Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nincs helyed a temetőben 119 csillagozás
Peter Marshall, a fiatalon elhunyt angol író, korunk nyugati irodalmának egyik legnagyobb témáját dolgozza fel – műve az egyéniség tragédiájáról szól, küzdelméről azért a jogáért, hogy önmaga lehessen, hogy képes legyen vállalni és hordozni ember volta felelősségének súlyát. Egy kamasszá, majd férfivá serdülő kisfiú keresi öntudatlanul a maga egyéni vonásait, a kiutat az egyre szűkülő világból. A harc meghaladja erejét, összeroppan, és az elmebajba menekül. A regény a téboly és a nem kevésbé riasztó külvilág között őrlődő, léte emberi-erkölcsi dilemmáival viaskodó Joe önmagával, elméje gonosz kísérteteivel folytatott küzdelmének jelképekkel és látomásokkal átszőtt története. Joe megvívja harcát – illúziók nélkül, az életre éretten, az emberség és a szeretet megváltó erejében bízva lép ki a tébolyda kapuján. Felismeri hogy az élet vállalása egyszerre jog és kötelesség.
Eredeti megjelenés éve: 1966
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Zsebkönyvek Európa
Enciklopédia 18
Kedvencelte 40
Most olvassa 12
Várólistára tette 143
Kívánságlistára tette 59
Kiemelt értékelések
Ez a regény fiatalkorom egyik kedvence volt. Lehet, hogy akkor nem is értettem igazán.Most újraolvasva is élmény, kemény írás. A kötet egy kamasz küzdelméről szól, a lassan férfivá serdülő fiatal öntudatlanul keresi a maga egyéniségét, saját jellemvonásait, s önmaga menekülési pályáját a számára egyre szűkülő világból. De a küzdelem egyenlőtlen erők közt folyik, ő a gyengébb, a menekülést választja, menedéke az elmebaj.
Az írás az őrület és a nem kevésbé rémisztő és taszító külvilág között őrlődő, valója dilemmáival viaskodó Joe önmagával, elméje gonosz kísérteteivel folytatott küzdelmének jelképekkel és látomásokkal átszőtt története. S a srác megküzd – hamis remények nélkül, lélekben felkészülten, jövőjében bízva hagyja el a tábolydát. Tudja, vállalnia kell önmagát, – ahogy mindenkinek – bármi legyen is az eredmény…
Olvasás közben rádöbbentem, hogy a 22-es csapdája valamennyiünket foglyul ejtett. Mert ha normálisnak látjuk ezt a világot abba bele kell őrülni. Igaz, akkor legalább valamennyi őrült megdicsér minket, amiért ilyen remekül átlátjuk a helyzetet. Ellenben ha a világot őrültnek látjuk, akkor önmagunk számára is tisztázásra szorul, mi alapján minősülünk mi olyan normálisnak, hogy a világ elmeállapotát háborodottnak diagnosztizáljuk? Akkor sem kerülünk ki a kutyaszorítóból, ha megállapítjuk, hogy nem vagyunk őrültek, s a világ sem az, hiszen a két tagadás logikai szorzata a tagadás tagadása. Peter Marshall hosszasan – és rendkívül élvezetesen – kering ebben a labirintusban. Közben a homályból eljutunk a derengésbe, ahol a bizonytalan körvonalú szereplőket és környezetüket végre határozottan el tudjuk helyezni egy ismerős világban. Ám az út tovább folytatódik, de nem a fény felé, hanem ismét a félhomályba, ahol újfent optikai csalódásnak bizonyul, amit egyszer már tudni véltünk.
A szerző engem lenyűgözött. Már-már hipnotikus erővel ábrázolja a folyamatot, melynek során a főszereplő visszahúzódik a valóság brutális dzsungeléből az őrültség barátságos barlangjába. Az őrültség nemcsak sorscsapás, de menedék is!
Az idő tehet róla, hogy semmi sem marad olyan, mint volt. Az események meg az emberek táncot járnak az idő füllel nem hallható muzsikájára, és olyan tehetetlenek, mint a tinta, amely hangjegyeket ír a vonalazott papírra.
Ez kemény falat volt nekem. Egyszerűen nincsenek rá saját szavaim. Többször is pihentetnem kellett a könyvet pár napra. Kiakasztott. Sajnáltam Joseph-et/Joe-t, saját magamat, a világot, az összes meg nem értett gyereket, mindenkit, aki egyforma, még jobban, aki más (önmaga) szeretne lenni. Aztán az éjjel már nem tudtam többé letenni a könyvet. Gombóccal a torkomban olvastam végig. És a végét szerettem a legjobban.
Szeretnénk, ha mindig lenne valaki, aki fogja a kezünk, de mi nem nyújtjuk ki a kezünket mások felé. Vigyázunk a virágokra, de nem vigyázunk egymásra. Nem vesszük észre időben, hogy szükség lenne ránk. Egy kézfogásra, egy ölelésre, egy szóra.
Azt akarják, hogy része legyek ennek a világnak. Mindenki ezt akarja. Ennek a világnak, ennek az emberséges világnak, ahol gyerekek halnak éhen, ennek a világnak, ahol a sötét bőr kiiktatja az igazságot, ennek a békés világnak, amelynek megvannak az eszközei hozzá, hogy elpusztírsa magát, és meg is teszi, ha a körülmények kedvezőtlenné válnak az egyik fele számára.
Szükségünk van valakire aki megmutatja… Mit is mutat meg? A helyes utat? Kinek helyes? Hogy hogyan kell kapcsolatot teremteni? Ezt nem lehet megmutatni. Annyira magától értetődő, hogy túl van a szavak korlátozott hatókörén.
Sok-sok kérdés fogalmazódott meg bennem olvasás közben. Jól csinálom? Mit rontottam el? Mit kellett volna másképp tenni? Túlságosan korlátozom a gyerekeimet? Túl sokat engedek meg nekük? Kell a korlát, de meddig? Mikor lesz belőle rács? Meddig segítek, mikor kényszerítek? Jól végzem a munkám az iskolában? Meg sem tudom fogalmazni az összes kérdésemet.
Jó volt ez a könyv, kár volt ennyit várakoztatni a polcon.
Őrült, őrületes történet, olyan, ami időközönként beszippant, aztán kilök magából. Már-már költőien szép leíró részek vannak benne ugyanakkor olyan világokba kalauzol, amik emésztik az embert. spoiler @Alannah ajánlotta, és én szófogadó emberként nekivágtam. Furcsa egy sztori volt, másra számítottam kicsit. S mivel úgy éreztem, egyes pontokon kilökött a történet, nem tudok maximális pontot adni. (4 csillag lesz, 4,3 ponttal) Szerintem kicsit sok volt, talán lehetett volna rövidebb is. Egy olvasásnak elment viszont nem lesz kedvencem. (Remélem, hogy nincs harag :-) Biztonság kedvéért jelzem: gyenge lelkületűek inkább hagyják ki.
Vegyes érzelmeim lettek a könyvvel kapcsolatban. Már egyszer kitettem a szűrét, randa borítója miatt. Aztán hazahoztam másik kiadásban, adva még egy esèlyt. Pedig már a címe is hideglelős.
Az első fejezet teljesen eltaszított a könyvtől: túl örült, túl csapong, a szereplőket egytől egyig gyűlöltem, az utcanevektől borzongtam.
Vagy ez lett volna az író cèlja?
Jött a második rész. Ez olvashatóbb, szerethetőbb a maga módján- az alaptörténet persze elég kemény és komor. Viszont érdekesebb is volt számomra, bár a terápia leírása nem túl részletes. Bernardot bírtam.
Összességében olvastam már jobb könyvet is a témában. ( Madárka, Ötödik Sally)
Hű. Ez ütött. Legjobban azok a részek tetszettek, amikor Joseph hallucinált, mert éppen akkor ragadta meg legjobban, hogy milyen az a világ, melyben él, melyben élünk. Mert a hallucinált világ nem a semmiből tűnik elő, hanem a való világból táplálkozva azt tükrözte vissza. De miért is őrült meg Joseph? Mert őrült világban élünk, megrontott szülők kezébe kerülünk azonnal születésünk után, hogy a saját képükre alakítsanak minket a legnagyobb jóindulattal, ahol csak egyetlen igazság létezik, ahol az embereknek egyformákká kell válniuk, ahol az igazság senkit nem érdekel (főleg ha az az egységet veszélyezteti), ahol megmondják, hogyan kell élni és miben kell hinni, ahol az emberek elárulják önnön teremtő erejüket és a Megmentőre várnak, ahol valami olyasmit kell szeretni egymás helyett, ami talán nem is létezik, ahol a hierarchia az úr és tobzódik a hazugság és a képmutatás. Az a csoda, hogy ilyen kevesen őrülnek meg ettől, és hogy milyen sokan képesek sikeresen alkalmazkodni. És most tessék ezzel szembenézni (ha tudsz) és felvállalni a felelősséget a saját életedért, szeretni és teremteni, már ha sikerül. Ha nem, még mindig jobb (talán) megőrülni, mint egyforma szilikon arcúvá és szürke egyenruhássá válni. Mert: Mindenki Jézus.
Fantasztikus regény volt, egy méltatlanul elhanyagolt szerző tollából, akitől végképp semmi elképzelésem volt, hogy mire számíthatok, de ez legvadabb álmaimat is felülmúlta. Marshall egy elképesztő szerző, akinél minden egyes mondat, szó, részlet a helyén van, és hatalmas súlyt hordoz magával. Rémület, fájdalom és magány fut végig a sorokon.
Azt elismerem, hogy a könyv második (és harmadik) része kicsit talán lassabb, merengősebb hangot ütött meg a a szürreális hallucinációkból felépülő, kaotikus, disztópikus hangulatot árasztó első rész után, viszont lélektanilag talán még erősebb volt, ahogy Joe folyamatosan megpróbált kitörni az őrület által elhomályosított valóságából, ennek fényében a harmadik szakasz pedig tökéletes lezárásnak bizonyult, újabb hullámvölgyeken vezetett végig, és gyönyörű befejezést adott.
Klisés szuperlatívuszokban tudok csak értekezni a könyvről, ami felesleges, mesterien szép könyv, nagyon mély tartalommal, és Marshallnak sikerült megfestenie a történetet, nem megírnia.
Az egyik legsokkolóbb könyv, amit valaha olvastam. Időnként le kellett tennem, hogy valami szépséget keressek a világban, mivel annyira magával ragadott a hangulata. Ha nem tartottam volna szünetet, valószínűleg félbe kellett volna hagynom. Zseniális, ahogy az író a megbomlott elme látomásait ábrázolja. Mégis tovább él a kérdés: lehet, hogy mindenki Joe és a rácsok csak kívülről látszanak? Hiszen minden csak nézőpont kérdése.
Olvasmányaim egyik legsokkolóbb darabja a könyv. Nem véletlenül tartott ilyen sokáig végigolvasni. Az eleje gyorsabban ment, a második része viszont lelassult kicsit. Ennek ellenére elgondolkodtató, leginkább a lélektani súlya miatt.
Kik vagyunk, mik vagyunk, ha problémánk van, hagynak-e gyógyulni, akarják-e egyáltalán, hogy meggyógyuljunk, vagy így egyszerűbb velünk? Kinyilvánítva, hogy használhatatlanok vagyunk?
Joe-t elmegyógyintézetben kezelik, keresi-kutatja önmagát, próbálja mindeközben az egyéniségét, testét-lelkét megőrizni. Ereje úgy tűnik, megbonthatatlan és megsérthetetlen, és mindenkivel szemben állva elindul az életbe, még akkor is, ha csupa ismeretlen dolog várja.
De várja, és ő elébe megy, és azt remélem, ez a lényeg.
Népszerű idézetek
A káoszban keress egy kezet, melyet elérhetsz és megérinthetsz és megfoghatsz, keress öt ujjat, amelyben megbízhatsz, és akkor egy pillanatra – de nem tovább, csak egy pillanatra –, egy pillanatra rend lesz a káoszban, nyugalom, lesz középpontja: két összefonódott kéz, aztán a kezek széthullanak, és többé nem találják egymást, és visszatér a káosz, és rosszabb lesz, mint volt. Megérinteni egy kezet a káoszban, ez a szerelem.
A káoszban keress egy kezet, amelyet elérhetsz és megérinthetsz és megfoghatsz, keress öt ujjat, amelyben megbízhatsz, és akkor egy pillanatra – de nem tovább, csak egy pillanatra –, egy pillnatra rend lesz a káoszban, nyugalom, lesz középpontja: két összefonódott kéz, aztán a kezek széthullanak, és többé nem találják egymást, és visszatér a káosz, és rosszabb lesz, mint volt. Megérinteni egy kezet a káoszban, ez a szerelem. Ha ezt megteszed, ha csak egy pillanatra is, beléptél az istenek birodalmába.
Az emberek sohase figyelnek oda a másikra, a fülük be van tömve saját énjük viaszával. Csak a saját hangjukat hallják. Senki sem hallgatja már meg a másikat. És ha meghallgatnák, akkor is csak kinevetnék az embert. Vagy bedugnák egy olyan helyre, mint ez. Képtelenek fölismerni a magányt és a kétségbeesést, mert mindenütt ott van körülöttük. Sokkal közelebb van hozzájuk, hogysem valaha is felsimerjék.
– Én láttam odakinn a börtönrácsokat. Láttam. Az emberek arcán vannak. Láttam, és iszonyatos volt. Azt hitték, hogy szabadok, és ez volt iszonyatos. Még csak nem is látták a rácsokat, amelyek mindent elzárnak, kirekesztik a többi embert. És a többinek is rács van az arcán, és nem látják, és ez iszonyatos. Én láttam.
285. oldal (Európa, 1978)
Megdöbbentő következtetésre jutottam: az őrültséget sokkal könnyebb elfogadni, mint a normalitást. Ha valamennyien őrültnek születtünk volna, a normálisak számára nem lennének elmegyógyintézetek. Agyam, beteg, repedezett, hasadt agyam jókedvében újabb bonyodalmat vet föl: ez a doktor, a maga lefegyverző, teljesen hihető módján hallucinációkról beszél nekem – de honnan tudjam, kuncog az agyam, hogy megszűntek-e a hallucinációk? Honnan tudjam, hogy a doktor nem szintén hallucináció-e? Éppoly valóságosnak tűnik számomra, mint valamikor Tony bácsi, de nem valóságosabb. Honnan tudjam, hogy valamikor a jövőben nem jön-e valami jövőbeli doktor, aki azt mondja nekem, hogy ez az első doktor része az őrültségemnek, és nem szabad vele törődnöm, mint ahogy ez az első doktor most azt mondja nekem, hogy ne törődjek az eredeti hallucinációimmal? És honnan tudjam, hogy a még távolabbi jövőben nem várakozik-e egy harmadik doktor, aki azt fogja mondani, hogy a második doktor is csak az őrültségem része volt?
Hasonló könyvek címkék alapján
- William Wharton: Madárka 90% ·
Összehasonlítás - Dennis Lehane: Viharsziget 90% ·
Összehasonlítás - Daniel Keyes: Szép álmokat, Billy! 88% ·
Összehasonlítás - Virginia Woolf: Clarissa ·
Összehasonlítás - Marc Dugain: Óriások útja 85% ·
Összehasonlítás - Sarah Winman: Csendélet 84% ·
Összehasonlítás - Alice Feeney: Időnként hazudok 84% ·
Összehasonlítás - Doris Lessing: A fű dalol 84% ·
Összehasonlítás - John Fowles: A lepkegyűjtő 82% ·
Összehasonlítás - Virginia Woolf: Mrs. Dalloway 79% ·
Összehasonlítás