Panaszos ​utóhang 4 csillagozás

Időutazni és lélekutazni.
Felnőtt fejjel, tapasztaltabban emlékezni, felidézni.
Érettebben újra élni, átértékelni.
Ásni – mélyre, mélyebbre, a legaljára.
Az elfogadásért, a megbocsájtásért, a szeretetért.

Nehezen indult, de szembenézni nehéz… Magunkkal, a múltunkkal, a hibáinkkal.
A belső borítón mottóként ez áll „Hogyan lesz a kisfiúból lelkes szörnyeteg…”
Pedig nem lett az, talán… talán azzá válhatott volna. Abban a korban… minden esély megvolt rá, hiszen nem csak egy gyereket lehet elvarázsolni a külső mázzal, ígéretekkel, hangzatos jelszavakkal… felnőtt, érett, állítólag gondolkodni tudott emberek millióira hatott, és sajnos hat ma is az erő látszatának varázsa… a bonyolult kérdésekre adott egyszerű válaszok varázsa.
És gyakran mi is, akárcsak a gyerek, azt látjuk gyengének, gyávának, aki ellen tud állni ezeknek.

Vannak könyvek, melyek valahogy utat találnak az emberhez – véletlenül kerülnek hozzá, ajándékba kapja, vagy csak meglátja valahol egy polcon, és azonnal tudja, hogy kell. Ezekkel valahogy érzékenyebben bánunk, őrizgetjük a polcon, kivárjuk a megfelelő időt elolvasásukra, vagy várakozás közben esetleg megfeledkezünk róla. Ezzel a könyvvel is így történt: a pilisszentiváni általános iskola bejáratánál feküdt egy polcon, ahova a közösségi könyvtár kipakolta azokat a kötetetek, melyektől meg kívánt szabadulni, én pedig hirtelen elhatározásból felkaptam, elhoztam, aztán megfeledkeztem róla; mígnem egy viharos estén újra a kezembe nem került.

Bőven van mit dicsérni ebben az írásban. Rövidke regény ez, és inkább epizodikus emlékképekből áll, de van egy szépen, konkrétan követhető cselekményszál, és az egészet összefűzi apa és fia ellentmondásos kapcsolata. Mert erről szól ez, hogy hogyan szereti, hogyan tudja szeretni egymást apa és fiú. Van benne ugyan második világháború, persze, a főbb események kirobbantója; ám hiába fémjelzi a belső borító is valami olyasmivel a történetet, hogy „Hogyan válik egy fiúból lelkes szörnyeteg…”, ez nem arról szól, hogy kiből hogyan és miért lesz náci.* Megfelelési kényszerről szól, zavarodottságról, arról, hogy mennyi mindent nem fog fel a gyerek a világból (és mennyit fog fel mégis). Szeretetről szól, emlékekről, hiányról, gyászról. Teszi mindezt egy valóban panaszos, fájdalmas hangon, ami nem válik idegesítővé; sokkal inkább egy siratóéneket formál egy apának, aki azelőtt tűnt el a fiú életéből, hogy az felismerhette volna nagyságát.

*Bár sokszor emlékeztetett Ödön von Horváth: Korunk gyermeke-re, abban sokkal erősebb a politikai vonal, ha nagyon hasonlítanom kellene valamihez, akkor inkább a Per Petterson: Lótolvajok-at mondanám.