Egy ​év Provence-ban (Provence-trilógia 1.) 80% 127 csillagozás

Ha szeretnénk jól szórakozni olvassuk el!
Az angol író-újságíró és neje Franciaországba költözik, egy provence-i faluba. Humoros, sőt szatirikus, közben pedig szeretnénk elrohanni egy ottani vendéglőbe, de gyorsan.

Eleinte kicsit tartottam az értékelés-írástól, mert nem rántott be, és ez egy valakinek az életét bemutató, gyakorlatilag napló. Szóval milyen jogon törjek én, az olvasó pálcát az író élete felett. Aztán, mivel a fél családom francia, egy-két dologban rájuk ismertem.
Pl, amikor a dinnyemilliomos csinálta a feljárót, csakhogy segítsen a fiának. A nagybátyámnak hiába van a gazdagrészen háromemeletes háza, reggelente ô sûtötte a croissante nekünk, amikor ott voltunk.
És kb 10 órával az olvasásom befejezése után megtudtam, h Peter Mayle idén halt meg.

“Mindenképpen el kell olvasnod!”

Így kezdődött a kapcsolatom ezzel a könyvvel, amit soha nem vettem volna le a polcról, dehát rám lett szólva :)
Peter Mayle és felesége egy évet eltölt Provence-ban, házat vesznek és belevetik magukat az igazi francia forgatagba és az író segítségével egy hónapra lebontott utazásban lesz részünk, a hamisíthatatlan helyi gasztronómia és a francia sajátosságok világába. Sokan írják, hogy ez egy humoros, néhol ironikus könyv, de aki volt itt, tudja, hogy tényleg ilyenek az emberek és a “rendszer” is. Léleksimogató könyv, furcsa, hogy nem kapott nagyobb publicitást…
Pár órára mi is ki tudunk szakadni a borongós téli időből és azonnal innánk egy pohár bort és ránk tör az utazhatnék.

Imádom Provence-t, szívem egy nagy darabja van ott, a csöppnyi imádnivaló falvak, a táj, a békés lassúság, az étel, óóóóó az étel! Nagyon lassan haladtam ezzel a könyvvel, mert ez a rengeteg étel leírás megőrjített. Ha azelőtt olvasom, hogy az én saját, igen jól főző franciámat megismerem, akkor azért őrjített volna meg, mert teljesen debilnek és hihetetlennek találtam volna ezt a kajafétist, most meg azért, mert én is ebben a betegségben szenvedek már. Mert igen, válogatós, hisztis kajasznobbá válik az ember ebben az országban* (bát talán ez attól is függ, kikkel vagy körülvéve). De ugyanúgy erős túlzásnak találtam volna az időhúzásról, a papírmunkáról meg az összes elvileg vicces, gyakorlatilag meg idegesítő tipikus (nem csak provence-i) francia sztereotípiáról szóló történetet. Aranyos kis anekdota-gyűjtemény laza történetté fűzve, havi bontásban. Ha mondjuk provence-i autós körutazást tervezel (márpedig ha egy ilyen nincs a bakancslistádon, akkor gyorsan írd hozzá Párizst akár ki is húzhatod ), ráhangolódásnak jó ez a könyvecske. Az útra meg vidd magaddal a szerző Provence A-Z-ig könyvét.
* Mondjuk én annyira, hogy Cserna-Szabót és a kajáit olvasva a szemem se rebbent, de itt meg állandó késztetést éreztem, hogy elmenjek a piacra vagy mindent felfaljak, ami a hűtőben van.

Nagyjából másfél évvel ezelőtt olvastam a Bor, mámor, Provence-t, úgyhogy tudtam, mire számítsak az írótól. Engem egyáltalán nem zavart, hogy ez a könyv inkább naplószerű, nem regény, a fülszövegből is ez jött le.
Egy kicsit Tahir Shah műveire emlékeztetett, aki szintén hasonlóan kellemes, sztorizgató stílusban számol be a költözésről, csak nem Provence-ba, hanem Marokkóba, szóval ott nagyobb a kultúrsokk. De a csigalassú házfelújítás és a halogató, időnként eltünedező munkások láttán rögtön meg is van a közös pont. Peter Mayle felesége egyébként remekül megoldotta a végén a helyzetet.
Provence mindig is elbűvölt, imádom az ilyen bájos helyeket. Bármikor kész lennék odaköltözni még értékelhető franciatudás nélkül is. Bár valami csak ragadt rám valahonnan, mert sokszor nem is kellet lábjegyzet a francia kifejezésekhez. Meg is lepődtem a rejtett képességeimen, azt hittem, hogy néhány időjárással kapcsolatos szófordulaton meg naptári kifejezéseken kívül semmilyen nyomot nem hagyott rajtam egy év lightos franciaszakkör hetedikben, erre tök jól elvoltam a provence-i tájszólással. Rákenem a könyvekre.
Igazság szerint nincs nagy történet, csak hónapokra bontva figyelemmel kísérjük, ahogy az író és felesége ismerkednek a helyiekkel meg a szokásaikkal, esznek egy csomót meg bosszankodnak az építkezés miatt, de a stílusa elviszi a hátán az egészet. Szeretem Mayle visszafogott, sorok közt megbúvó humorát, az ironikus hangvételét, na meg természetesen a fantasztikus, érzékletes leírásait. Több olyan téma is felmerül, ami nyomokban sem ébreszt bennem érdeklődést (pl. a borászat, a csövek javítása vagy a vadászat), mégsem untam ezeket a részeket, mert mindig vitt bele valami egy kis színt.
A karaktereket minden bizonnyal tökéletesen sikerült visszaadni, nagyon bírtam a provence-i embereket. A goromba szomszéd, aki minden katasztrófában élvezetét lelte és mindenkit utált, kétségtelenül az agyamra menne a valóságban, de olvasni róla szórakoztató volt. De rajta kívül is bőven vannak színes egyéniségek, mint pl. a nyolcvanas vendéglátósok vagy a fiával együtt kétkezi munkát végző milliomos.
Az ételek leírása egészen nyálcsorgató, meg is éheztem olvasás közben. Főleg akkor, amikor cseresznyét szedtek… hmm, egész évben vígan tudnám eszegetni. Különben is tetszik a franciák hozzáállása a gasztronómiához.
Sok izgalmat nem tartogatott, de nagyon kellemesen kikapcsolt ez a Provence-ban töltött év. És a végén tényleg érezhető, hogy Peter Mayle-ek milyen jól beilleszkedtek. El szeretném olvasni a folytatásokat – meg az író többi könyvét – is, jó lenne, ha azok is megjelennének ilyen bűbájos Partvonalas kiadásban.

Kicsit nehezen hangolódtam rá. Sokat gondoltam a Két vén bolond-ra, ami egy pont ilyen történet csak Spanyolországban, és nagyon tetszett nekem. Sajnálkoztam, hogy ez elmarad mögötte. Egy idő után viszont sikerült ezen átlendülni, és ugyanúgy megszerettem őket is. Szórakoztató, ugyanakkor sokat tanultam is belőle.

Nehezen tudom értékelni. Először is: ez nem regény, ez egy jó írókészséggel megáldott angol memoárja az első évérepől Provence-ba költözése után.
Az ő szemén keresztül látjuk a franciák furcsaságát, megismerjük a földközeli életet: sprágaültetés, szőlőszöret, vadászat, kecseverseny, stb. Ezen kívül végigkísérhetjük az el-elhúzódó lakásfelújításukat.
Történetileg semmi izgalmas. Ami az erőssége: igazán életközeli, olívaolaj illatú, levendulás, boros és vaddisznós leírása Provence-nak. Komolyan, most csomagolnám a bőröndöm, és költöznék.
Meg elég jó jellemrajz a francia vidéki emberekről.
És kellő humor is szorult bele, sőt, azt mondom, hogy érződik az írón, hogy igencsak jóféle humorral van megáldva, de ezt csak néha-néha villantja meg.
Amitől megőrültem: a francia kifejezések. Jó, értem, hogy kicsit arra is apellál, hogy Angliából költöztek át, és hiányos franciatudásukkal mivel kell szembe nézniük, de engem annyira nem vonzott, hogy leírja fraciálul, majd angolul magyarul is ugyanazt. Oké még az eeljén pár példa hogy mennyire más a vidéki francia, mint a nyelviskolás… de utána el lehetett volna ezt engedni.
Nem rossz, de nem is fogom soha többet újraolvasni.
Ellenben: nem tud valaki egy eladó házat Provence-ban? Költöznék. :)

Nagyon nehéz ezt a művet most értékelnem. Először is az, amit leírt nekem inkább tűnik memoárnak, mint regénynek. Teljesen mást vártam, ezért most egy kicsit csalódott vagyok. Azt érzem, hogy amit most elolvastam, inkább megélném, a saját bőrömön megtapasztalnám, de semmiképpen nem olvasnám el más élményeként. Értem, hogy mit akart átadni, és igazából át is élném szívesen, mindent hátrahagyva ott élni, de számomra ez most a lapokon nem úgy jött át, ahogy azt meg kellett volna élnem az elmémben.

Picit féltem a könyvtől, mert inkább negatív kritikákat kapott, de próba szerencse alapon mégis elkezdtem olvasni. És élveztem az elejétől a végéig.
Egy év Provence-ban. Csakis erős idegzetűeknek. Nagyon jó ízelítő a francia paraszt, gazda, vidéki szaki gondolkodásáról, hozzáállásáról a mindennapokhoz.
Tulajdonképpen egy egész évet mutat be az író házátalakításán keresztül.
De ízelítőt kapunk az időjárásból, nagyon sok kulináris élvezetet nyújt. Én aki kimondottan nem szeretem a bort, néha még egy pohár bort is szívesen megkóstoltam volna.
Könnyed stílusban, nagyon jó humorral megírt könyv. Sokat nevettem, s közben észre sem vettem már az utolsó fejezetet olvastam, ahol is Peter felesége egy kis rafinériával elérte azt, amit szép szóval hónapokig nem sikerült.

Idősebb koromban én is egy hasonló klímájú helyre tervezek költözni, mint Provence, és persze sokan huhognak körülöttem, hogy a nyelvi nehézségek, meg hogy mit fogok ott csinálni, stb. Pedig pont így tervezem, mint a szerző: ülök a medencében (vagy tengerre néző erkélyemen), jókat eszem és élvezem a meleget. Szóval engem megvett kilóra, imádtam ezt a könyvet, már csak az önigazolás miatt is, hogy lám, másnak is sikerült.
A történet minden sorából árad Provence és az ott élő emberek szeretete, a szerző humorral és nagy szeretettel ír az idegesítő dolgokról, negatív szomszédokról, eltünedező munkásokról, kisebb természeti katasztrófákról is. Közben szépen bemutatja a dél-francia tájat (jártam arrafelé régebben, de jó volt gondolatban visszautazni!), és a francia lélek rejtelmeit, valamint betekintést nyújt a francia gasztronómia gyönyöreibe.
A szerző és felesége (akit érdekes módon egyszer sem nevez a nevén) a költözést követően belevágtak egy nagyszabású, költséges felújításba, közben elmerültek a gasztronómiai élvezetekben, éttermektől termelői piacon át a borászatokon keresztül a szarvasgombaárusig mindenütt megfordultak, miközben az ismerősök számára amolyan ingyenszállót üzemeltettek, de az nem derült ki, hogy mivel tudták előteremteni az ezekhez szükséges anyagiakat, mivel foglalkozott, miből élt ott a Mayle házaspár. Már olvasom is a folytatást, hátha megtudom. :)