Két ​év Kínában 91% 32 csillagozás

Eredetileg irodalomtanár szerettem volna lenni, de idővel egyre kevésbé találtam vonzónak mindazt, amit különböző irodalom tanszékeken láttam, különösen Amerikában. Először is, sokszor kizárólag esztétikai kérdésekkel foglalkoztak – én azonban képtelen voltam irodalomelméleti szakirodalmat olvasni, mert tudományoskodó merevsége fényévekre van mindenféle jó irodalomtól. Az irodalomkritika nagy részéből semmi értelmet nem tudtam kihámozni, nekem csak nyakatekert kifejezések reménytelen zagyvaságának tűnt az egész, tele olyan ijesztő szavakkal, mint dekonstruktivizmus, posztmodernizmus, új historizmus és egyebek.
[…]
Diákként kizárólag arra vágytam, hogy néha átsuhanjon az agyamon egy mesterkéletlen, igaz gondolat. Ilyesmik: Ez a figura nekem nem tetszik. Ez egy jó történet. Ebben a versben gyönyörű a hölgy, lefogadom, hogy az ujjai olyan vékonyak, mint a zöldhagyma.
Ezt kerestem, amikor még a padban ültem – apró jelét annak, hogy az irodalmat még mindig lehet élvezni, hogy az emberek talán azért olvasnak, mert örömük telik benne, és hogy önmagában és önmagáért is van értelme, minden politikai megfontolás nélkül.

51-53. oldal (Park, 2005)

A tanítás rákényszerített, hogy szinte személyes viszonyba kerüljek elhunyt kínai vezetőkkel, ami elég furcsa, ha arra gondolok, hogy életem első huszonhét évében semmit sem jelentettek számomra. Most viszont lépten-nyomon beléjük botlottam: a főiskola könyvtárának bejáratánál egy egész falat foglalt el Mao kézírása, a tantermekben kifüggesztett képmása várt, a taxisok pedig Teng-képet akasztottak belső visszapillantó tükrükre. Tanítványaim állandóan kínai politikusokról beszéltek, fogalmazásaikat telezsúfolták Mao-idézetekkel, és gyakran hivatkoztak Teng Hsziao-pingre vagy Csou En-lajra. A fulingi ember számára az említettek jóval többet jelentettek egyszerű politikai vezetőknél. Jómagam szintén kezdtem erős érzelmekkel viszonyulni hozzájuk. Olyan volt, mintha kívülállóként egyre inkább ölre mennék azokkal az istenekkel, akiket egy idegen nép imád.

– De arrafelé bizony könnyen megesik, hogy valakit elragad az indulat – figyelmeztetett. – Azért, mert nagy a hőség, meg az a sok hegy.
Gyakran hallottam ehhez hasonló megjegyzéseket, amiből megéreztem, hogy a kínaiak másként látják a tájaikat, mint az idegenek. Én elnéztem a teraszos hegyoldalakat, és azt láttam, hogy az ember megváltoztatta a tájat, megszelídítette a lejtőket, lépcsőzetes rizsföldeket telepített rájuk; a kínaiak azonban ránéztek az emberre, és azt látták meg, hogy az emberen mennyit formált, alakított a táj.

„A jó memóriájú emberek hajlamosak összeroppanni a szenvedés súlya alatt. Csak akiknek rossz az emlékezetük, a túlélésre legalkalmasabbak, csak ők tudnak tovább élni.”

Lu Hszünt idézi

Minél szegényebbek az emberek, annál könnyebb elnyomni őket.

224. oldal

„Aggodalmuk és figyelmeztetésük természetesen nem alap nélkül való, de az evésről sem szokunk le azért, mert félünk, hogy torkunkon akad a falat.”

A fagyoskodás olyan, mint az éhség: mindent leegyszerűsít.

Park, 2001, 121.

De makacsság is munkált bennem: csak azért is megtanulok kínaiul, hiába hiszik, hogy mint vajkuozsen úgysem leszek képes rá. Régi hagyománya van Kínában ennek a szemléletnek; az 1800-as évek elején még törvény tiltotta, hogy kínaiak külföldieket tanítsanak az anyanyelvükre. Voltak, akiket börtönbe vetettek, sőt kivégeztek azért, mert angol fiatalokat kínaiul tanítottak. Különösen megragadott ez a mozzanat; elgondolkodtam, vajon a történelem folyamán hány nyelv vált tiltott gyümölccsé a kívülállók számára?

Hogy helyrebillentsem az egyensúlyt, úgy gondoltam, remek ötlet ezután benézni Li atyához a templomba. Elbeszélgettünk Li atya szobájában, ahol engem is fogadni szokott. Udvariasan szólt apámhoz, én tolmácsoltam. Megemlítettem, hogy az atya hétköznap latinul misézik.
— Mondd meg neki, hogy valamikor latin nyelvű miséken ministráltam.
Li atya bólintott, majd azt mondta, Fulingban senki sem ért már latinul. Megkérdeztem apámtól, emlékszik-e még a hagyományos szertartásra. Bólintott.
— In nomine Patris – mondta –, et Filii et Spiritus Sancti. Amen.
— Introibo ad altare Dei – felelte a pap –, az Úrnak oltárához járulok.
— Ad Deum qui laetificat juventutem meam – mondta apám –, Istenhez, aki örömöt ad ifjúságomnak.
A következő percekben átvették a latin mise elejét. Már egy hete tolmácsoltam apámnak, furcsa volt hát csöndben ülni, és hallgatni ezt a két embert, akit olyan jól ismertem, mégsem értettem gyakorlatilag egy szavukat sem. Az atya latinján érződött a szecsuani dialektus, apám pedig amerikai akcentussal beszélt. Formális, szertartásos beszélgetést folytattak egy holt nyelven. Párbeszédük hatására mégis másképp kezdték látni egymást. Li atya ezután kínaiul szólt apámhoz, mintha megfeledkezett volna róla, hogy nem érti. Amikor elbúcsúztunk, megint latinul szólalt meg:
— Dominus vobiscum – mondta –, az Úr legyen veletek.
— Et cum spiritu tuo – felelte apám.

Összesen százszor írtam fel ugyanazt az írásjegyet, majd áttekintettem használatának különféle eseteit: hszüehszi (tanulni), hszüeseng (diák), hszüehsziao (iskola). Végül rárajzoltam egy cédulára, amelyet az íróasztalomon folyamatosan növekedő halom tetejére helyeztem. Naponta öt-tíz új cetlit gyártottam. Nyelvi kazettákat hallgattam, és átismételtem a Békehadtest tanfolyamán vett szövegeket. Újra meg újra átnéztem a céduláimat. Október elejére, amikor Fu dékán végre talált nekünk nyelvtanárt, már százötven írásjegyet tanultam meg.