit megszoktunk, és éppen ezért nem szabad kihagyni.

>!
Lahara ISP
Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Van úgy néha, hogy csendes üldögélésemben egyszerre megszólal valahol legbelül egy érzés, egy dallam.
Így esett, hogy eszembe jutott, és magam oda se figyeltem, amikor már énekeltem. Majd feleszméltem. Hirtelen hangulatba kerültem, és csak hallgatni akartam, rabja lettem a világ legszebb történetének. Hát mindez a rajongás megkívánta, hogy újból elolvassam.
Közben, s mikor ezeket írom, a belőle készült rajzfilm zenéjét hallgattam, és része voltam a történetnek magam is. Vége van. Azt akarom, hogy sose érjen véget ez a könyv, mert nagyon szerettem olvasni, és megkönnyezem. Gyöngyházszínű csillagok, tajtékszínű villanás egy erdőben, ahol mindig tavasz van.
Nem mondom, hogy a szereplők kinézetét nem befolyásolta a belőle készült film, de mégis másnak látom őket. Őt, magát még annál is sokkal szebbnek.

>!
Wormy
Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Sokat köszönhetek Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú rajzfilmesített változatának. Pontosan meg sem tudnám határozni mikor, de gyermekkorom azon szakaszában mikor már képes voltam egyedül kezelni a videomagnót, azt a bizonyos VHS kazettát úgymond már „rojtosra” néztem. A mai napig úgy gondolom, hogy ez az alkotás alapozta meg a fantasy történetek iránti rajongásom (a mese betétdala még most is könnyeket csal a szemembe), ezért lehetséges, hogy értékelésem kicsit elfogultabb lesz a kelleténél – ugye az idő megszépíti az emlékeket.
A regény természetesen jóval többet nyújt az olvasónak, mint a fentebb említett film; számomra a könyv majdhogynem letehetetlen volt. Az elejétől a végéig egy csodálatos, ám mégis keserű érzésekben gazdag tündérmese a szépségről, a „száraz és üres” világunkról és a benne élők elveszett erényeiről. Könyv nem volt még, ami ennyi érzelmet képes lett volna közvetíteni felém (melyeket intenzívebbnek éreztem, mint más művekben fellelhető hasonló emóciókat): volt mikor önfeledten mosolyogtam, volt mikor már könnyeztem a keserűségtől, ám legtöbbször sajnáltam hogy ebben a világban kell élnem és vágytam arra, hogy én is – akár csak egy pillanat erejéig – találkozhassam az egyszarvúval. Úgy éreztem a történet elejétől a végéig, leplezetten bírálja korunkból kiveszett pozitív eszméket, tulajdonságokat, méghozzá úgy, hogy az író ezt a történet részeként építi bele csodavilágába. Egy olyan világba melynek minden történése csupán csak a „rosszabbik jó” reményével kecsegtet, minden szép dologba vegyül egy kis szomorúság, áldozat, vagy veszteség. A karakterek úgy változnak, ahogy a körülöttük lévő csalódásokkal teli világ formálja őket; rokonszenvesek lesznek, vagy veszítenek a szimpátiából (Számomra a legborzasztóbb volt látni Lír herceg fájdalmából fakadó jellemének teljes fordulatát, ahogy magára ölti Haggard király tulajdonságait).
A történet szerintem minden Embernek kötelező darab; olvasása után mindenki, aki képes megérteni a történet szépséget – ha csak egy csekély mértékben is – „jobb emberré válik”. Boldogan és minden kétely nélkül adok a regénynek öt csillagot; számomra a szerző maradandót alkotott, azzal hogy megmutatta: A nemes cél érdekében megtett út, áldozatokkal jár, melyeknek terhét egész életen át hurcoljuk és temetjük el lelkünk mélyére.


Népszerű idézetek

>!
Cheril 

Bárcsak beléphetnék az álmodba, ott őrizhetnélek, és elpusztíthatnám azt a valakit, aki üldöz téged, aminthogy napvilágnál is volna bátorságom megküzdeni vele. De nem juthatok oda másképp, csak ha álmodsz rólam.

186. oldal

1 hozzászólás
>!
Qwerf

Nem vagyunk mindig azok, akiknek látszunk, és szinte sohasem azok, akiknek álmodjuk magunkat.

40. oldal, Harmadik fejezet

>!
Lahara ISP

– Az vagyok, aki vagyok. Elmondanám neked, amit tudni szeretnél, ha képes lennék
rá, hiszen jó voltál hozzám. De macska vagyok, és még soha egyetlen macska sem
adott senkinek egyenes választ.

Tizedik fejezet

>!
Szirmocska

– Vonszolni magam az örökkévalóságon át, házi készítésű szörnyeimet cipelve – gondolod, hogy ez volt az álmom, amikor még fiatal és gonosz voltam?

37. oldal

>!
Shanara

Egyetlen átok sem foghat egy tiszta szíven, legyen bár a legszakszerűbb átok, ami valaha is acsargott, károgott vagy mennydörgött.

114. oldal (Ciceró, 2004.)

>!
[névtelen]

– … Én úgy hiszem, a szerelem erősebb, mint a szokások vagy a körülmények. Hiszem azt, hogy lehetséges sokáig őrizni magunkat valaki számára, és még mindig emlékezni, ki az, akit várunk, ha aztán végül megérkezik.

186. oldal /11. fejezet/

>!
cassiesdream

A halál elveszi azt, amihez az emberek ragaszkodnak, és meghagyja, amitől szabadulnának.

>!
piciszusz

Az egyszarvúak halhatatlanok. Természetük szerint egyedül élnek: általában erdőben, ahol tó is van, amelynek a vize elég tiszta ahhoz, hogy láthassák magukat benne. Kicsit hiúk ugyanis, a világ legszebb teremtményeinek tartják magukat, a varázshatalmukról nem is szólva.

7-8. oldal, Első fejezet, Ciceró Könyvstúdió

Kapcsolódó szócikkek: egyszarvú
>!
Cheril

Egy nyílvessző zizzent elő a sötétből, leszelt egy darabot a füléből, megkurtította a mögötte álló ló farkát, és tovasuhant, mint egy denevér. A rablók szétszaladtak a fák menedékébe, Jack Jingly pedig dühében felordított:
– Ördög vigye a szemeteket, már tízszer elmondtam a jelszót! Csak kerüljetek a kezem közé, és…
– Mióta elmentél, megváltoztattuk a jelszót, Jack – szólt az őrszem hangja. – Nehéz volt megjegyezni.
– Ó, hát megváltoztattátok a jelszót, csakugyan? – Jack Jingly Schmendrik kabátjának egy csücskét szorította vérző fülére. – És akkor én honnan tudhatnám, ti agyatlan, eszetlen barmok?
– Ne őrülj meg, Jack – csitította az őrszem. – Igazán nem számít, tudod-e vagy sem, olyan egyszerű. Csak utánozd egy zsiráf hangját. A kapitány maga ötlötte ki.
– Utánozzam egy zsiráf hangját?! – Az óriás úgy káromkodott, hogy még a lovak is toporogni kezdtek. – Ti tökfejek, a zsiráfnak nincs is semmiféle hangja! A kapitány akár azt is kérhetné, hogy utánozzuk egy hal vagy egy pillangó hangját.
– Tudom. Így már senki sem felejtheti el a jelszót, még te sem. Hát nem okos a kapitány?
– Nincs határa az eszének – felelte bizonytalanul Jack. – De mit gondoltok, mi tart vissza egy erdőkerülőt, vagy egy királyi katonát attól, hogy utánozzák egy zsiráf hangját, ha a jelszót kérdezzük?
– Aha – nevetett az őrszem. – Itt van a furfang az egészben. Háromszor kell kiáltanod. Kétszer hosszan, és egyszer röviden.

68-69. oldal, 5. fejezet

Kapcsolódó szócikkek: zsiráf
1 hozzászólás
>!
julietbordeaux 

Mindig bántott, hogy nem felelek meg neked, de most, hogy őt látom, sajnálom, hogy soha nem feleltem meg magamnak.


Hasonló könyvek címkék alapján

L. Frank Baum: Oz, a nagy varázsló
C. S. Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény
Vörös Édua: Utánam, fiúk! 2.
Vörös Édua: Utánam, fiúk! 3.
J. K. Rowling: Bogar bárd meséi
Vörös Édua: Utánam, fiúk! 4.
Lisa Mangum (szerk.): One Horn to Rule Them All
Bosnyák Viktória: Tündérboszorkány
Marissa Meyer: Cinder
Eowyn Ivey: A hóleány