Hero 4 csillagozás

Azt hiszem, @entropic említette már többször is, mennyire szereti, amikor fizikailag is hatással van rá egy-egy könyv (bocs, ha pontatlanul idézlek, kollegina, egyelőre sokkos állapotban vagyok és nem bírom visszakeresni az értékeléseket). Bár eddig hallgattam róla, ezzel azonban én is így vagyok, és a mai napom részem volt életem eddigi legjobb testen belüli könyves élményében (vagy mi).

A könyv alapkoncepciója (főszereplőnk egy szuperhős fia, aki megpróbál dűlőre jutni egyrészt saját homoszexualitásával, másrészt újonnan jelentkező szupererejével, miközben súlyos családi gondokat is egyensúlyoz a vállán) alapján nem bírtam eldönteni, hogy ez most a kiváló Dr. Horrible's Sing-Along Blog lesz-e regényváltozatban vagy mi, de nagyon gyorsan kiderült, hogy bár itt is hemzsegnek a fura szuperhősök, ebben a regényben senki nem énekel és a feel-good érzés is jelentősen hiányzik.

Sőt. Tény, hogy önvédelemből kerülöm az érzelmileg megterhelő könyveket, így nem is vagyok rutinos a sérülések kezelésében, de atyavilág, ennyi fájdalom és szomorúság, mint ami ebben a regényben volt.. szinte elviselhetetlennek tűnt, ahogy Thom csak forgatja magába és magában a saját és mások fájdalmát, sérüléseit, a kérdéseket, a félelmet, és egyszerűen nincs, akivel megoszthatná, min megy keresztül. Mivel én vagyok az az ember, akit nemrég letámadtam az első ismerőst reggel az egyetemen, mert el kellett mondanom végre valakinek azt a vicces történetet, ami egész éjszaka feszített belülről, pokoli volt végignéznem, ahogy Thom körül sokáig úgy tűnt, nem nyílik meg egyetlen ajtó sem.

És nem csak ez: utálom, hogy nem találom a szavakat, hogy elmondjam, miért olyan jó ez a regény, hogy nem tudom rendesen elmondani, hogy a végén már fájtam és hányingerem volt és rázott a hideg, annyira szerettem Thomot és annyira szerettem volna, hogy végre jó legyen neki, és mennyire sírtam, amikor vége lett, és mennyire elképesztően szívfájdító és szép részek voltak ebben a regényben. Meleg szuperhősökről, értitek. Azt hiszem, ez az egyik legzseniálisabb dolog, amit valaha olvastam.

I'm in shock! Look, I've got a blanket.

Letehetetlen.
Moore osszetorte a szívemet. Aztán összerakta. És megismételte, kvázi ötszáz oldalon keresztül. Köszi, Moore, ez jól esett. Tényleg.
Ez is egy olyan könyv, amit mar a harmadanal tudtam, hogy több példányban beszerzek majd az ajándék szezonra. Azt meg az elejetol, hogy nem tudnak róla elegen. Miért nem olvassak ezt mindenhol? Annyi középszerű mű ismertté válik, ez meg itt ragyog a feledés homályában? Na, ne már!
Moore kevéssel is sokat tud mondani, és hű, mond is eleget. Előre várom az újra olvasást.
A koncepció nekem a Watchment idézte, a humora pedig a Hihetetlen csaladot. Noha valójában inkább a Marvel/DC szuperhős univerzumban jatszodik a sztori, vagy legalábbis egy igen közeli dimenzióban. De egyikkel sem akarnám összehasonlítani, ez a könyv kitapossa magának a saját,megérdemelt helyet. A lehelet könnyed, mégis hozzaerto precizitassal lefestett karakterek, a dinamikajuk kidolgozottsaga, a valószerű tragédiak és elesszemu tarsadalomkritika, a humor, a fájdalom, a humor… rég szerettem ennyi mindent és mindenkit egy kötetben. Pedig nem tokeletes(ek), pont ellenkezőleg. Emberi.
Thom az egyik legszerethetobb főszereplő, akinek a narraciojat valaha is olvastam. Ezért is fajt annyira, hogy mennyire természetesen hordta a hatan a vilagot, az edesapjahoz hasonlóan. A kettejük kapcsolata már önmagában megert volna egy egész könyvet, de nem volt rá szükség, Moore tud pont annyit mutatni egy-egy pillanatban, amit hosszú sorozatok néha nem tudnak megragadni. Egyszerű dolgokról, emberekről, érzésekrol ír, amik mégis hihetetlenül bonyolultak és fájdalmasan gyönyörűek (vagy éppen gyönyörűen fajnak). Az abszurd szituációk és a valótlan valóság felszíne alatt melyseg lapul, ami megkérdőjelezhetetlen hitelesseget ad a tortenetnek.