Peter Buwalda holland újságíró közel negyven évesen kiadott első regénye, a Bonita Avenue nemcsak hazájában, de világszerte is óriási siker – mind a kritikusoknak, mind az olvasóknak egyaránt kedvence lett. Stílusát és látásmódját elsősorban Jonathan Franzenéhez hasonlítják: a könyv elolvasása után azt kell mondanom, nem is véletlenül.
A regény központi alakja Siem Sigerius, látszólag tökéletes ember. Fiatalon eredményes dzsúdóbajnok volt, később bármi előképzettség nélkül világhírű matekzseni, majd professzor lett, az 1990-es évekre egy elitegyetemet igazgat, szerető felesége van és gyönyörű lányai. Legendák keringenek tudásáról, emberségéről – és az emberek szeretik őt. A látszat azonban, mint mindig, most is csal, és szép lassan nemcsak Siemről, de az őt körülvevő emberekről is lehull az álarc.
A bő ötszáz oldalas regény három szereplő nézőpontjából mutatja be ezt a bukástörténetet, Siemen kívül ugyanis még a lánya, Joni és az ő barátja, Aaron szemszögéből ismerhetjük meg az eseményeket. Amit először is a könyvvel kapcsolatban mindenképpen kiemelnék, méghozzá ha lehet vastag vonallal aláhúzva, az az időkezelés. Az még hagyján, hogy a 2010 környéki jelenből tekintünk vissza a 2000 májusában történtekre, amikor is az enschédei tűzijáték-raktár felrobbanása nemcsak a környéket dönti romba, de közvetett módon a szereplők életét is, de a szerző nem elégszik meg ennyivel: szinte minden oldalon kilép az épp aktuális történésekből és visszább ugrik az időben, hogy minél pontosabban meg tudja világítani, az adott szereplő miért teszi éppen azt, amit.
Mindvégig újabb és újabb megdöbbentő részletek derülnek ki a Sigerius család és a hozzájuk kapcsolódó emberek életéből, és az olvasók is úgy érezhetik magukat, mint Aaron, aki úgy a századik oldal táján, négy év együttélés után idegesen megkérdezi barátnőjét, Jonit, hogy „Ezt eddig miért nem mondtad? Erről én miért nem tudok?” Ahogy haladunk előre, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedünk az iszapba – megállíthatatlanul.
A könyv nagyon fontos mai témákat boncolgat: a bevándorlás kérdését, az elidegenedést, a családok széthullását és a kommunikációképtelenséget; előtérbe kerül a látszat és a valóság, vagy a józan ész és az őrület közötti vékony határvonal is. Buwalda szinte hibátlan könyvet alkotott, ha már mindenáron hasonlítani akarjuk valakihez, akkor azt hiszem, hogy megáll az az állítás, hogy ő az európai Franzen, és mint ilyet, azt hiszem, nem is kell mondanom, hogy olvasni kell minél több embernek.
