The ​Malice (The Vagrant 2.) 3 csillagozás

A grimgoat* irányzat stílusteremtő trilógiájának második részében a néma Vándor már visszavonult – kecskéket nevel :D A kard azonban, amit kihozott a poszt-apokaliptikus pusztaságból, új hordozót keres, és ezt a Vándor nevelt lányában találja meg. A kislány teljesen ellentétes figura, mint marcona apja, de legalább olyan jellegzetes karakter, aki nem kevésbé egyedi társakat gyűjt maga köré. Így a The Malice egyszerre más, és mégis hasonló regény, mint az első rész, a The Vagrant: mindkét könyv egyedi világnézetű szereplőivel tűnik ki a sok macsó grimdark közül, de ezek a szereplők most egészen mások, mint az előzményben. Egy gyereklány és gondolkodó (de néma) varázskardja, egy katona, akit két emberből gyúrtak össze több-kevesebb sikerrel, valamint egy élőhalott lovag és démonfertőzött kutyája játsszák a főszerepeket. De persze egy kecske is tart velük az őrült és meggondolatlan küldetés során.

Ha az első rész a vadnyugatot idézte fel a pusztaságban kóborló, néma antihősével, akkor ez a könyv a háborús regényekből merít. Nem csak azért, mert ezúttal komolyabb fegyverek is előkerülnek mind a démonok, mind az emberek részéről, de főleg azért, mert hőseink egész utazását az határozza meg, hogy két frontvonal között, a senkiföldjén játszódik. Régi csataterek és romok között járunk, miközben követjük a Vándor útját visszafelé, a démonokat szülő Hasadék irányába. Nagy hangsúlyt kapnak az elszigetelt, mindkét fél által magára hagyott közösségek, ahol nem lehet tudni, ki a barát és ki az ellenség. A démonfattyakat a szerző hihetetlen érzéssel festi meg, nem egyszer brutálisan groteszk figurákat alkotva, de ezek szerepe sosem merül ki abban, hogy egyszerű szörnyetegek legyenek. Igaz, nincs fejezetekre rúgó háttértörténetük, a könyv mégis tele van emlékezetes mellékszereplőkkel. Peter Newman a fantasy írók azon kisebbségéhez tartozik, akik kevés szóval is tudnak sokat mondani.

A főszereplő lány egészen egyedi jelenség a grimdark irányzaton belül: bár intelligens és érzékeny, aki mellett nem megy egy következmények nélkül a sok látott kegyetlenség, mégis megmarad benne egyfajta ártatlan optimizmus. A könyv így üdítően, ugyanakkor hitelesen megy szembe azzal az uralkodó felfogással, hogy a grimdarkban a cinizmushoz csak még több cinizmust szabad adagolni. A világ hátterét is remek ötletekkel színesíti, szükség esetén akár sci-fi elemekhez is nyúlva (a poszt-apokaliptikus fantasyben ezeknek mindig különleges helyük van, egészen addig, amíg nem rombolják, hanem erősítik a fantasy hangulatot). Közjátékok sorában megismerhetjük a világ első varázslójának küzdelmét a démoni fenyegetés ellen – ő ezer évvel korábban élt, még a hi-tech korszakban, és spoiler nélkül elmondhatom, hogy története sokat elárul arról, miért is olyan ez a furcsa univerzum, amilyen.

Úgy látszik, ez Newman stílusa: rövid és pörgős, mégis hangulatos és kidolgozott, grimdark és morbid, mégsem depresszív, különös és szokatlan szereplőkkel. Nekem pedig nagyon bejön mindenestül.

* kegyetlen kecske :D

Miután a Csavargó véghezvitte hihetetlen kalandját, 13 év telt el, és a Birodalom valamint az istenek azzal foglalkoznak, hogy a démoni inváziót valahogy kezeljék. Amikor egy minden eddiginél erősebb démon érkezik, nincs más lehetőség, mint az, hogy a kard, a Csavargó helyett az új hordozója és egy új kecske (grim goat FTW) visszainduljon a romok közé, és még egyszer megmentse a világot.

Igen, ez így elsőre roppant klisének hangzik, de az első kötethez hasonlóan abszolút nem az. Az első kötet kapcsán írtam, hogy a főhős nem a legerősebb, nem a legokosabb vagy bármilyen szempontból a legnagyobb itt egy új szintre lett emelve, de ezzel semmi bajom sincs. Elvégre a könyv mondanivalóját erősíti, miszerint soha ne add fel.

Ez összhangban van az első kötet mondanivalójával is, és remekül épít az előző kötet erényeire, mint az iszonyúan rémisztő démonok és az emberek kapcsolatára. Amin persze sokat mélyít, hogy a démonok alapvetően nem az unalomig ismert céltalan pusztítók, hanem egy emberi gondolkodásmóddal majdnem felfoghatatlan, de a belső logikájuk szerint intelligens és egyedi lények. Mivel egy csomó helyszínt és szereplőt újra látunk, ez remekül segít érzékeltetni, hogy a két könyv között tényleg telt az idő, és változtak a dolgok.

A könyv továbbra is nagyon száraz, újságokban megszokott, tényszerű stílusban ír, ami ad egy egyedi színezetet a történetnek. Egyrészt messze nem tudunk meg minden részletet, ami lehetőséget ad rá, hogy gondolkozzunk, mit is olvastunk pontosan; másrészt viszont a száraz, tényszerű stílusa ad egy logikai vázat, amely mentén összehasonlíthatjuk a különböző karakterek, oldalak céljait, és ez szépen irányított mindent a könyv logikai konklúziójáig.

Az új főszereplő egyszerre érdekesebb és idegesítőbb, mint az előző kötet néma vándora. Érdekesebb, mert jobban értjük, hogy mit és miért próbál csinálni, viszont idegesítőbb, mert mi sokkal jobban sodródik az eseményekkel. Ez persze érthető, hiszen spoiler, más szóval, nem tekintem ezt problémának.

Ez a könyv is tartalmaz visszatekintést, ami egyfelől hasznos volt, mert nagyon sok mindent elmond a Birodalom céljairól és eszközeiről; ugyanakkor itt nem sikerült a karakterekhez kötni. Az első kötet visszatekintő részei ebből a szempontból sokkal jobban sikerültek, de a tartalom viszont tényleg kritikusnak tűnik a történet szempontjából (persze a harmadik rész olvasása nélkül lehet, hogy ez légből kapott).

Hogy összefoglaljam igencsak terjedelmes értékelésemet, a könyv, hasonlóan az első kötethez, nagyon betalált nekem. Sötét hangvételű, de mégis felemelő történet, érdekes szereplőkkel és konfliktusokkal. Mivel az első kötet szerves folytatása, kezdőpontnak nem alkalmas, de mivel mindkét kötet jó, szeretettel ajánlom azoknak, akik sötét, de ugyanakkor felnőtten gondolkozó fantasy-t keresnek.

Egy kicsivel kevesebb, mint az első, de még mindig szórakoztató.
A világ nem okoz meglepetést, de Newman még mindig szórakoztató karaktereket ad. A főszereplő változása (a Vagrant helyett Vesper) miatt a világ is mintha ártatlanabb lett volna. Legalábbis nem érzékeltem, hogy annyira minden pillanatban veszélyben forogna Vesper, mint ahogy az apja forgott. Logikus, hogy mi a konfliktus és logikus, hogy ezt nem lehet egy könyvben rendezni. És bármennyire banális is az alaptétel, csavar ez a hagyományos kalandregény toposzon. Mert mit kezdjünk a nyilvánvalóan torz és gonosz ellenséggel, ha ilyen-olyan okból képtelenek vagyunk leszámolni vele? Ha belefáradtunk az ellenségeskedésbe? Akkor is szabad megegyezésre jutni, ha a másik oldal egyértelműen a létezésünkre tör? Vagy a megismerés árnyaltságot hoz?
A grimdark hitvány környezete és emberei közül itt az ember nincs jelen annyira. Ez ennek az egész trilógiának a jellegzetessége: ha a grimdarkból csak a környezet van, akkor az még grimdark? Sztem az, és egyúttal visszamutat arra, amiből az egész fantasy kinőtt.